2016. március 11., péntek

1.Évad 15.Fejezet Végső imádság

Sziasztok olvasóim!
Több mint hét hónapja kezdtem el írni ezt a blogot és kicsit szomorúsággal tölt el, hogy befejeztem egy évadot. Rengeteget fejlődtem ennek az írása közben, sokkal több tapasztalatot szereztem és rengeteg további ötlet ragadt meg a fejemben. De ahogy ezt már olvashattátok nem egy évadosra tervezem a történetet, hanem öt évadosra.
Jó olvasást és eme fejezet után HÁROM hét kimaradást tervezek mivel egy kis díjbörzével is jelenetkezem.


                                                                Üdv: Cristine Tina Spencer


Lassan és szapora lélegzet vétellel fordultam meg. Az kezemben a fegyveremet szorítottam, de semmi képen sem emeltem rá. Josh teste volt. Képtelen lettem volna bántani.
  A keze, amiből az a fegyver kukucskált ki a fejemre volt szegezve. Nem fordítottam el a fejemet és nem is mozdultam meg. Mozdulatlanul álltam előtte.
Egyszer csak közelebb jött hozzám, így már a fegyver a homlokomhoz volt tapadva. Lenéztem rá, mivel egy-két centivel volt alacsonyabb nálam a fiú.
Nem láttam a szemében azt a fiút, akit anno megismertem. A tekintete olyan sötétbe tekerte magát, mint az éj.
-Utolsó kívánság? -morogta, amire kénytelen voltam egyet nyelni. Nem feleltem neki csak az életemért imádkoztam Istenhez. Bár nem vagyok keresztény és nem is hiszek Istenben, de most ebben a pillanatban úgy éreztem hinnem kell benne.
-Kérdeztem valamit! -üvöltötte a képembe és visszarántotta fegyverét, így keze emberi lett. Mind a két kezével megfogta a nyakamat és összeszorította. A falhoz szorított, így olyan közel került hozzám, hogy éreztem lehelettét. Most vagy soha!
 -Dögölj meg! -nyögtem ki amennyire csak tudtam.
A szeme sokkal sötétebbre változott, így ebből tudtam, hogy feldühítettem. Jobban megszorította a nyakamat, ezért is voltam benne biztos, hogy lila és kék foltos lesz eme testrészem.
-Utolsó kívánáság? -kérdezte újra, erőteljesebben. Nem feleltem.
Elszorította a légcsövemet így már nem nagyon kaptam levegőt. Elkezdtem kicsit szédülni, de ekkor hirtelen nem éreztem azt a szorítást és jobban is tudtam levegőt venni. Lerogytam a földre és a nyakamhoz emeltem a kezemet. Fájt. A szememmel homályosan láttam és csak idővel tisztult a látásom.
Josht a földön láttam feküdni eszméletlenül, míg mellettem Andrewt pillantottam meg.
 -Ugye nem ölted meg? -kérdeztem tőle rekedtes hangomon és a földön fekvő fiút figyeltem. A srác megrázta a fejét és felvett karjaiba. Átöleltem a vállát és belefúrtam nyakhajlatába fejemet.
-Minden rendben lesz Valery! A többiek kint vannak!
  Kint. Ez a szó már annyira hiányzott. Milyen lehet ott kint? Mi vár ott ránk? Robotok, gyerekek és Josh? Nem tudom, de félek.
Kimentünk egy nyitott ajtón egyenesen a szabadba. A nap nem sütött, de még világos volt. Egy olyan helyen voltunk ahol itt-ott kocsi maradványok fetrengtek a földön. Az egyik roncs mögül megláttam egy szőke hajtincset, így tudtam Aurelia életben van! Nem messze a lánytól egy vidám fiút is megpillantottam, aki éppen felénk tartott. James!
Andrew letett a földre, így át tudtam ölelni Jamest. Szorosan vont magához és betemette arcát a vállamba.
-Örülök, hogy élsz!
-Én is -nos néha van, hogy nem mondunk ki egyes mondatokat, így csak magamban helyeseltem, mivel elszakadtam tőle és oda rohantam a szőke lányhoz. Átölelt és megkérte a többieket, hogy telepedjünk le itt a roncs mögött.
-Maradj már nyugton. -kérlelt a lány, amikor este felé éppen a nyakamat ragasztotta le.
-Rendben van! -nevettem fel és a mögötte ülő Andrew szemébe néztem.
Nem tudtam semmit sem kiolvasni tekintetéből. Olyan semmit mondó, mégis elragadó volt a tekintete.
-Gyertek elő! -pillanatok alatt harsogta be az egész területet egy üvöltés. Kinéztünk a menedék mögül és ott láttuk állni, nem messze tőlünk Josht.
  Mindannyian lefagytunk egy kicsit. Nem feleltünk. Lehet, hogy azért, mert féltünk tőle. Attól a fiútól, aki régen a legkedvesebb és legédesebb fiú volt.
-Gyertek elő azonnal! -torka szakadtából üvöltött. A közeli erdőből pedig madárrajok repültek ki a magas felé.
 -Mi legyen? -kérdezte halkan James és remegve tartotta fegyverét a kezében.
-Nem mehetünk ki. Megölne minket. -suttogta a szőke szépség és megragadta James karját, hogy egy kis ,,lelki” erőt tudjon bele táplálni. Elvégre mennyire lehet az trauma, ha a szereted öcsédet látod ilyennek? Ilyen elfajzottnak.
-Nem veszíthetem el! -horkant fel James. -Biztos emlékszik rám. -felelte és felállt a helyzetéből. Ez volt a legörültebb ötlet amit tehetett, de megtette. Felállt és elindult, miközben Josh feléje szegezte kezéből kiálló fegyverét.
 -Nem ezt nem teheti! -Aurelia is felállt és a fiú után rohant.
  Visszarántotta a karján fogva és szorosan magához ölelte. Ez után a fiú eltávolodott tőle, felemelte a lány állát és megcsókolta. Sokkal szenvedélyesebben, mint anno engemet. Örültem, hogy ezek szerint kicsit összekovácsolódtak, mivel én soha nem tudtam volna úgy szeretni őt.
Eltávolodtak egymástól és együtt, kézen fogva indultak el a fiú felé. Mi csak a menedékből figyeltük őket, de készen álltunk, hogy lőjünk.
Bemértük a célpontot, de ekkor Josh valami természetfeletti erővel ellökte, méterekről Aureliat. A lány neki vágódott egy autónak és a földre dőlt.
Ledöbbentett ez a hirtelen esemény, így idegesen oda rohantam a földön fekvő lányhoz és a fejét a lábamra helyeztem. Végig simítottam véres homlokán, ami miatt felszisszent.
-Jól vagy? -kérdeztem tőlem, amire rám nézett, de rögtön becsukta szemét.
Féltem, hogy sokkal nagyobb baja történhetett és borzasztóan haragudtam magamra, amiért nem tudok semmit sem tenni érte. Nincs közelben se levél, se víz. Semmi.
Felnéztem, hogy milyen események történnek. James és Josh egymással szemben álltak, de láttam, hogy James keze megfeszült.
 -Nem ismerek rád! Ki vagy te, aki tönkretette az öcsémet?! -üvöltötte James és egyre jobban feszültek izmai.
-Sokkal több, mint egy emberi lény. A csapatotok semmire sem megy. Vesztetettek! -felelte és felém nézett. A tekintete rabul ejtett és éreztem, hogy bemászott a fejembe.
Vége van. Vesztettél
-Takarodj a fejemből. -sziszegtem a fogaim közt, amire elhalkultak a hangok.
A fiú James homlokához emelte fegyverét és lőni készült, de ekkor Andrew sortüzet indított. James elfutott egy biztonságosabb helyre, de későn ért célba. Josh hátulról lőtte meg háromszor, ami miatt a fiú a földre esett. Ne!
Felálltam a földről és oda rohantam a fiúhoz. Leguggoltam mellé és megfordítottam a fejét.
 -James! -kérleltem a fiút, akinek a levegővétele nagyon lassú volt. A szemével engem nézett és megfogta a kezemet. Jég hidegek voltak ujjai, ami miatt felszisszentem.
-Semmi baj! Túléled. -szipogtam a sírás határán. -Nem lesz baj.
-Nem tudtam semmit sem tenni. Túl keveset voltam vele. Ő már régen halott. -mondta dadogva.
-Nem igaz! Nem. -elkezdtem sírni és eszembe jutott, amikor megláttam édesanyámat és a bátyámat holtan feküdni. Ugyan ezt éreztem! Fájt.
-Mentsd meg a világot, kérlek. -James becsukta szemeit, ami miatt ráborultam mellkasára és elkezdtem zokogni.
Figyelj rám! Valery
 Meglepett a fejemben lévő hang, ezért felnéztem és megláttam, ahogy Josh egy fegyvert tart a kezében. A keze már újra a régi volt, a fegyver pedig Jamese.
-Mit csinálsz? -szipogtam a fejemben lévő hangnak.
Elpusztítom a mestert. Én vagyok az. Josh  
Istenem! Hát mégis él. Josh életben van és el akarja pusztítani magát. Meg akarja magát ölni.
 -Ne! -felálltam és a fiú felé rohantam, de túl későn értem oda, mivel átlőtte a fejét, így a földre zuhant.
Andrew kijött a menedékből és oda jött mellém. Nem érette mi történt, de talán nem is akarta érteni.
-Josh volt az. -mondtam ki, amire megrezzentek az arcán lévő izmai, de nem felelt.



Két óra múlva a közeli erdőben voltunk, biztonságban. Egy sírkő előtt álltunk hárman. A szőke lányt sikerült megmentenünk, de lelkileg teljes sokkban élt. Nem tudta felfogni, hogy olyan kevés idő alatt két fontos személyt is elvesztett.
Eme sírkő alatt egy testvérpár talált nyugovóra. Két olyan ember, akik szinte a mi családunk része volt.
-Reméljük, hogy a túlvilágon egymásra találtok. -Andrew letett egy virágot a sírkőre és oda állt mellém.
-Remélem, hogy boldogok lesztek. -simította meg Aurelia a sírkövet.
 -Remélem sikerül megbosszulnom ezt. -mondtam és rádőltem Andrew vállára.
A semmibe meredtünk és magunkban kezdtünk el imádkozni értük. Hit ide vagy oda, ezt kellett tennem. Nem hívő emberként elmondanom egy imát.
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Mert tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség mindörökké. Ámen
 -Mit csinálunk most? -kérdezte az ima után Aurelia.
 -Elmegyünk és megmentjük a világot. -felete Andrew.

4 megjegyzés:

  1. Uram Atyám! Ez a rész valami fantasztikus volt! Eszméletlen!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De aranyos vagy! Köszönöm szépen, de ennél sokkal eszméletlenem fejezetekkel érkezem majd. ;)

      Törlés