2016. november 23., szerda

3.Évad 5.Fejezet Lélekbetaposó Idegen

Sziasztok!
Annyi kihagyás után ismét visszatértem a várva várt résszel, amit próbáltam kicsit érdekesé tenni szóval remélem, hogy tetszeni fog nektek. Ha valami nem tetszik vagy esetleg valami nagyon megfogott titeket mindenképpen írjátok meg nekem.

                                                                                  Üdv: Cristine Tina Spencer


Kézen fogva haladtunk a bázis felé, amire hányinger volt ránézni, mivel olyan elhagyatott és mocskos küldőt sugárzót, hogy az emberben felkavar valamit a gyomorban.
-A többiek biztos meg fognak lepődni, mivel úgy hiszik, hogy halott vagy szóval ne ijedj majd meg a szeretetkirohanásuktól. -mondta nekem Andrew és megszorította a kezemet.
-Rendben. -feleltem és hatalmasat sóhajtva léptem be az előcsarnokba, ahol az ebédlő volt. Egy-két hibát kiszámítva minden a helyén volt.
-Itt jön az apád! -suttogta a fülembe, amire dobogó szívvel néztem a felém sétáló illetőre aki, amikor észrevett sebesen rohant felém.
-Nem hiszem el! -döbbent le. -Életben vagy kislányom?
Minden erőmmel azon voltam, hogy visszaszerezzem a bennem lévő lénytél az érzéseimet, de annyira akartam, hogy gyengéd és emberi legyek, hogy Bluennes helyettem cselekedett és erőteljesen vonta hozzám az apámat, aki erre egy kicsit ledöbbent.
-Úgy hiányoztál! Annyira szeretlek apa. Mindennél jobban. Mindennél. -mondta a lény, amire hatalmasat morogtam és gyengéden eltoltam magamtól apámat.
-Nagyon aranyos vagy kislányom. Te is hiányoztál. -felelte zavartan és megsimította a karomat.
Ekkor jelent meg Aurelia, Jacob és Peyton. Mind a hárman hatalmas vigyorral rohantak felém és öleltek át.
-Életben vagy?! -kérdezték egyszerre, amire hevesen bólogattam. -Hogy?
-Elszöktem. -feleltem szűkszavún, de természetesen ezt nem én akartam felelni, mivel ez az izé nem engedte, hogy elmondjam az igazat.
-Belevaló csaj vagy hallod! -ujjongott Jacob és még egyszer szorosan vont magához.
Az ölelésébe beleremegett a testem és éreztem, hogy van bennem valami.
-Miért uralod őt? -kérdeztem kiabálva, amire a volt ellenálló megfordult és egyszerűen megvonta a vállát. -Felelj ha kérdezlek nagyúr! Miért pont ő?
-Miért pont ő? -kérdezett vissza. -Miért pont én? Én vagyok az. Én akartam ezt az egészet.
Basszus nem, nem!  
Ellöktem magamtól, amire ő is olyan lüktető szívveréssel nézett rám, mint én rá.
-Láttad? -kérdeztem halk, rekedt hangon, amire kicsit bólintott. Igen, ő is látta!
Még alig fogtam fel az egészet, amikor Aurelia közelebb jött hozzám és kicsit arrébb húzott, hogy tudjunk beszélgetni.
-Valery! -kezdte és eltűrt a füle mögé egy szőke tincset. -Mi van Ryannel?
Oh a fenébe! Teljesen kiment a fejemből, Bluenessnek hála, hogy Ryant elfogták és valószínűleg elvitték abba a terembe, ahol azokat a felnőtteket láttuk egy üvegbe zárva.
-Aurelia! -hatalmasat nyeltem és el akartam neki mondani az igazat, de a lény meggátolt. -Halott!
A lány arca egyből falfehérré változott és láttam a szemében, hogy mindjárt szétesik, amikor kitört belőlem a valódi énem és elmondtam az az igazat.
-Nem nem az! Biztos vagyok benne, hogy nem halott. Elfogták velem együtt és valószínűleg bezárták őt egy üvegbe. Ígérem, hogy megmentem. Esküszöm neked. -végig mondtam egy szuszra, amire a lány arca egyből visszatért a régire és rám borulva zokogni kezdett.
Nem tudom miért. Talán azért, mert hisz nekem és képes reménykedni abban, hogy megmentem a szerelmét.
Ostoba ember! Ezért engem meg is ölhetnek! Soha többet ne csinálj ilyet.
Szólt Blueness, de figyelmen kívül hagytam és mindenkivel váltva pár szót és megebédelve valamit felmentem a szobámba a szerelmemmel együtt.
-Annyira hiányoztál nekem! -mondta, amikor beléptünk a szobába és neki nyomott az ajtónak, így éreztem az ágyékát. Tudtam, hogy a lény is érzi, amit én és azon filózott, hogy eltaszítsa tőlem vagy neki essen.
-Te is nekem! Nagyon. -kezdtem ismét ezt a nyálas szöveget, amikor visszaerőltettem saját magamat. -Azt hittem, hogy soha többet nem látlak majd.
-Én is így voltam ezzel és, amikor láttam, hogy az a mocskos izé elvitt téged engem pedig majdnem megölt könnyek szöktek a szemembe és sírni kezdtem.
-Te jó ég! Tényleg? -tettem a szám elé a kezeimet.
-Az a tudat, amikor azt hittem soha többet nem láthatlak megölt legbelül.
Könnyek szöktek a szemembe, ami igazán emberi érzés volt. Erre az előttem álló srác letörölte az éppen kicsorduló könnyeimet és az ajkaimhoz érintette jéghideg ujjait.
-Ne sírj szerelmem. Már itt vagyunk egymásnak és semmi sem választhat szét minket. -mondta és az ajkait az enyéimre tapasztotta. Gyengéden csókolt és én is, így tettem, amikor a lény megszólalt.
Úgy sajnálom, hogy soha többet nem lehet minden a régi.
Muszáj volt erre nyögnöm egyet, mivel a csók miatt nem tudtam visszaszólni neki és tudtára akartam adni, hogy fejezze be.
Nem lehettek örökre együtt. Nem házasodhatott össze és gyereketek sem lehet.
Most már ráharaptam a szerelmem ajkaira, aki fájdalmasan felnyögött.
Vége van mindennek! Vesztettél!
Ellöktem magamtól a fiút, aki értetlenül nézett rám. Most már zokogva csúsztam le a földre neki támaszkodva háttal az ajtónak és a tenyerembe temetve az arcomat bőgtem.
-Valery mi a baj? -kérdezte és megérintette a karomat.
-Segíts! -üvöltöttem a torkom szakadtából és megfogva a fejemet kiabáltam egyfolytában ezt az egy szót, miközben Blueness még mindig beszélt hozzám.
 

2016. november 3., csütörtök

3.Évad 4.Fejezet Visszatértem hozzátok

Sziasztok!
Újra itt vagyok a következő fejezettel, amiben végre visszahozok valakit a képbe, hogy ti se legyetek szomorúak, amiért elhanyagoltam a karakterét, de maradjon titok, hogy ki is az.
Ha tetszett a rész, akkor mindenképp jelezzétek nekem egy-egy hozzászólásban.



                                                                                     Üdv: Cristine Tina Spencer


 Két napig voltam bezárva a szobámba élelem nélkül és a bennem lévő izé nélkül, aki arra az időre ismét mély álomba merült bennem, de amikor letelt a két nap és a nagyúr kiengedett visszatért belém ő. Blueness.
Elmesélte nekem, hogy azt a feladatot kaptuk, hogy vissza kell mennem a bázisomra és be kell illeszkednem, de ha bármi hibát is vétek, akkor már ő is megkapja a büntetését. És ha ő megkapja, akkor engem életem végéig kínozni fog.
Világos, amit mondtam?  
-Igen. Világos! -feleltem és felfogtam a hajamat, miközben a szobai tükröm előtt álltam.
Miért is ne lenne minden világos? Olyannak kellett lennem, mint régen, de ha kikotyogom, hogy abban a két hónapban, amíg itt voltam mi történt velem: végem.  
A bennem lévő lénnyel együtt útnak indultam a sűrű erdő közepén, miközben a zsebemben ott lapult egy fegyver, amit a nagyúrtól kaptam egy feltétellel: Nem ölhetem meg magam vele!
-Tudod, hogy hova megyünk egyáltalán? -kérdeztem Bluenesst, mivel kezdett idegesíteni, hogy szúrós bokrok között vezet.
 Persze, hogy tudom!
-Akkor mi a szarnak mész velem neki a bokroknak? Felsértettem a karomat. -sziszegtem a fogaim közt és egy pillanatra megálltam, hogy megnézzem.
Megérdemled! Na menj már, mert nem érünk oda!
-Cseszd meg! -dünnyögtem és hagytam, hogy vezessen.
Egy idő után elérkeztünk egy olyan helyre, ahol már nem keresztezte az utunkat szúrós bokrok tömkelege, így a gyönyörű táj fogadott minket egy dombtetőről.
-Ez elképesztő! -csodálkoztam és a tájat figyeltem, amikor Blueness megszólalt.
Ott van a bázisotok! Gyere menjünk már!
Lenéztem és tényleg ott volt az öreg irodaház, ami sajnos a csata miatt kicsit összedőlt, így képtelen voltam elhinni, hogy még mindig tudnak itt élni.
Lementünk a dombról és Blueness megkért, hogy vegyem elő a pisztolyt a zsebemből.
-Miért? -kérdeztem tőle, mivel én feleslegesnek tartottam, hogy a társaimra szegezzek fegyvert.
Csak vedd elő és ne ellenkezz!
Teljesítettem a kérését és elővettem a fegyveremet, amit szorosan fogtam magam előtt és úgy közlekedtem ismét a bokrok és fák között.
  Egyáltalán nem féltem, de a bennem lévő lény annál inkább. Nem tudom, hogy mitől félhetett. Talán attól, hogy tönkreteszem a tervét vagy, hogy megölik velem együtt.
-Blueness hagyd abba a reszketést! Tudod, hogy mennyire idegesítő?
Ne érdekeljen, hogy mi van velem! Menj!
Tovább mentem és próbáltam figyelni arra, hogy ne nagyon vegyen észre senki, ezért inkább a fák mögött sétáltam és a bázisomat figyeltem ahol már egy-egy illető feltűnt. A romokat próbálták eltakarítani és rendbe tenni a helyet, de sajnos erre nem nagyon láttam még esélyt.
-Olyan rossz, hogy ilyen lett a bázisom és ez mind a ti hibátok! -tört fel bennem a düh és próbáltam lenyugtatni magam, de nem nagyon ment. A fegyverem már annyira belelapult a tenyerembe, hogy elkezdett füstölni. Mi a fene?
Eldobtam, de ekkor valaki hátulról maga felé fordított és felém szegezte a fegyverét.
-Azonosítsd magad! -üvöltötte az illető, amire összerezzentem és nem attól, mert féltem. Attól, mert tudtam, hogy ki szegezi felém a fegyverét. Andrew.
Jobban kinyitottam a szememet és felnéztem a fiúra, aki döbbenten nézett rám és próbálta felfogni, hogy ki is áll előtte. Én tudtam! Tudtam, hogy Andrew áll előttem, mert szerencsére sikerült mindenre visszaemlékeznem.
-Életben vagy? -kérdezte halkan, mert úgy hiszem, hogy nem hitte el, hogy élek.
-Igen életben vagyok. Én vagyok az! -feleltem, de nem csak én. Blueness is el akarta hitetni vele, hogy teljes egészében én állok előtte.
-Nem hiszem el! -Leemelte a fegyverét és megvakarta a halántékát. -Amikor elvitt téged az a mocsok, azt hittem, hogy soha többet nem látlak viszont. Mind azt hittük, hogy halott vagy és felesleges keresni, de apád és én úgy éreztük, hogy még élsz. Napokig kerestünk, de amikor nem találtunk feladtuk, de én ezt annyira sajnálom! Úgy hiányoztál nekem, hogy meg akartam halni. Szeretlek téged! Minden nap egyre jobban vágytam rád. -mondta ki egy szuszra, amire kénytelen voltam magamhoz húzni és megcsókolni. Ebben pedig Blueness nem volt benne. Ő undorodik tőle, tudom, mert neki csakis a nagyúr az első, de nekem nem. Nekem Andrew Peterson az első és már bánom, hogy ez az izé tönkre tette a hűségemet iránta.
Elég legyen ebből!
Nem engedtem. Erősen szorítottam magamat hozzá és nem hagytam, hogy szétválasszon minket. Tudatni akartam Andrewal, hogy én vagyok, de bárcsak tudna segíteni. Bárcsak megölnék ezt az izét bennem és bárcsak újra vele lennék önmagam. Bárcsak.