2016. április 1., péntek

2.Évad 1.Fejezet Hiányoztál

Sziasztok!
Három hét után és egy kisebb poszt után, újra itt vagyok. Nagyon vártam már, hogy elkezdjem, mert sokkal több titkot, izgalmas jelenetet és romantikát tettem bele ebbe az évadba. Remélem, hogy ez is éppen annyira fog tetszeni nektek, mint az első évad érdekes, természetfeletti fejezetei.

                                                                               Üdv: Cristine Tina Spencer


Az idő már jócskán a téli hónapokban járt, amikor a hó esett. Kevés ruhánk volt, de rétegesebben öltözködtünk és inkább kerültük a hideig levegőt. Barlangokba, elhagyatott házakban bujtunk meg és próbáltuk túlélni a telet. Nem igazán vadásztunk, de ha még is beosztottuk az elemózsiát.
Az időt azzal töltöttük, hogy terveket találtunk ki és sokat-sokat beszélgettünk az elmúlt hónapok eseményéről.
-Mikor szerettetek egymásba Jamesel? -kérdeztem egy alkalomkor Aureliat, akivel egy barlangban ültünk és melegedtünk a tűz mellett.
-Amikor rosszul lett a farkashústól. -emlékezett vissza. 
-Még mindig szereted? -kérdeztem kapásból. 
-Nem tudom.
Andrewal a kapcsolatunk pedig olyan ,,minden áron megvédelek" tipusú lett. Nem akartunk mélyebbre menni, ezért csak néha-néha csókoltunk meg egymást vagy ölelkeztünk a csillagok alatt.
Igazán időnk se volt rá, hogy egymásra hangolódjunk. Kerestük az utunkat és képeztük magunkat, hogy erősen, magabiztosan és győztesen nyerjük meg ezt a háborút.
-Ez már ugyan az a fa bassza meg! -ütött egyet ököllel, egy fába Andrew, amikor egy téli reggelen a kevés hóba taposva mentünk utunkra. Igaza volt, mivel tényleg ugyan oda jutunk ki már egy ideje.
-Nyugalom Andrew. Menjünk északra. -javasolta Aurelia és megérintette vezetőnk vállát.
-Már voltunk arra. Mindenhol voltunk. Sehova se lyukadunk ki az istenit! -üvöltötte és megrúgott egy hatalmas kővet, ami messzire repűlt, így felfedte az alatta lévő kamerát?
-Mi a faszom ez?! -kérdezte Andrew indulatosan és felénk nézett, hogy szerintünk is egy kamera van a kő helyén.
Meglepődve néztünk rá és a kamerára, ami elkezdett villogni.
-Behatolok! Behatolok! -mindenhol ez hangzot valami hangszóró szerűségből, ami egy magas fára volt szögezve.
Előkaptuk fegyvereinket és mindenféle irányba szegeztük őket. Nem féltem és szerintem a többeik se rémültek meg igazán, mivel ésszerűnek bizonyult, hogy ez az emberek műve és nem a robotoké.
Másodpercek múlva rengeteg terepruhás ember lépett elő és szegeztél felénk fegyvereiket. Húszan vagy harmincan lehettek, de tudtuk, hogy semmi esélyünk se lenne ellenük, így egymásra néztünk és vártunk.
Egy magas,világosbarna hajú fiatalember lépett elő, aki talán csak pár évvel lehet nálam idősebb. A vonásai nagyon ismerősek voltak, ezért kapásból Aurelia felé néztem.
 -Kik vagytok ti? -kérdezte tőlünk és végig nézett a három fős csapatunkon. Éreztem, láttam, tudtam, hogy egy kicsit megrezzentek arcizmai, amikor rám és a mellettem lévő lányra nézett.
Ő az. Az egyik támadó, azon az éjszakán. Istenem!  
-Rohadék! -sziszegtem a fogaim közt és megmarkoltam a fegyveremet, amit sokkal erősebben és mereven tartottam felé.
-Nyugalom kislány! Válaszoljatok a kérdésemre vagy a társaim lelőnek titeket!
Andrew előre lépett és leemelte fegyverét. A kezét nyújtotta a srác felé és elmondta, hogy kicsoda.
-Andrew Peterson vagyok, ők pedig a csapatom. Ellenállók vagyunk.  
-Ryan Ramsay. Ők pedig az én társaim. Mi is ellenállók vagyunk. -mutatkozott be a srác és kezet rázott Andrewal.
-Kik a hölgyek? -jött felénk Ryan, de először Aurelia felé indult meg. Megkérte a lányt, hogy mutatkozzon be, aki reszketve, de válaszolt.
-Aurelia Hill.
Felém igyekezett, de én egy percre se tettem le a fegyveremet. Kibaszottul próbáltam erősnek mutatni magamat.
-Mi a neved? -kérdezte és lejjebb tolta a fegyveremet, de én hirtelen visszarántottam és a fejéhez szegeztem. Láttam, hogy megijedt, ahogy mindenki körünkben.
-Ott voltál azon az éjszakán. -préseltem ki a fogaim közt, amire lehajtotta a fejét. -Ott voltál bassza meg! -üvöltöttem és meg akartam húzni a ravaszt, de Andrew rögtön ott termett és leengedte a fegyverem. Karjaiba dőltem és dühösen néztem a srácra.
-Ez igaz? -kérdezte Andrew.
-Igen, de ígérem majd elmagyarázom. -tette fel a kezét védekezően. Andrew nem akart elmozdulni mellőlem és megadni azt az örömet, hogy agyon üsse a srácot. És tudom miért.
A múlt már régen múlt és ez az egyetlen lehetőség, hogy ne rontsuk el a barátság kezdetét.
-Kérlek mond meg a neved! -kérlelt a srác.
-Valery Neumann vagyok. -feleltem, amire a srácnak lefagyott a tekintete és elfutott a tömegbe, mintha keresne valakit.
A társaimmal furcsán néztünk egymásra és nem értettük, hogy miért lett akkora nyüzsgés egy idő után a fegyveres tömegben, akik idővel már nem szegeztek ránk fegyvert.
Ryan megjelent, de nem egyedül. Egy katonai fejfedőt viselő férfi is ott volt mellette.
Mi az? Ki ez?
 -Valery szeretnék bemutatni valakit. -mondta Ryan, amire az illető előre lépett és levette a sisakját.
Nem tudom megfogalmazni, hogy mit éreztem akkor. Az agyam csak idővel fogta fel, hogy az illető merev testalkata, véresre rágott ajka, kék szemei és merev, férfias arca egy olyan személyé, akit jól ismerek.
Mikor agyam minden egyes sejtje felfogta ki áll előttem, végtagjaim megremegtek és eme hirtelen eset miatt megszédültem. Andrew szorosan fogott, de éreztem, hogy nem érti.
-Azt hittem, hogy meghaltál. Annyira hiányoztál. -ölelt meg a férfi, így újra be tudtam szívni erős illatát. Én is szorosan öleltem.
Andrew megkocogtatta a vállamat, amire felnéztem és kérdő tekintetével találtam szemben magamat.
Ránéztem, de rögtön az illetőre néztem vissza. Néztem. Néztem.
-Nekem is hiányoztál apa! -beszívtam illatát és újra szorosan öleltem. A körülöttem lévő világ megszűnt és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire hiányzott édesapám, aki elhagyott, de megtalált és kicseszettül, azt hitte meghaltam. Pedig nem. Éltem, igazán éltem.
Voltak barátaim, családom és egy kapcsolatom. Egy kérdő kapcsolatom.
Ennyire még sosem éltem! Apa annyira szeretlek


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése