2016. február 26., péntek

1.Évad 14.Fejezet Kékség

Sziasztok!
Annyira örülök, hogy ebben a két hétben túl estem a szóbeliken. Remélem, hogy oda vesznek fel, ahova szeretném. Nektek is drukkolok és szorítok, hogy jól menjen a szóbeli és a felvétel
Jó kis kikapcsolódást ehhez a részhez.

                                                                           Üdv: Cristine Tina Spencer


Sötétség uralkodott az ellenség bázisában, bár néha-néha kis kék fények villantak fel itt-ott. Nem volt sehol se ablak, csak üvegből készült keretek, amik a falakat tették kicsit otthonosabbá. A földön kábelek sorakoztak, amik fényesen világítottak. Ezeket követtük, amíg el nem értünk egy hatalmas helyiségbe. Két út vezetett tovább, de mivel mindegyik biztonságos és érdekesnek látszott, ezért külön váltunk.
-Legyen úgy, hogy ti ketten mentek. -mutatott Andrew a két társamra. -Én pedig Valeryval. -megbeszéltük, hogy melyik irányba akarunk menni, így én és Andrew a jobb oldalit választottuk. Szűk folyosó vezetett egy szobába, ami annyira természetesnek látszott. Két ágy és egy szék volt a szobában.
-Ezek úgy élnek mint az emberek? -kérdezte Andrew döbbenten és beljebb mentünk. Így vettünk észre egy hűtőt is.
-Biztos van benne kaja. -ujjongtam és kinyitottam a hűtőszekrényt. Nem éppen földi étel volt benne, hanem valami üvegbe zárt kék anyag.
-Mi ez? -jött oda mellém Andrew és kivett egy ilyet a hűtőből.
-Biztos ezzel táplálkoznak. -feleltem, de magam se akartam hinni magamnak. Biztos sokkal többet ér ez a vacak kék anyag, mint amit el tudunk képzelni.
-Jobb lesz ha folytatjuk a körbenézést. -mondta Andrew és eltett egy olyat a táskájába.
-Mit csinálsz?!-kérdeztem tőle, amire elmagyarázta, hogy biztos szükségünk lesz erre.
Kimentünk a szobából és folytattuk az utunkat a hosszú, sötét folyosón.
Annyira különös volt, hogy senki se volt itt. Észrevették, hogy bejöttünk, de mégse keresnek minket. De lehet, hogy pont ezt akarják. Biztos van valahol egy csapda vagy egy olyan felsőbbrendű robot, aki a nézésével is megtud minket ölni. Talán pont ő vár ránk a folyosó végén.
-Olyan csöndes vagy. Minden rendben? -kérdezte Andrew, amire kérdőn kaptam felé a tekintetemet. Már hogyne lenne minden rendben?
-Igen persze. -feleltem szűkszavúan és megálltam egy pillanatra. Hallottam hangokat. Éppen mögöttünk. Lépteket.
-Te is hallottad? -kérdeztem Andrewt.
-Mit? Nem hallok semmit. -felelte, amire még jobban elkezdtem parázni.
-De mögöttünk. -néztem hátra, de a sötétségnél többet nem láttam. Talán csak beképzelem ezt az egészet.
Andrew nem válaszolt semmit, ezért folytattuk utunkat. Próbáltuk kikerülni az alattunk lévő zsinórokat, kábeleket, hogy ne csapjunk nagy zajt, ha éppen elesnénk bennük.
-Menjünk be ide. -vetette fel az ötletet Andrew, amikor megérkeztünk egy hatalmas ajtóhoz.
Beleegyeztem, így kinyitottuk az ajtót. Amit láttunk azt alig tudom megmagyarázni. Hatalmas, ember nagyságú hengerek voltak egymás mellett, amikben ilyen kék anyag uralkodott. Ezekben pedig felnőttek voltak. Olyan, mint akivel találkoztunk. Akit ők irányítanak.
-Ez meg mi? -néztünk döbbenten és közelebb mentünk ezekhez. Úgy aludtak benne a felnőttek, mintha most kelnének ki. Mint a lepkék. Borzasztó látvány volt, hisz eddig csak a robothadsereg és gyermekhadsereg volt a különös, de ez? Ez már mindennek a teteje.
-Mi lenne ha inkább eltűnnénk innen? Tudom, hogy Josht is keressük, de nem bírom. -jelentette ki Andrew és kifelé ment az ajtón.
 -Andrew várj! -futottam utána és még időben visszarántottam, így szinte nekem esett. Közel voltunk egymáshoz, ami nem is zavart, mivel féltem. Igen szörnyen féltem. Próbálom visszatartani ezt a félelmet, de ez most nagyon megrémisztett. Mi van ha apa is itt van?
-Valery nagyon félek. -felelte rekedtes hangján és a szemembe nézett. Éreztem a leheletét és a szívverésének ütemét. Tényleg félt. Én is
-Andrew nem mehetsz el.
-Miért nem? Tudom, hogy ez mennyire fontos, de kezdem azt hinni, hogy csak álmodom.
-Ha álmodnál és nem lennék valós. És tudod, hogy az vagyok. Nekem is borzasztóan nehéz ez az egész. Ezek miatt tönkre ment az életem, de nem adtam fel. És te sem adhatod fel. Meg kell tudnunk, hogy miért vannak itt. Kérlek. -ránéztem, de éreztem, hogy könnyeim már eláztatták az arcomat. Andrew gyengéden megsimította az arcomat és megcsókolt. Ekkor éreztem, hogy a külvilág megszűnt létezni.  Ahogy ez az egész is. Csak egy álom.
-Francba! Andrew! Valery! -ismerős üvöltések térítettek minket vissza a külvilágba. Aurelia és James szaladt felénk.
-Mi történt? -távolodtam el Andrewtol és vártam a választ, ami hamarosan meg is érkezett. Három hatalmas gép állt a társaink mögött, felénk szegezve fegyvereiket.
-Nagy szarban vagyunk. -nézett ránk James és oda állt mellénk. Aurelia is így tett és felemelte a fegyverét. Mi is felemeltünk a miénket és a robotokra szegeztük.
Három, négy ellen.  Három nagy, négy kicsi ellen. Három nagy gép, négy kicsi ember ellen. Egyértelmű, hogy vesztesek között vagyunk.
 -Mi legyen? -suttogta Aurelia és kérdőn nézett felénk. Pillanatokra voltunk a tűzharctól, így cselekednünk kellett. Menekültünk.
Mind a négyen elfutottunk egy-egy irányba, de visszafordulva megcéloztuk őket. Én kifotuttom az ajtón egyenesen vissza abba az irányba ahonnan elindultunk, de egyszer csak neki ütköztem valakinek.
 -Josh. -lepődtem meg és mélyen a szívemben örültem, hogy ő az. Sajnos az örömöm nem tartott sokáig, mivel tudtam, hogy már nem ő az.
 Rám nézett, habozott, de felém emelte a kezét, amin egy hatalmas géppuska díszelgett.
 -Azt hiszem nem jó pillanatban jöttem. -jelentettem ki és elfutottam. Utánam lötte a gólyóit, de szerencsére egyik se talált el.
 -Állj meg Valery! Nem menekülhetsz. -mondta egyszer csak, amire megálltam. Egy fal elött tétováztam, hogy megforduljak e. Ha megteszem meghalok. Ő az ellenség, gyilkos. Ha megfordulok megöl. Biztos vagyok benne, hogy megöl. És ennek most lenne a megfelelő pillanata. Istenem segíts

2016. február 12., péntek

1.Évad 13.Fejezet Bejutottunk!

Sziasztok!
Hamarosan elérkezünk az éved végére, ezért egyre izgalmasabb fejezettekkel készültem. Remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket. Nem is akarok nagyon semmit sem idefűzni, úgyhogy jó olvasást!

                                                                                  Üdv: Crstine Tina Spencer


Ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy mit csinálnék az egyetem alatt nem az lett volna rá a válaszom, hogy robotokkal harcolnék. Sem az, hogy egy fiút mentenék ki. Talán akkor azt a huszonéves korszakomat élném, amikor éppen este tanulok és egyfolytában a telefonomat bámulom, amin az állítólagos barátomtól kapnám az üzeneteket.
Ez lenne a normális élet, de ez már rég nem így volt megírva. Egyáltalán nem.
-Egyre sötétebb van és alig látok valamit. -motyogtam miközben a fák között mentünk egy bizonyos épület felé.
-Van nálam egy zseblámpa ha kell. A földön találtam. -vette elő Aurelia azt az állítólagos lámpát és bekapcsolta. Máris hatalmas fény uralkodott az erdő mélyén.Sokkal jobban láttuk az előttünk lévő fákat, bokrokat és romokat.
-Kinek adjam? -kérdezte a szőke lány és oda adta a vezetőnknek aki felajánlotta, hogy vezet minket.
Így hát együtt mentünk, egy kis fénnyel egészen egy elkerekített mezőhöz, ahol éppen pár állat aludt és egy faház állott.
-Menjünk át. -mondta Andrew és átmászott a kerítésen. Őt követték a többiek, de én nem mertem átmenni. Először is magas volt és tüskés.
-Valery nem jössz? -kérdezte Andrew.
-Nem merek átmenni. -motyogtam, amire a fiú oda jött hozzám és megragadta a kezemet. Felálltam a kerítésre és az ő segítségével átugrottam a másik oldalra. Sajnos nem úsztam meg szerencsésen, mivel az egyik ujjamat felsértettem, így ömlött belőle a vér.
 -Minden rendben? -kérdezték a távolból a többiek, akiknek a kezében volt már a zsemblámpa.
 -Igen persze. -üvöltötte vissza Andrew és a szájához emelte az ujjamat. Kiszívta belőle a vért, azután pedig a szemembe nézett.
 -Köszönöm. -motyogtam zavartan és inkább tovább álltam.
A többiekkel éppen a faház melett mentünk el, amikor az felrobbant. Egyenesen melettünk repültek el a fadarabok.
Mindannyian a földre vetődtünk és próbáltunk távolabb húzódni.
-Mi volt ez? -kérdezte James és felvette a földön heverő fegyverét.
Mindannyian felálltunk és elfutottunk egy fa védelmébe.
-Szerintetek azok lehettek? -kérdezte Aurelia és elrendezte a haját, ami az esés miatt szerte állt.
-Nem tudom. -feleltem pedig ismét éreztem azt az erőt. Nagyon erős volt
-Várjunk csak. Nézzétek! -mutatott egy irányba Andrew, ahol éppen valakik mozogtak.
-Menjünk oda! -James elindult ahogy a többiek is utána. Én sem haboztam túl sokat. Elindultam utánuk a fegyveremet markolva.
A tűz és a sötét miatt alig lehetett minket észrevenni. Sőt néha a többieket sem találtam. Egy idő után megálltunk egy fa mögött és az alakokat figyeltük, akik éppen elmentek mellettünk.
Robotok és gyerekek voltak, de valaki feltűnt közölük.
Ha egy átlagos ember járt volna erre csak azt tudná, hogy ezek gépek és gyerekek. Olyanok.
Csak mi nem voltunk átlagosak mivel egy társunkat elkapták. És ez a társunk éppen mellettünk ment el.
-Ez ő! -üvöltött fel James, de hamar befogtuk a száját.
-James ez már nem ő. -szomorodott el Aurelia és átölelte a sokkban lévő fiút. James hamar rájött, hogy teljesen reménytelen volt az egész remény. Ha velük van, ő már nem a régi.
Miközben a többiek Jamest nyugtatták, én elindultam utánuk. Nagyon messze nem kellett mennem mivel hamar elértem arra a helyre ahol egy kicsit megpihenntek.
-Mit tegyünk mester? -egy fiatal szeplős kislány oda ment a csapattársunkhoz.
Nem stimmelt, hogy miért nevezte mesternek. Elvégre ezek gyerekek. Rabok vagy mik.
Közelebb mentem, hogy jobban halljam a beszélgetést.
-Nézetek körül, páran pedig menjetek el a bázisra. -felelte  Josh, így elindultam arra amerre a bázisra tartók indultak.
-Valery! -ragadta meg a karomat Andrew és maga felé fordított. -Miért szöktél el?
-Csak érdekelt, hogy hova tartanak. De már tudom. Gyertek. -feleltem és elindultam miközben a többiek követtek, akik szintén itt voltak.
Elindultunk néhány gyerek és robot mögött oda ahova nem kellene. Arra a helyre, ami veszélyes.
Egy kis ösvényen keresztül jutottunk el arra helyre. Mikor kiértünk rögtön az épület tárult elénk.
Mindenhol gyerekek voltak, akik vasat szállítottak vagy éppenséggel finomítottak az épületen.
A robotok rájuk vigyáztak vagy éppen egy helyben álltak. Mintha aludtak volna.
-Ez egyáltalán lehetséges? -kérdezte James.
Andrew megfogta a kezemet és összekulcsoltatta ujjainkat. Ránéztem, ahogy ő is rám. Őszintén nagyon féltem. Féltem, hogy mi fog történni. Mit csinálunk itt? Hogyan jutunk be? Vagy hogyan mentjük meg a világot? Hogyan szabadítjuk ki Josht? Vagy hogyan éljük túl ezt az egészet?
Rengetek kérdés, de semmi válasz.
  -Menjünk szerintem oda be. -mutatott James egy kis bejáratra, ami még bitonságos és tiszta volt.
Gyorsan kifutottunk a veszélyzónába egyenesen a bejárathoz, de ekkor minden összedölt.
Észrevettek minket és elkezdtek lövöldözni.
 -Gyorsan befelé! -üvöltötte Andrew, amire mindenki befutott kivéve én.
Kint álltam de nem tudom miért. Mintha valami visszatartott volna...vagy inkább valaki.
 -Valery gyere már! -Andrew megragadta a karomat és berángatott az ajtón. Az ajtó becsukódótt mi pedig bent ragadtunk. 48 óra múlva pedig minden tönrement. Minden.