2016. június 24., péntek

2.Évad 7.Fejezet Apa és lánya

Sziasztok!
Már egy hete benne vagyunk a megérdemelt nyári szünetben, ami sokkal több időt adott arra, hogy megírjam a fejezeteket. Remélem, hogy aki éppen unatkozik annak öröm lesz, hogy felkerült a következő fejezet. Jó olvasást.



                                                                  Üdv: Cristine Tina Spencer

Mindannyian ledermedtünk. Apa elhúzta a függönyt és belépett a szobába. Ránéztünk és vártuk, hogy mit fog mondani.
-Beszélhetnénk kint és négyszemközt? -kérdezte tőlem, amire bólintottam és kimentem a szobából.
 -Amit Peyton mondott az igaz? -kérdezte és láttam, hogy erősen tördeli az ujjait.
 -Igen, sajnos igen. -feleltem és lehajtottam a fejemet. Egy ideig csönd támadt közöttünk, de apa megszakította és folytatta.
-Mióta tart ez? -kérdezte.
-Szerintem, amióta elhagytál. De lehet, hogy sokkal régebb óta látok ilyeneket csak nem tudtam róla. -tudtam, hogy most a megfelelő válaszokkal küzd legbelül. Éreztem.
-Sajnálom.
-Ezt? Miért apu? Talán egy fajta fegyver is lehet. Hisz ha ez mind látomás, akkor előreláthatjuk a helyzetet. -feleltem és egyből beugrott az a látomás, amin megtámadnak minket.
-És már volt ilyen? -kérdezte, amire elfogott az a bizonyos érzés. Félelem? Talán.
-Igen. -egymásra néztünk. Láttam a döbbenetet csontos, öreg arcán.
-Akkor nem várhatunk. Fel kell készülnünk a harcra. -utolsó mondata után el akart menni, de visszarántottam és megöleltem. Nem akartam elengedni, hisz csak most kaptam vissza őt.
-Kincsem ez nem várhat. -el tolt magától és nyomott egy puszit a fejemre. Elsétált és most hagytam. Bár ne tettem volna. Bár öleltem volna még.
-Valery! -út közben megfordult, amire felcsillantak szemeim. Talán mégis várhat neki? Talán velem lenne és beszélgetne? Talán?
-Szólj a többieknek, hogy az ebédlőben gyülekezünk.  -valami összetört bennem, de nem hagyhattam cserben. Régen mindig az volt az első feladata, hogy elvigyen a táncórákra, megmossa a hajamat vagy segítsen a házi feladatban. Régen mindig elvitte a bátyámat egy-egy fociedzésre és ha hazajött segített anyunak sütni, főzni. És most? Az első feladata, hogy megnyerjen egy háborút. Nem hibáztatom. Apám egy szuperhős.
Visszamentem a szobába és mindenkit megkértem, hogy menjenek az ebédlőbe, mivel apám annyira buzgó, hogy biztos felakar állítani egy tervet.
-Valery figyelj, ugye minden rendben? -jött oda hozzám Andrew és szembefordított magával.
-Persze Andrew. Csak menjünk és hallgassuk meg aput. -feleltem és összekulcsoltam ujjainkat.
Így mentünk az ebédlőbe, ahol mind leültünk egy-egy asztalhoz, ahol még találtunk helyet. Nagyon sokan összegyűltek, csoportokba verődbe. Apa a konyhapult előtt állt Anneval és még egy-két felnőttel.
 -Örülök, hogy mindenki szakított egy kis időt arra, hogy itt legyen és meghallgasson. -kezdte el, amire mindenki érdeklődve várta a mondanivalóját. -Az én drága kislányom olyan képességekkel rendelkezik, ami miatt meg tudta jósolni, hogy hamarosan megtámadnak minket. -a körülöttem lévők mind rám néztek és elkezdtek egymás közt sugdolózni. -Ezért lesztek csoportokba beosztva, hogy együtt egy-egy pozíció harctudását kigyakoroljátok. Talán pár napunk van csak erre. -befejezte, amire mindenki oda özönlött hozzá számtalan kérdésükkel.
 Apa azt mondta kis türelmet kér és mindenkit megpróbál beosztani csoportokba, így a többiekkel összegyűltünk és elkezdtünk beszélgetni
-Nem zavar, hogy apád mindenkivel tudatta a képességedet? -kérdezte tőlem Aurelia.
Igenis zavart, mivel egyre többen jegyeztek meg a hátam mögöttem olyan szavakat, hogy: olyan, földönkívüli, hamis stb.  
 -Nem dehogy. -feleltem és egy erőltetett mosolyt alkottam az arcomon.
 -Rendben srácok! -jött oda hozzánk apa és elővett egy papírköteget, ahonnan felolvasta a csoportokat. -A csoportvezetők Jacob és Ryan. Jacob csapata Peyton és Valery. Ryan csapata Aurelia és Andrew.
  Várjunk csak? Nem a vezetőmmel leszek egy csapatban? Miért?
-Apa. -mentem oda hozzá és elhúztam egy csöndesebb helyre, hogy ott tudjunk ketten beszélni.
-Kicsim most nem érek rá. Ki kell osztanom a csapatokat. -forgatta kezei közt a lapokat, amiket egy idő után leejtett, így minden lap szétszóródott.
-Miért nem lehetek Andrewal? Egyáltalán miért kellenek csapatok? -lehajolt és felvette egyenként őket. -Apa! Figyelj már rám! -felrángattam a földről és a szemébe néztem. -Miért?
 -Andrew nélkül és képes vagy megtanulni harcolni és nem árt az sem ha másokkal vagy. A csapatok pedig kellenek. Itt a vég ha nem készülünk fel. -felelte és ismét el akart menni, amire visszarántottam.
Nagyon sokan felénk néztek és a mi kis csevejünket bámulták.
-Mi van ha nem azért jönnek, hogy végezzenek velünk? Mi van ha értem jönnek? -e kérdésem után apám arcáról könnyen lefagyott a lelkesedés. Mi van ha?
-Az kizárt dolog kincsem! Soha. Nem. Hagyjuk ezt jó? -kérdezte és elviharzott tőlem. Ott álltam egyedül és magányosan, amikor valaki hátulról átölelte a derekamat. Andrew.
-Akkor nem adunk nekik oda. -suttogta a fülembe és most esett le igazán, hogy eme kérdésemet mindenki hallotta, aki a közelünkben volt.
-Remélem is! -feleltem és megfordultam, így szembe kerültem vele. -Baj ha nem együtt fogunk gyakorolni?
-Nem dehogy. Talán apádnak igaza van. Nélkülem is menni fog. -válaszolta és megcsókolt. Édes ajkai, édes ő, édes istenem. Látomások villantak be újra. Fenébe.



2016. június 10., péntek

2.Évad 6.Fejezet Jövőbelátó

Sziasztok!
Újra itt vagyok és egy újabb fejezettel érkeztem. Nagyon sok új olvasó tévedett be a blogomba az idő múlásával, akiknek itt is nagyon köszönöm, hogy már ,,hiányolják” a történeteimet. Jó olvasást eme fejezethez.

                                                                                Üdv: Cristine Tina Spencer



Kopogtak a kopott ajtón, amire mind a ketten oda kaptuk a tekintetünket.
-Kinyitom! -állt fel mellőlem Andrew, de én visszarántottam és helyette én keltem fel és nyitottam ki azt.
-Igen? -kérdeztem az illetőt, amikor rájöttem, hogy ki is áll az ajtóban. Peyton.  
-Szia, ugye nem zavarlak titeket? -kérdezte, amikor belesett az ajtón és pillantotta meg a vezetőmet.
-Dehogy is. Miattam jöttél? Ki akarsz vizsgálni?
-Igen. Megpróbálnék rájönni úgy, hogy előidéztetem veled ezeket. -felelte.
-És hogyan tudnád ezt megcsinálni?
-Azt majd meglátod. Akkor jössz? -tette fel a kérdést, amire bólintottam, de egy kis türelmet kértem és becsuktam az ajtót.
 -Nem mész? -kérdezte tőlem Andrew.
-De, csak szeretném megköszönni, hogy ennyire aggódsz értem. -mentem oda az ágyhoz, ahol a fiú már ült. Leültem mellé, magamhoz húztam és megcsókoltam.
-Nem kaphatnék többet? -nyögött bele a csókunkba, amire elkuncogtam magamat és eltávolodtam tőle.
-Még nem. Most megyek. -felálltam és kimentem az ajtón egyenesen a bejárathoz, ahonnan jobban ki tudok majd igazodni.
 -Hova tartasz? -jött velem szemben Jacob és megállt előttem.
 -Csak a bejárathoz, hogy meg tudjam onnan találni a rendelőt. -feleltem és elnevettem magamat, mivel ügyetlennek tartottam magam, hogy nem tudok eligazodni.
-Ha akarod oda vezetlek. Tudod, hogy már voltam ott miattad. -kacsintott és elindult onnan ahonnan jött. Kiértünk a bejárathoz, ahol rengetegen nyüzsögtek. Megtaláltam apámat, aki észrevett és aggódva sietett felém.
  -Minden rendben? -kérdezte és megszorította a karomat.
-Igen apa már jobban vagyok. Csak elájultam. Nem nagy ügy. -feleltem, pedig nem volt igaz. Nagyon nagy ügynek számított ez, de nem akartam beavatni, hogy mi történik velem.
 -Akkor rendben. De azért ha szabad tudnom hova mentek? -kérdezte tőlünk, amire még a vér is megfagyott ereimben.
-A szobámat keresem. -hazudtam ismét és inkább otthagytam apát a saját gondolataiban és az itteni barátommal együtt indultunk el a rendelő felé.
 -Csodálom, hogy ennyire tudsz neki hazudni. Azt hittem, te jobb vagy. -mondta út közben, amire megálltam és felé fordultam.
-Mi az, hogy jobb? Szerinted nem csinálna semmi hülyeséget ha megtudná, hogy nem vagyok normális?
-Normális? Ezek amiket látsz lehet, hogy csak a te agyad szüleménye. -felelte, amikor rádöbbentem, hogy egy szóval se mondtam még neki, hogy vannak ilyen látomásaim.
-Honnan tudsz erről?
-Andrew mesélte. Akkor, amikor elájultál. -válaszolta.
-Hát persze. Elvégre te voltál az elődöm. -feleltem és tovább mentem, mivel semmi kedvem nem volt vele összeveszni ilyen apróságon. Apróság? Fenéket.
Oda értünk a rendelőbe és benyitottunk egy függönnyel eltakart helyiségbe. Egy asztal, egy szék és egy furcsa szerkezet volt csak a kis szobában.
-Peyton? -kérdeztem, amire kibukkant egy fej az asztal mögül, de szerencsétlenül, ezért beverte azt.
-Basszus! -mormogta az orra alatt a lány és, amikor észrevette, hogy még mindig itt vagyunk elnevette magát. -Bocsánat a kellemetlenségért. Örülök, hogy itt vagy. -mondta nekem Peyton és leültetett a székbe. -Jacob te is nyugodtan fogalj helyet. -mondta neki, aki felült az előttem lévő asztalra.
 -Gondolom feltűnt ez a szerkezet. Ezt még a professzor építette az elfajzott gyerekek miatt. Egy szert fogok beléd fecskendezni, ami miatt elalszol és egy ilyen szerkezeten keresztül láthatom azt, amit te. Készen állsz? -igen készen álltam. Elhelyezkedtem a székben, hátradöntöttem a fejemet, tűrtem a tű okozta fájdalmat és becsuktam szemeimet.
Nem tudom miért, de képek villantak be. Tényleg hatásos ez.
Ebben a teremben voltam. Nyugodtan feküdtem, amikor apa nyitott be a függöny mögül és szörnyen dühös lett, amikor meglátott. Elkezdett szikrákat szórni a szeme.
Tudod, hogy ez nem játék gyerek! Hagyd abba! Lehetetlen, hogy megállits.
Felriattam és az elöttem álló lányra néztem, aki ugyan úgy csodálkozva nézett.
-Láttad amit én? -kérdeztem tőle és ekkor vettem észre, hogy Andrew, Aurelia és Ryan is itt vannak.
-Igen. És van egy kisebb fajta gond. -motyogta és eltette a szerkezetet, amivel a fejembe látott bele.
-Mi az?
-Ezek mind látomások. Olyanok, amik megmutatják a jövőt. Jövőbelátó vagy és egy kisebb fajta kapcsolat alakult ki közted és az olyanok között. -teljesen ledöbbentem és a többiek arca sem mutatott mást. Sajnos, ekkor valaki elhúzta a függönyt és bekukucskált a helyiségbe.
-Mi folyik itt? -apa volt az. Mint a látomásban. Te jóságos ég! Akkor amiket eddig láttam, az mind megfog történni?