2017. március 30., csütörtök

3.Évad 11.Fejezet Talán az utolsó alkalom

Sziasztok!
Annyi idő után újra visszatértem a következő fejezettel. Tudom, hogy nem sokan vannak, akik ezt a blogomat olvassák és ezért is hagytam ilyen sokáig ,,szünetben" a blogom. 
Remélem, akik aktív olvasóim, azok már nagyon várták ezt a részt! 
UI: ez a harmadik éved utolsó előtti része, mivel ez az éved három résszel rövidebb, mint a többi. 


A felkészítésem abból állt, hogy lelkiekben Anne felkészített arra, hogy miféle dolgok történhetnek meg velem a műtés ideje alatt.
Szó esett arról, hogy esetleg kómába fogok esni.
Szó esett arról, hogy nem fogok mindenre emlékezni.
Szó esett arról is, hogy bele is halhatok.
Igen, meg volt ennek az esélye és ezért se szabadott erről tudomást szereznie Andrewnak, mert akkor biztosan nem engedné ezt.
-Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni. -mondta nekem Anne és megszorította a karomat, hogy ezzel erősítse meg az ígéretét,
-Bízom benned! -feleltem, majd kimentem a kis helyiségből egyenesen az étkezőbe, ahol a többiek már vártak rám, hogy minél többet megtudjanak, de én nem igazán voltam hajlandó mesélni erről, így inkább úgy döntöttem, hogy felmegyek a szobámba és lefekszek. 
-Ne siess annyira! -jött utánam Jacob, majd a csuklómnál fogva visszarántott, csakhogy eme cselekvés miatt valamilyen módon összekapcsolódtunk és mind a ketten láttunk valamit.
Szenvedést és pusztulást.
-Mi a fene volt ez? -kérdezte a fiú, majd elengedett. -Miért látok én is? 
-Nem tudom, de jobb lenne ha többet ilyen nem fordulna elő. Biztosan mivel te is majdnem olyan vagy, így benned is kialakult ez a egész borzalom. -feleltem.
-Olyan rossz lehet ez az egész. -motyogta, majd inkább ott hagyott.
Tovább indultam a szobám felé, de ekkor a két lány futott utánam. Aurelia és Peyton.
-Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ennyiben hagyjuk ezt az egészet, -kérdezte a szőke lány, majd nevetve átkarolta a vállamat. -Gyere velünk és igyunk valamit.
-Fáradt vagyok Aurelia!
-Ez csak egy hülye kifogás Valery. Nyomás, a pia nem vár meg. -mondta Peyton, de én nem mozdultam egy tapottat sem, mert nem volt kedvem inni. 
-Sajnálom lányok. Igyatok helyettem is. -mondtam, majd sarkon fordultam és benyitottam a szobámba, ahol lerángattam magamról a ruháimat, majd alsóneműben befeküdtem az ágyba. 
-Menekülsz? 
-Nem, miért tenném? -kérdeztem az előttem álló nagyúrról.
-Mert félsz attól, hogy mi lesz holnap. Minél előbb azt akarod, hogy Blueness halott legyen, de rettegsz attól, hogy esetlen bele is halhatsz.
-Ha meghalok, akkor legalább nem leszek a tiéd!
-Igen lehet, de akkor az övé sem lehetsz soha többé. -válaszolt arra célozva, hogy Andrew soha nem kaphat meg magának. 
-Bárcsak ott lennék és megtudnálak ölni! -sziszegtem a fogaim közt.
Arra ébredtem fel, hogy valaki lágyan simogat, így egyből kipattantak a szemeim.
Andrew ült az ágyam szélén.
-Mi történt? -kérdeztem tőle, majd felültem az ágyamon.
-Álmodban össze-vissza beszéltél. Minden rendben? -kérdezte tőlem, majd félmosolyra húzta a száját, amitől a gyomromban egyből felébredtek a pillangók, csakhogy Blueness erre valamilyen módon visszatért belém és próbált kitörni. Miért engedném neki, hogy tönkre tegye ezt a pillanatot?
-Igen persze. Tudod, hogy vannak ezek a fura dolgok velem, de talán nem is ez a lényeg. -feleltem, majd közelebb ültem hozzá. -Andrew ígérem neked, hogy holnap már önmagam leszek! -suttogtam a halovány fény árasztott szobámban.
-Biztos vagy te benne? -kérdezte, majd közelebb jött, olyannyira, hogy az ajkaimba kérdezze.
-Igen. -feleltem, majd lágy csókot leheltem az ajkaira, amit ő egyből viszonzott.
Milyen régen is volt ilyen ,,igaz" csókunk.
-Hagylak aludni. -mondta a csókunkba, majd eltávolodott tőlem.
Nem akartam őt elengedni. Azt akartam, hogy velem legyen. Azt kívántam, hogy bárcsak újra és újra megízlelhessem ajkainak édes ízét, testének forró melegét és szavainak igazi súlyát.
-Kérlek ne hagyj engem egyedül. Szeretnélek magam mellett tudni. Szeretném ha ma este mindenedet nekem adnád. Kérlek. -ziháltam, mert a szavaim miatt a szívem egyre hevesebben vert.
-Valery, nem tehetem. Még nem vagy igazán önmagad, kicsim. Ha valakit érezni akarok, akkor az nem ez a lény lesz. -válaszolta, majd felállt az ágyamról és kiment a szobámból.
Annyira nem is tökéletes, ugye?
Bluennes, a rohadék. Megint itt van, de most aztán nem hagyom neki ezt az örömet.
A hirtelen gondolatok miatt, kikeltem az ágyamból és Andrew után rohantam, akit aztán meg is találtam a szobájának zárjával babrálva, így egy hirtelen mozdulattal megtámadtam.
Magam felé fordítottam és hevesen megcsókoltam őt, amit először nem viszonzott-a hirtelen tett miatt-de aztán hagyta magát, megragadta a csípőmet és jobban magához húzott.
-Nem érdekel, hogy ha nem akarod Bluennest, de akkor talán már soha többet nem érezhetsz. -mondtam a csókunkba, amire éreztem, hogy kissé megrándulnak az izmai.
-Feladom. Kellesz! -felelte, majd berúgta a szobaajtót és rádöntött a fehér paplanos ágyára