2016. május 26., csütörtök

2.Évad 5.Fejezet Lövés utáni látomás

Sziasztok!
Tudom, hogy nem pénteki napra tettem ki ezt a részt, de holnap nem leszek elérhető, így nem tudtam volna kitenni. Szóval örüljetek, hogy egy nappal elöbb hoztam a fejezetet.

                                                                       Üdv: Cristine Tina Spencer


Másnap késő délután kezdődött el a harci kiképzésünk, ami abból állt, hogy egy teremben gyakorolunk lőni.
-Mind itt vagytok? -kérdezte tőlünk Ryan, amikor egy kisebb szobában vártunk.
-Aurelia még nem érkezett meg, de azt mondta siet. -feleltem, amire a srác bólogatott és oda adta a felszerelésünket, ami egy egybe ruhából és fülvédőből állt.
A vezetőmmel magunkra vettük ezeket és kimentünk a szobából a hatalmas terembe.
-Rendben srácok! -csapta össze a tenyerét Ryan. -Először is kaptok egy géppisztolyt, amivel el kell találnotok a céltábla közepét. -mondta és kezünkbe nyomott egy-egy fegyvert. Mind a ketten a fejünkre emeltük a fülvédőt és beálltunk a helyünkre.
-Miben fogadunk, hogy eltalálom a közepét? -kérdeztem a vezetőmtől.
 -Egy csókban? -kérdezett vissza, amire elpirultam.
-Rendben. -közelebb mentem hozzá és kezet ráztam vele.
Visszaálltunk a helyünkre. Megmarkoltam a fegyveremet, beálltam és céloztam. A golyó iszonyat sebességgel száguldott a tábla felé, amit egy idő után el is talált.
-Mit szólsz? -kérdeztem tőle és boldogan felemeltem a fegyverem, amikor tudomásul vettem, hogy a közepét találta el.
-Nem is olyan rossz. -felelte és oda jött hozzám. Megfogta a derekamat, közelebb húzott magához és megcsókolt.
 -Rendben. -toltam el magamtól. -És ha te is eltalálod a közepét?
-Talán valami nagyobb dolog lehetne a jutalmam. Ketten, egyedül egy szobában...
-Perverz! -löktem meg a vállát és hátrébb mentem, hogy tudjon lőni. Meghúzta a ravaszt, ami sajnos egy kisebb félrelépés miatt nem talált be a közepébe.
-Talán erre még várnunk kell. -cukkoltam és oda mentem Ryanhez, aki a következő fegyverről kezdett el mesélni, ami kimondottan a robotok ellen fejlesztettek ki.
-Egy kicsit különös maga a fegyver, de egyszerű a használata. Olyan golyó van benne, ami hatalmas lyukat üt a robotba. -mondta és bement egy raktárba, a gépfegyverekkel és kihozott helyettük egy-egy olyan fegyvert.
-Ki a fene készítette ezt? -kérdezte Andrew, amikor már egy ideje mellettem állt és kíváncsian várta a következő feladatot.
-Egy professzor, aki két hete halt meg. Nem messze találtuk meg a holtestés egy fán. -felelte, kicsit szomorúan és kezünkbe nyomta a csodafegyvert.
-Ez elképesztő. Már is megérte, hogy itt vagyunk. -mondta a vezetőm és a fegyvert csodálta.
-Az lesz a feladatotok, hogy azt a robottestrészt szétlövitek. -mondta és odainvitált minket egy elzárt üvegfallal körbevett területre. A lövölde közepén egy asztal állt, amin az a bizonyos robottestrész állt.
-Honnan szereztétek? -kérdeztem tőle.
-Az egyik gyakorlat során lőttük szét és hoztuk el ide. -felelte Ryan.
Rendben. Szóval a feladatunk egyszerű volt. Szét kell lőni ezt a vasdarabot.
Andrew és én ismét beálltunk egy helyre és készültünk lőni, amikor valaki bekopogott az üvegfalon.
-Beférek még? -hangzott a szőke csapattársunk hangja, amire Ryan elnézést kért és kiment a lányhoz.
 -Szóval készen állsz erre? -emelte fel Andrew a fegyvert.
-Hát persze! -feleltem és megcéloztam a vasdarabot, aztán lőttem, lőttem és csak lőttem.
A bázisunk képe jelent meg előttem, amit robot sereg követett. Rengetegen voltak és úgy tűnt felénk tartanak. A fegyveremet fogtam és vártam. Vártam a harcra.
 -Valery! Valery! -a vezetőm hangját hallottam és vettem tudomásul, hogy a földön fekszem, a fejemet fogva, miközben a fülvédőm melettem hevert.
-Mi történt? -kérdeztem tőle.
-Elájultál. A lövések után a földre estél. Minden rendben?
-Nem tudom. Szörnyen fáj a fejem. Bevertem? -kérdeztem tőle és elvettem onnan a kezemet. Vérzett.
-Úristen vérzik a fejem! -sápadtam le, amire Andrew a karjaiba emelt.
-Nem vérzik a fejed. -motyogta és látszott rajta, hogy szörnyen aggódik értem.
 -Én ezt nem értem. -néztem a kezemen lévő piros véremet, de egyre jobban szédültem, így inkább becsuktam szemeimet.



A ideiglenes szobámban ébredtem fel az ágyamon és a mellettem ülő fiút néztem.
-Meddig aludtam? -kérdeztem tőle, amire rám nézett és szorosan vont magához.
-Ugye jobban vagy? Két óráig aludtál. -felelte és megsimította az arccsontomat.
-Igen jobban vagyok. Ryan? Aurelia?
-Aggódtak értek és szóltak Peytonnak, hogy ha felébredtél vizsgáljon meg. De szorgosan gyakorolnak ők is együtt.
-Együtt? -húztam vigyorra a számat.
-Igen. -felelte és közelebb jött hozzám, így együtt ültünk az ágyon.
-Elmondod mit láttál? -kérdezte tőlem egy idő után.
-Honnan veszed, hogy láttam valamit is egyáltalán?
-Régebben mondtad már, hogy vannak ilyen látomásaid. Gondolom ez is az volt. Vagy tévedek?
-Sajnos nem. -feleltem. -A bázist és felénk tartó robotokat láttam. Meg engem egy fegyverrel a harcra várva.
-Ez elég furcsa, nem? -kérdezte.
-A többihez képest semmi.
-A többihez? Volt mostanában is ilyen, amiről nem tudok?
-Igen volt, de nem szívesen beszélnék róla. -válaszoltam és ráhajtottam a fejemet vállára, de ő nem engedte és kérte, hogy nézzek a szemébe.
-Mi volt benne?
-Semmi.
-Semmi? -kérdezett vissza. -Rendben, de egyszer még tudni fogom. Szóval inkább hagylak pihenni.
-Ne menj el! -fogtam meg a karját, amikor készült felállni. -Elmesélem.
És tényleg elmeséltem neki mindent. Mindent arról, hogy a régi társa talán nem is az, aki. Vagy nem ő lesz egy idő után. Nem tudom. De egyet biztosan tudok. Valami egyáltalán nem stimmelt velem ha mindig ilyeneket látok és ha még a vérzést is beképzelem. Megörültem? Lehet.

2016. május 13., péntek

2.Évad 4.Fejezet A régi és az új

Boldog szerencsétlen Péntek 13.-át! 
Rögtönzött köszönésem a mai mapra utalva. Egy újabb izgalmas fejezettel érkeztem hozzátok. Remélem tetszeni fog nektek és várni fogjátok a következő fejezetet.

                                                                        Üdv: Cristine Tina Spencer  


Az öklömön lévő erek kiduzzadtak, és csak arra tudtam gondolni, hogy mit keres itt egy olyan gyerek, akit már rég megkellet volna ölni. Vagy nekem vagy nekik. Mindegy. A lényeg, hogy halottnak kell lennie.
-Rohadék! -sziszegtem a fogaim közt és belevertem a fejét a térdembe. A földre esett és káromkodva fogta a fejét.
Előrántottam a fegyveremet és a tarkójára szegeztem. Most már tisztában vagyok vele, hogy a dühöm mérhetetlen erővel hasít a fejemben. Dühös voltam, amiért csak simán elengedtük őket a behatolás napján. Dühös voltam, hogy Ryant sem bántottuk és dühös voltam, hogy talán ebben az egészben apám keze is benne volt.  
-Mit művelsz?! -jött oda hozzám sietve Ryan és kikapta a kezemből a pisztolyt. Eldobta a földre és összekulcsolta a kezeimet, hogy ne mozduljak. Mit valami elmebeteg. Olyan vagyok.
-Még te kérdezed? -nyögtem ki ezt a kérdést.
-Hogy mersz fegyvert szegezni a társamra? Hogy mersz egy ilyenre bármit is emelni? -kérdezte tőlem, amire megakadt a szó a torkomban. Mi az, hogy egy ilyenre? Nem fogja fel, hogy nem ember?
 -Miért? Mond miért? -kérdeztem tőle és elkezdtek hullani a könnyeim. Erős lánynak tartom magamat, de ez az egész helyzet nekem túl magas. Miért nem ölhetem meg őket, ha egyszer megtámadtak minket és elloptak tőlünk mindent? Miért nem ölhetem meg azt a fiút, ha az ellenség?
Letérdeltem a földre, ami miatt Ryan eleresztette a kezemet.
-Nem értek semmit. Nekem ez sok. -feleltem és tenyerembe temettem arcomat. Valaki megsimította a vállamat és a nyakamra dőlt. Kikukucskáltam és egy-két szőke tincset véltem felfedezni. A társam itt volt mellettem. De a másik?
-Mit ártott ez a gyerek a társamnak? -kérdezte felháborodva a vezetőm, amire felkaptam a fejemet. Idegesen kopogtatta ujjait a térdén és magyarázatot várt.
-Talán csak a kaját sajnálja. -felelte neki a földön fekvő fiú, aki éppen most emelte fel a fejét.
-Milyen kaját? -kérdezte tőle Andrew és megfordult. Lefagyott és próbált valamit összeállítani a fejében.
-Nem ismerjük egymást? -kérdezte a vezetőm.
-Rég nem láttalak főnök. -felelte neki a srác és nagy nehezen felállt, a hasát fogva.
-Beszarás! Jacob te vagy az?!
-Hát persze, hogy én. -válaszolta neki a fiú, amire a vezetőm szorosan megölelte őt. Mi ez? Ki ez?
A mellettem lévő lány is felállt és oda rohant a fiúhoz. Nem érettem most se semmit, de egyre jobban zavart a helyzet. Ő egy olyan gyerek. Az olyanoknak pedig veszniük kel. Ezért is álltam fel a helyzetemből és rohantam oda a fegyveremhez. Felkaptam, céloztam és meghúztam a ravaszt, ami egyenesen a srác vállát találta el. Eldobtam az eszközt és elszaladtam.
Egy folyosón futottam végig és a szememet törölgettem. Lehet, hogy gyerekes amit művelek, de egy idő után képes vagyok megörülni, ha nem tehetem azt, amit az agyam diktál. Sőt az örültségre még a látomásaim is rá tesznek egy lapáttal.
Valery állj meg! Valery ne fuss!
 Hallottam magam mögül, de nem nagyon érdekelt. Futottam és kerestem egy biztonságos helyet ahol elbújhatok, de szerencsétlenségemre a legközelebbi kisebb lejtőt nem vettem észre és nagyot borultam egyenesen sok-sok lépcsőfokon. A fejemet, hátamat és nyakamat bevertem, így hamar úgy éreztem ismét elájultam.


Kinyitottam a szememet és egy erdőben ébredtem. Minden olyan gyönyörű, letisztult és nyugodt volt. Rengeteg fa vett körül és a szél is csak enyhén fújt. Előreléptem egyet, amikor egy alak jelent meg előttem. Kértem, hogy forduljon meg, amire annak a srácnak jelent meg az arca. Jacob? Jacob.
-Mit keresel itt? -kérdeztem tőle, mivel semmiképpen sem akartam, hogy itt legyen.
-Örülök, hogy újra látlak. -sikolyok és az arca átváltozott egy furcsa lénnyé. Űrlénnyé? Akár.
Csapzottan és idegesen ültem fel egy kórházi ágyban. A kezemre infúzió volt kötve, amit erőteljesen letéptem magamról. Körbe néztem és csak egy mellettem alvó embert vettem észre.
-Ébresztő! -mondtam neki, amire felkapta a fejét. Andrew. Hiányoztál.
-Valery! -jött oda hozzám és megnézte, hogy jól vagyok e. -Minden rendben? Amikor a földön láttalak kiterülve annyira megijedtem. Féltem, hogy elveszítelek.   -mondta, amire közel hajoltam hozzá és megcsókoltam.
Megfogta az arcomat és szenvedélyesen csókolt vissza.
-Khm ugye nem zavarok? -jött be a szobába Anne, amire szétváltunk. -Drágám minden rendben van. Kisebbfajta pszichés zavaraid lettek, ami miatt legurultál a lépcsőn. Szeretném, hogy ha beszélnél egy illetővel. Jacob gyere be. -a fiú belépett a szobába, amire megremegtek a végtagjaim. Már nem érdekelt, hogy ki és mit tett. Az érdekelt mit fog tenni.
-Akkor magatokra hagyunk titeket. -ment volna ki Andrew, de visszarántottam a karjánál fogva és újra megcsókoltam.
Kint vannak. Mi meg bent.
-Leülhetek ide? -kérdezte a fiú és az ágyam szélére mutatott. Bólintottam, amire helyet foglalt mellettem.
-Mi ez? Miért voltál ott? Ki vagy? -zúdítottam rá kérdéseimet, amire elmosolyodott. Nem hinném, hogy ez olyan vicces.
-A nevem Jacob Frewen. Én is ellenálló vagyok, de először a te csapatodé voltam csak, elraboltak engem, robotkart csináltak a karomból, de sikeresen megszöktem. Ez a csapat, vagyis apád befogadott, elfogadott és nevelt. Egy nap nem volt élelmünk és apád elküldött minket, hogy keressünk. Tőletek loptunk az elmebeteg Billel és a vezető Ryanel. Sajnálok mindent és ő is. Nem tudtuk, hogy ti vagytok. -mondta el egy szuszra, amire döbbenten néztem rá, bár megkönnyebbüve.
-Sajnálom, hogy meglőttelek. Tényleg!
-Semmi baj. -nevetett fel. -Bekötötték nézd. -mutatta meg nekem. -De tudnál nekem válaszolni egy kérdésre?
-Persze.
-Tényleg meghaltak a testvérek? És Josh tényleg ilyen lett? -emelte fel a robot kezét.
-Sajnos igen. -feleltem, amire megvakarta a halántékát.
-Szerintem ez mindkettőnknek jól esne -vett elő egy kis dobozt, amiből kivett egy-egy szálat.
-Tessék. Váljon egészségedre. -elfogadtam és az utána lévő tüzet is. A számba vettem és beleszívtam. Köhögtem.
-Csak óvatosan. -szívott bele az övébe.
-Nyugi, profi vagyok. -motyogtam bár ez nem volt igaz. Soha sem gyújtottam még rá.