2016. április 29., péntek

2.Évad 3.Fejezet Vizsgálat

Sziasztok újra olvasóim!
Remélem, hogy az eddigi fejezettek meg voltatok elégedve. A 2. fejezet végén egy kisebb fajta romantikát csempésztem be, amit gonoszan el is rontottam. De ne aggódjatok, mivel még lesznek ilyen események.
Jó olvasást eme fejezethez!
                                                                                Üdv: Cristine Tina Spencer



Kilépve a zuhanyzóból magamra tekertem egy fehér törülközőt és neki dőltem a hideg csempének.
-Miért dobtad ki? -kérdezte tőlem Aurelia, amikor kilépet a függöny mögül és magára tekert egy ugyanolyan színű anyagot.
 -Nem volt kedvem a játékaira.
-Pedig lehet, hogy ez volt az utolsó alakom, hogy látott meztelenül. -felelte és elsétált mellőlem.
Még hogy ez lenne az utolsó? Nem egy koszos, kicsi zuhanyzófülkében akartam elveszteni a szüzességemet. Lesz még rá alkalom ha kedvem tartja. De most ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak az életemben, mint ez.
Elindultam abba az irányba ahonnan ide tévedtem és leültem egy székre. A szőke szépség már helyet foglalt mellettem, miközben szorosan fogta a testét védő anyagot.
-Mit csinálsz? -kérdeztem tőle, miközben én ,,lazán” ültem, nem foglalkozva azzal, hogy teljesen eltakarja-e minden részem. (bár tudtam, hogy mindent takar.)
-Ryan itt van valahol és nem akarom, hogy láson.
-Ne legyél már álszent! Három fiúval éltél együtt egy sátorban. -válaszoltam.
-De ők a családom volt. Ezt a fazont meg nem ismerem. -hát tőlem legyen csak ilyen félénk.
Egy ideig még csak kettesben ültünk, amikor Andrew jelent meg előttünk, zavartan simogatva a nyakát. A felsőteste teljesen kilátszott, mivel csak az alsó részét takarta a fehér anyag. A haja össze-vissza állt, vizesen, miközben néha a hasizmára is cseppent egy-egy vízcsepp.
-Azt a kurva! -jött ki a számon, de gyorsan eltakartam azt és magamat átkoztam eme kijelentésemért.
-Úgy látom tetszik a látvány. -húzta ki magát a srác, amire felhúztam a szemöldökömet és vigyorra húztam számat.
-Ez az undoromat fejezte ki, édesem. -hazudtam.
-Csak te gondolod így. Aurelia álla már a padlót éri. -mondta, amire a lányra néztem. Tényleg tátva volt a szája, így rácsaptam a combjára, hogy hagyja abba. Abba hagyta.
Andrew leült a mellettem lévő székre, amikor Anne és Peyton jöttek be a terembe.
-Úgy látom a vezetőtök is itt van. A nevem Anne. -nyújtotta a kezét, amire a srác kezet rázott vele és folytatta. -Ő pedig itt a lányom Peyton. -a lány is kezetrázot a vezetőnkel és leültek az elöttünk lévő két székbe.
 -Felvázolom, hogy milyen vizsgálatokat fogunk elvégezni rajtatok, oké? -kérdezte Anne, amire mind helyeseltünk.
-Először vért kell vennünk tőletek, hogy megállapítsuk minden rendben van e. Ez után megvizsgáljuk, hogy jól hallotok és látok-e, ami fontos lesz a harci kiképzés miatt. -erre mind összenéztünk és faggattuk a kérdéseinkkel.
-Gyakorolhatunk fegyverekkel?
-Saját termekben?
-Mikor kezdenénk? -hangzottak el a kérdéseink, amire Anne leállított minket és megkért, hogy majd a vizsgálatok után kérdezzük erről.
-A legutolsó dolog pedig a sebeitek ellátása lesz. -ez után, pedig külön váltunk és mind egy beosztott illetőhöz kerültünk.
Az én ,,ápolóm” egy fiatal lány volt, aki először vért vett tőlem, amit gyorsan elvitt egy kisebb fajta laborba. A következő vizsgálat a hallásom megállapítása volt, amire azt mondták, hogy tökéletes. A látásomnál már nem így gondolták, mivel egy-két számot eltévesztettem és be kellett vallanom, hogy két évig szemüveget hordtam.
Az utolsó feladat a sebeim ellátása volt, ami ez esetben a hasam vagy a hasam oldalán lévő vaddisznó által okozott sem volt.
-Megtennéd, hogy levennéd a törülközőt, hogy megnézzem a sebedet? -kérdezte tőlem a lány,a mire bólintottam és levettem. Őszintén nem voltam nagyon szégyenlős típus, de egy kicsit zavart, hogy egy idegen nyúlkál az oldalamhoz.
-Egy pillanat és jövök. -mondta a lány és elment.
Egy ideig ott álldogáltam, amikor valaki megszólított.
-Mi már végeztünk és ruhát is kaptunk. Te kész vagy már? -mondta a vezetőm, amire még inkább zavarba estem. Még, hogy nem lát meztelenül.
-Szerinted?! -akadtam ki, amire elröhögte magát. -Mi van?!
-Ez már a második alkalom, hogy látom formás segged.
-Barom! -fordítottam felé a fejemet.
-Igen mostanában sokszor vagyok az aranyos, cuki és kedves jellemző ellentéte. -felelte és elment.



-Visszajöttem! -futott hozzám a lány. -Minden rendben van veled. A vérteszt is tökéletes, és a sebeddel is minden rendben. Tessék itt a ruhád. Vedd fel és ha kész vagy menj az ebédlőbe.
Teljesítettem a lány kéréseit és egy tiszta ruhában léptem be az ebédlőbe. A társaim egy asztalnál ültek, apa és Ryan személyével együtt.
Mind ettek valami ételt, így én is beálltam a hosszú sorba és, amikor a kajákhoz értem, kértem krumplipürét, rántott húst és egy pohár vizet. Kinézetre sokkal jobb volt, mint az iskolai koszt.
 Az evőeszközök felé vettem az irányt, de egy srác az utamba állt, így megkértem, hogy menjen arrébb.
-Bocsi átengednél? -a srác megfordult, így láthattam arcát. Sötét bőre és fekete haja volt, de ami egyszerre ragadta meg a tekintetemet az az ismerős arca és karja volt.
Biztos voltam benne, hogy ő volt a másik támadó, aki valószínűleg a robot karja miatt dobhatta el a szőke lányt azon az estén.
Mit keres itt? Miért olyan, mint a többi gyerek? És miért is nem pofoztam fel Ryant és a többeket, hogy majdnem megöltek minket?
Leejtettem az ételeimet, ami erősen koppant a földön. Összeszorítottam az öklömet és teljes erőből neki nyomtam a srácot egy falnak.

2016. április 15., péntek

2.Évad 2.Fejezet Habos oldalak

Sziasztok harcosok!
Rengeteg eseményen, dolgozaton vagyok túl, de örömmel kezdtem bele ebbe részbe. Igazából bevallom nektek, hogy tegnap írtam meg, mivel ezen a héten még rengeteg programom lesz.
Jó olvasást!

                                                                          Üdv: Cristine Tina Spencer


Csoportba verődve indultunk el. A fegyveres ellenállók elől mentek, mögöttük pedig mi. Apuval rengeteg mindenről beszéltünk az út alatt, ami eddig velünk történt. Mesélt a felnőtt ellenállókról, akiket ő vezet. Minden nap gyakorolnak, lelkigyakorlatokat tesznek és szórakoznak. Mint egy nagy család.
-Na és veled mi történt kislányom? -kérdezte tőlem, amire meglöktem az oldalát és elmagyaráztam neki, hogy már nem vagyok kislány.
-Rendben. Megértettem. -nevetett fel és átölelt. Elkezdtem neki mesélni az én történetemet, onnantól, hogy magamra hagyott a hatalmas erdőben.
-Ez a fiú a barátod? -kérdezte, amikor a vezetőmmel való kapcsolatomról beszéltem.
-Nem tudom. Szerintem egyikünk se tudja. -feleltem.
Az utunk hamarosan véget ért és egy hatalmas épülethez értünk. A fegyveresen bementek az épületbe, míg apa és Ryan kint maradtak velünk, hogy elmeséljék mit keresünk itt.
-Ez egy elhagyatott irodaház, amit átrendeztünk. Belül egy hatalmas előtér van, ahol enni szoktunk, így vigyázatok a sok asztalra. -mondta Ryan, akinek a beszédét apa folytatta.
-Az emeleteken a hálószobák vannak. Mind a hármatoknak biztosítunk egy-egy szállást, de tilos átjárni egymáshoz. -szegezte ezt a mondatot Andrewhoz.
-Lent még egy orvosi rendelő és egy iroda van. -zárta le Ryan.
 Mind a hárman bementünk az épületbe, ahol először a hatalmas mennyezet tárult elém. Egy üveg ablak volt a tetőn, ahol itt-ott már elrepedtek az üvegek. Gyönyörű látvány volt.
Előttünk tényleg számtalan asztal állt, amihez egy kis konyha is tartozott.
-Elképesztő ez a hely. Ezt tényleg ti csináltátok? -csodálkozott Aurelia.
-Igen. Minden a mi munkánk. -felelte Ryan.
 -Rendben srácok. -jött oda hozzánk apa és folytatta. -Ha nem lenne gond, akkor bekísérnénk titeket az orvosiba, mivel ki tudja, hogy miket szedtetek össze.
-Erre egyáltalán nincs szükség. -felelte Andrew, amire mind ránéztünk.
-Miért ne lenne? -kérdezte Ryan felvont szemöldökkel.
-Nem fogtok minket egy orvoshoz vinni, mivel nincs semmi bajunk. Senki sem beteg.
-De ez csak elővigyázatosság. -motyogta Aurelia.
-Akkor sem! Én ebben nem veszek részt! -jelentette ki Andrew és elment egy távolabbi helyre.
 Nem tudom mi lehet a baja. Egész úton nem szólt hozzánk és ránk se nézett. Most pedig nem hajlandó elmenni az orvoshoz, hogy megvizsgálja nem szenvedett-e kárt? Ez nevetséges.
 -Andrew! -futottam utána, amire megtorpant és visszanézett.
-Mi van?
-Mi bajod van? Ez a legbiztonságosabb hely, amit eddig találtunk. Ne ijedj meg egy kis vizsgálattól. -feleltem, amire megrázta a fejét.
-Nem érted, hogy nem látom értelmét?! Már meggyógyultak a sebeink.
-De lehet, hogy nem. Nem vagyok orvos. Lehet, hogy felszakadt a sebed vagy hasonló.
-Istenem Valery!-jött hozzám közelebb és megragadta a karomat. -Mi van ha bezárnak minket és műtétet végeznek rajtunk? Hisz miért lennének biztosak, hogy emberek vagyunk?
-Te most azt hiszed, hogy apa és a csapata is robot?!
-Akár igen.
-Te bolond vagy. Inkább akkor menj el és ne bízz az én apámban Andrew. -feleltem felháborodva és visszamentem a társaságunkba.
-Minden rendben? -kérdezte apa és megsimította a karomat.
-Igen persze. Mehetünk.
Egyenesen elindultunk egy folyosón, ami egy fehér ajtóhoz vezetett minket.
-Innentől csak ti menjetek. Mi kint várunk. -mondta apa, amire a társammal benyitottunk.
Egy hatalmas térség tárult elénk, ahol rengeteg kórházi ágy állt, eltakarva függönyökkel. Egy-egy helyen tusoló is volt, amik mellett rengeteg tisztálkodó szer fogalt helyet.
-Hol az orvos? -kérdezte Aurelia, amire egy ismerős hang szólalt meg mögülünk.
-Megmutatom hol van. -megfordultunk a szőke szépséggel és szemben találtam magunkat egy régi ismerőssel.
-Peyton te vagy az? -kerekedtek el a szemeim, amire az illető is teljesen ledöbbent. Bár nem sokat kellett várni, hogy a nyakamba ugorjon és ölelgessen.
-Valery nem is hiszem el! -nevetett fel. -Titeket találtak meg a harcosaink?
-Igen minket. A nevem Aurelia. Örülök. -nyújtotta kezét a lány, de Peyton őt is szorosan ölelte meg, annak ellenére, hogy még sosem látta.
-Gyertek megmutatom, hogy anya hol van. -mondta Peyton.
-Anyukád az orvos? -kérdeztem tőle.
-Igen. Én pedig a helyettes. -felelte és betessékelt minket egy függöny mögé, ahol Anne éppen egy holtestet boncolt.
-Anya nézd ki van itt.
Anne levette az arcát takaró maszkot és meglepődve nézett végig rajtam.
-Valery? Életben vagy?
-Igen.
Az orvosnő gyorsan kikerülte az ágyat és szorosan vont magához. Annyira jól esett, hogy ennyire hiányoztam azoknak az embereknek, akik megmentették az életemet.
-Örülök, hogy ti is életben vagytok. -mondtam, amire mind a ketten elkezdtek kifaggatni, hogy mi történt velem. Így jött képbe az én csapatom, a harcaim, Aurelia (akiről megtudták, hogy orvosnak készül és lehet, hogy beveszik), és az apám.
Mikor mindent megbeszéltünk, megkértek minket, hogy a vizsgálat előtt fürödjünk le, így elindultunk az elzárt részen lévő zuhanyzókhoz, ami az eddig még tiszta embereknek a helye.
Levetkőztünk anya szült mesztelenre és beszálltunk egy-egy fülkébe. Behúztam a függönyömet és megeresztettem a vizet, ami először hidegen folyt, de fokozatosan váltott melegre.
Őszintén jól esett, hogy végre nem tóban fürdök, hanem egy némileg tiszta zuhanyzófülkében.
A meleg víz szétáradt a bőröm minden egyes részén, így csak később tudatosult benne, hogy meg kéne már rendesen mosakodnom. A kis tartóban lévő samponból nyomtam egyet a kezembe és megmostam a hajamat. Ezt követte a testem tisztítása, így a tusfürdőből is nyomtam egy adagot a kezembe.
Elkezdtem a testemen szétkenni a fehér, illatos szappant, amikor két tenyeret éreztem meg a vállamon, ami szép lassan vándorolt a derekamra.
-Illatos vagy. Talán nekem is le kéne fürödnöm. -nevetett fel az illető, így lassan megfordultam és Andrewal találtam szemben magamat,
-Mit keresel itt? -kérdeztem tőle.
-Meggondoltam magam. Leginkább a te szavaidon. Megpróbálok bízni, de ha ezek olyanok egyenként fogom szétlőni őket.
-Nyugalom. Ismerem őket. -feleltem.
-Ez esetben fürödhetek veled? -kérdezte pajkos vigyorral.
-Még mit nem! -háborodtam fel és eltakartam magamat. -Kifelé!

2016. április 1., péntek

2.Évad 1.Fejezet Hiányoztál

Sziasztok!
Három hét után és egy kisebb poszt után, újra itt vagyok. Nagyon vártam már, hogy elkezdjem, mert sokkal több titkot, izgalmas jelenetet és romantikát tettem bele ebbe az évadba. Remélem, hogy ez is éppen annyira fog tetszeni nektek, mint az első évad érdekes, természetfeletti fejezetei.

                                                                               Üdv: Cristine Tina Spencer


Az idő már jócskán a téli hónapokban járt, amikor a hó esett. Kevés ruhánk volt, de rétegesebben öltözködtünk és inkább kerültük a hideig levegőt. Barlangokba, elhagyatott házakban bujtunk meg és próbáltuk túlélni a telet. Nem igazán vadásztunk, de ha még is beosztottuk az elemózsiát.
Az időt azzal töltöttük, hogy terveket találtunk ki és sokat-sokat beszélgettünk az elmúlt hónapok eseményéről.
-Mikor szerettetek egymásba Jamesel? -kérdeztem egy alkalomkor Aureliat, akivel egy barlangban ültünk és melegedtünk a tűz mellett.
-Amikor rosszul lett a farkashústól. -emlékezett vissza. 
-Még mindig szereted? -kérdeztem kapásból. 
-Nem tudom.
Andrewal a kapcsolatunk pedig olyan ,,minden áron megvédelek" tipusú lett. Nem akartunk mélyebbre menni, ezért csak néha-néha csókoltunk meg egymást vagy ölelkeztünk a csillagok alatt.
Igazán időnk se volt rá, hogy egymásra hangolódjunk. Kerestük az utunkat és képeztük magunkat, hogy erősen, magabiztosan és győztesen nyerjük meg ezt a háborút.
-Ez már ugyan az a fa bassza meg! -ütött egyet ököllel, egy fába Andrew, amikor egy téli reggelen a kevés hóba taposva mentünk utunkra. Igaza volt, mivel tényleg ugyan oda jutunk ki már egy ideje.
-Nyugalom Andrew. Menjünk északra. -javasolta Aurelia és megérintette vezetőnk vállát.
-Már voltunk arra. Mindenhol voltunk. Sehova se lyukadunk ki az istenit! -üvöltötte és megrúgott egy hatalmas kővet, ami messzire repűlt, így felfedte az alatta lévő kamerát?
-Mi a faszom ez?! -kérdezte Andrew indulatosan és felénk nézett, hogy szerintünk is egy kamera van a kő helyén.
Meglepődve néztünk rá és a kamerára, ami elkezdett villogni.
-Behatolok! Behatolok! -mindenhol ez hangzot valami hangszóró szerűségből, ami egy magas fára volt szögezve.
Előkaptuk fegyvereinket és mindenféle irányba szegeztük őket. Nem féltem és szerintem a többeik se rémültek meg igazán, mivel ésszerűnek bizonyult, hogy ez az emberek műve és nem a robotoké.
Másodpercek múlva rengeteg terepruhás ember lépett elő és szegeztél felénk fegyvereiket. Húszan vagy harmincan lehettek, de tudtuk, hogy semmi esélyünk se lenne ellenük, így egymásra néztünk és vártunk.
Egy magas,világosbarna hajú fiatalember lépett elő, aki talán csak pár évvel lehet nálam idősebb. A vonásai nagyon ismerősek voltak, ezért kapásból Aurelia felé néztem.
 -Kik vagytok ti? -kérdezte tőlünk és végig nézett a három fős csapatunkon. Éreztem, láttam, tudtam, hogy egy kicsit megrezzentek arcizmai, amikor rám és a mellettem lévő lányra nézett.
Ő az. Az egyik támadó, azon az éjszakán. Istenem!  
-Rohadék! -sziszegtem a fogaim közt és megmarkoltam a fegyveremet, amit sokkal erősebben és mereven tartottam felé.
-Nyugalom kislány! Válaszoljatok a kérdésemre vagy a társaim lelőnek titeket!
Andrew előre lépett és leemelte fegyverét. A kezét nyújtotta a srác felé és elmondta, hogy kicsoda.
-Andrew Peterson vagyok, ők pedig a csapatom. Ellenállók vagyunk.  
-Ryan Ramsay. Ők pedig az én társaim. Mi is ellenállók vagyunk. -mutatkozott be a srác és kezet rázott Andrewal.
-Kik a hölgyek? -jött felénk Ryan, de először Aurelia felé indult meg. Megkérte a lányt, hogy mutatkozzon be, aki reszketve, de válaszolt.
-Aurelia Hill.
Felém igyekezett, de én egy percre se tettem le a fegyveremet. Kibaszottul próbáltam erősnek mutatni magamat.
-Mi a neved? -kérdezte és lejjebb tolta a fegyveremet, de én hirtelen visszarántottam és a fejéhez szegeztem. Láttam, hogy megijedt, ahogy mindenki körünkben.
-Ott voltál azon az éjszakán. -préseltem ki a fogaim közt, amire lehajtotta a fejét. -Ott voltál bassza meg! -üvöltöttem és meg akartam húzni a ravaszt, de Andrew rögtön ott termett és leengedte a fegyverem. Karjaiba dőltem és dühösen néztem a srácra.
-Ez igaz? -kérdezte Andrew.
-Igen, de ígérem majd elmagyarázom. -tette fel a kezét védekezően. Andrew nem akart elmozdulni mellőlem és megadni azt az örömet, hogy agyon üsse a srácot. És tudom miért.
A múlt már régen múlt és ez az egyetlen lehetőség, hogy ne rontsuk el a barátság kezdetét.
-Kérlek mond meg a neved! -kérlelt a srác.
-Valery Neumann vagyok. -feleltem, amire a srácnak lefagyott a tekintete és elfutott a tömegbe, mintha keresne valakit.
A társaimmal furcsán néztünk egymásra és nem értettük, hogy miért lett akkora nyüzsgés egy idő után a fegyveres tömegben, akik idővel már nem szegeztek ránk fegyvert.
Ryan megjelent, de nem egyedül. Egy katonai fejfedőt viselő férfi is ott volt mellette.
Mi az? Ki ez?
 -Valery szeretnék bemutatni valakit. -mondta Ryan, amire az illető előre lépett és levette a sisakját.
Nem tudom megfogalmazni, hogy mit éreztem akkor. Az agyam csak idővel fogta fel, hogy az illető merev testalkata, véresre rágott ajka, kék szemei és merev, férfias arca egy olyan személyé, akit jól ismerek.
Mikor agyam minden egyes sejtje felfogta ki áll előttem, végtagjaim megremegtek és eme hirtelen eset miatt megszédültem. Andrew szorosan fogott, de éreztem, hogy nem érti.
-Azt hittem, hogy meghaltál. Annyira hiányoztál. -ölelt meg a férfi, így újra be tudtam szívni erős illatát. Én is szorosan öleltem.
Andrew megkocogtatta a vállamat, amire felnéztem és kérdő tekintetével találtam szemben magamat.
Ránéztem, de rögtön az illetőre néztem vissza. Néztem. Néztem.
-Nekem is hiányoztál apa! -beszívtam illatát és újra szorosan öleltem. A körülöttem lévő világ megszűnt és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire hiányzott édesapám, aki elhagyott, de megtalált és kicseszettül, azt hitte meghaltam. Pedig nem. Éltem, igazán éltem.
Voltak barátaim, családom és egy kapcsolatom. Egy kérdő kapcsolatom.
Ennyire még sosem éltem! Apa annyira szeretlek