2016. szeptember 17., szombat

3.Évad 1.Fejezet A bennem lévő izé

Sziasztok!
Újra visszatértem hivatalosan is megkezdve a 3.Évadot, ami egy kicsit szokatlan lesz szemszögek szempontjából, de remélem, így is élvezhető lesz számotokra. Nem készültem semmi nagy meglepetéssel a 2.Évad végére, de majd mindenképpen szeretnék előzetest vagy valami összefoglalót.
Jó olvasást az új évad első fejezetéhez!

                                                                          Üdv: Cristine Tina Spencer



Szörnyű fejfájásra ébredtem fel egy koszos, vizes és rettentően kicsi cellában, aminek egy rozoga ágyán aludtam.
-Mi a fene történt? -kérdeztem magamtól. Felültem és beletúrtam hosszú, sötét hajamba és értetlenül néztem. Számtalan cella volt még mellettem, amikben mind egy-egy ágy helyezkedett el.
De csak ennyi. Semmi más.
-Most komolyan hol vagyok? -tettem fel a kérdést, amire nem vártam választ, de kaptam. Egy olyan illetőtől, akit ismertem.
-Az olyanok bázisán. -oldalra fordítottam a fejemet a másik cellához és tudomásul vettem, hogy Ryan is itt van velem. De miért?
-Ryan? -felpattantam az ágyról és oda siettem a cellám oldalához, ahol ő éppen ült és szorosan húzta magához a lábait.
-Igen én vagyok az. Örülök, hogy felkeltél. Már unatkoztam. -nevetett fel kínosan, amire mosolyra húztam a számat és leültem én is, miközben a kezeimmel a rácsokat fogtam.
-Hogy kerültél ide? -kérdeztem tőle.
-Harcolás közben az egyik olyan elfogott és magával vitt. Ne tudom, hogy miért kellenék nekik, amikor én már felnőtt vagyok és azokhoz is tartozom. Mi lennék? Olyan biztos nem, hisz nem vagyok már gyerek, de te sem lehetsz olyan. Vagy mégis?
-Nem. -feleltem. -Én biztos, hogy másra kellek nekik, de te? Szerintem veled is megvan a dolguk.
-Na és mi a fasz? -kérdezte felháborodva, amire kicsit összerezzentem.
-Amikor anno itt voltunk láttunk egy helyet, ahol hatalmas csövekbe zártak felnőtteket. Mintha kiszívták volna belőlük az életerőt. -válaszoltam, amire megfeszültek az izmai és minimálisan elhúzódott a rács mellöl.
 Percekig csöndben ültünk egymás mellett, amikor valaki kinyitotta az ő celláját. Egy lány volt az, aki sokkal termetesebb volt, mint én.
-Velem kell jönnöd. -mondta neki fapofa arccal és felrántotta a srácot a földről. Nem ellenkezett csak hagyta, hogy a lány elvezesse. Nem ezt, így nem teheti meg!
-Ereszd el te cafka! -álltam fel a földről és ökölbe szorítottam a kezemet. A lány nem reagált rá semmit csak kivonszolta őt a cellából. Most mit tegyek? Nem tudom megállítani, mert én is be vagyok zárva és talán Ryan sem akar semmit sem tenni. Elfogadja a halált?
-Bassza meg, bassza meg! -üvöltöttem torkom szakadtából, amikor két srác nyitotta ki az én cellámat. Oda jöttek hozzám és próbálták megragadni a karomat, de én nem engedtem nekik olyan könnyen, így kapálóztam és őrjöngtem, mint egy bolond. Nem akartam, hogy bármit is tegyenek velem. Én nem adom fel ilyen könnyen, mert élni akarok. Magam akarok lenni.
Éles fájdalmat éreztem egyszer csak a nyakamban, így elvesztettem az egyensúlyom és a földre zuhantam, mint egy hulla.


Ismét fájdalmas érzésre ébredtem fel, de most egy orvosi szobában voltam egy székhez kötözve.
Ijedten néztem körbe, de szerencsére senki sem volt a teremben. Megnéztem a kezeimet, de mind tiszta emberi hús volt. Megnéztem a lábamat, de minden rendben volt. Nem volt semmi robothoz hasonló cucc a testemen.
-Utálom ezt a játékot. -dünnyögtem és próbáltam kiszabadulni a szék fogságából, de nem ment és ahogy még alaposabban körbe néztem a szobában számtalan kék folyadékkal teli tűt vettem észre. Te jó ég! Én nagyon utálom a tűket. Ugye nem akarnak belém nyomni egy ilyet?
-Nem nem akarom. -üvöltöttem és kiszakadt belőlem a sírás. Sírtam, mert szörnyen féltem, hogy mi fog történni. Sírtam, mert eszembe jutott apa, anya, a tesóm és Andrew. Sírtam, mert ha nem látják, akkor a makacs, erős lányból egy gyáva, érzékeny senki leszek.
-Ne sírj drágaságom! -nyitott be a szobába a srác. Az az illető, aki a nagyúrnak vallotta magát. Vagyis ha jobban belegondolunk egy mocskos űrlény lépett be a szobába.
-Nem sírok te vadbarom. -feleltem és visszanyertem a régi önmagam. Azt a kemény lányt, aki nem fél egy ilyen mocskos fazontól. Szembe szállok vele, ha tetszik, ha nem.
-Úgy látszik, hogy nem sikerült megszerettetni magam veled. Pedig azt hittem, hogy lehet köztünk még több. Olyan sokkal szorosabb kapocs. -felelte és közel hajolt hozzám.
-Akkor nem kellett volna lekötöznöd te seggfej. -morogtam és megrántottam a kezeimet, hogy legalább vegye észre mennyire bemosnék neki egyet.
-Sajnálom, de amíg nincs benned egy olyan valaki, aki irányít, addig nehezen menne a kapcsolat. Te olyan ellenszenves vagy velem, hogy félek még bajom esne miattad. Úgy hogy ne haragudj, de beléd kell fecskendezni egy ilyet. -mutatott az asztalra ahol az a sok-sok tű sorakozott. Csak azt ne. Nem, nem és nem.
-Olyat ti soha a büdös életbe nem fogtok belém nyomni. Előbb halok meg.
-Azt sajnos nem teheted. Ha meghalsz, megölöm az összes szerettedet. -válaszolta.
Most mit tehetnék? Mindig ezzel jön.
-Úgy utállak téged meg az egész nyalizós kis brigádot. Egyszer saját magam foglak kinyírni téged.
Nem vette tudomásul, amit mondtam. Behívott egy nővérnek öltözött olyat és megkérte, hogy nyomja belém azt. Felvett egy tűt, oda jött hozzám és egyszerűen csak belém szúrta.
Éreztem, hogy a kezemet már nem szorítja a kötés, így már szabadon ülök a széken. Érzem, tudom, hogy valahova sétálok. Talán egy közeli sikátor felé, ahol a falakra szavak vannak írva: birtokolt, hercegnő, ölni, mindenható.
Felszabadult vagyok és mindenre vágyakozó. A fal előtt állok és két illető van előttem. Az egyik egy göndör hajú srác, a másik pedig a nagyúr. Egy cigi van a szájában, amire most mindennél jobban vágyakozom. Az egyik kezét a fejem mellé teszi, így megtámasztja magát.
-Mit szeretnél? -kérdezem tőle, de nem olyan, de gyűlöllek hangon. Inkább olyan, csak akarj valamit, mert meghalok.
-Téged, hát mi mást? -kérdez vissza és erőteljesen nekem nyomul. Kiköpi a csikket és a kezeivel megragadja a fejemet. Közel húz magához és szájon csókol. És, hogy mi ebben a legrosszabb?
Nem tehetek semmit. Nem tudok. Valaki nem engedi és még élvezi is.
-Ki vagy te? -motyogok a csókba, de nem a nagyúrnak címezve. És ezt ő is jól tudja. A bennem lévő izének küldöm. Ki vagy te?
Bluennes vagyok a te új éned.
-Rohadj meg te is. -motyogom, de ekkor már az agyam csak rá tud gondolni. A nagyúrra. Akarja őt. Ez a bennem lévő olyan akarja őt és már nem is tudom én kit akarok. Valami Arnold nevezetű fiú tetszett anno. Vagy Adam? Nem emlékszem.