2016. január 29., péntek

1.Évad 12.Fejezet A város peremén

Sziasztok olvasóim!
Nos ezt a kis előbeszédet hosszúra terveztem, így már bele is csapnék a közepébe.
Minden felvételizőnek gratulálok, aki sok pontot szerzett. Remélem a szóbelin is kitesztek majd magatokért és oda juttok be, ahova nagyon is szeretnétek.
A másik dolog, hogy két hónapja eldöntöttem, lesz még egy évad. Ebben az évadban sokkal több dologra derül majd fény, sokkal természetfelettibb lesz és izgalmasabb.
Addig is jó olvasást ehhez a fejezethez.

                                                                                     Üdv: Cristine Tina Spencer




Nem szóltunk egymáshoz, mivel én nem voltam hajlandó válaszolni James kérdésére. Nem zavarta, csak inkább hagyta az egészet, de Andrew sokkal akaratosabb volt. Már a cuccainkat pakolgatjuk be, de Andrew még minidig zaklat a kérdéseivel.
-Te csókolóztál vele?!-kérdezte meg újra, ami természetesen megint nem adtam választ.
Bementem a kis barlangba, ahol az éjszakát töltöttük és belegyömöszöltem a hátizsákomba a ruháimat.
-Felelj már, ha kérdezlek! -Andrew megragadta a karomat és maga felé fordított, így egy kicsit neki nyomódtam a barlang falának.
-Nem mondok semmit. -préseltem ki a fogaim közt és el löktem magamat tőle, így kicsit arrébb állt, de befeszítette izmait és erőteljesen nyomott a falnak.
-Mikor és hol? -kérdezte.
-Andrew. -nyöszörögtem, de az ágyékát hozzám préselte. -Oké! -feladtam, amire enyhített a szorításon.
-Amikor elmentünk vízért szétáradt bennünk az indulat és csókolóztunk.
-És élvezted? -kérdezte tőlem.
-Valamiért nem annyira, mint a tiédet. -feleltem és kitépve magamat a karjaiból, kimentem a barlangból.
A többiek már készen álltak, hogy tovább álljunk, így mikor Andrew kijött utánam elindultunk.
Itt már kevesebb fa volt, de annyival több bokor és gyökér a földön. Úgy ágaztak szét a talajon, mintha minden helyet meg akartak volna szerezni, gátat törve nekünk, hogy nehogy tovább menjünk.
-Azt hiszem, hogy rosszul vagyok. -motyogta James, amire kénytelen voltam hátranézni és a fának dőlt fiút bámulni.
-Minden rendben? -kérdeztem tőle és oda mentem hozzá, így a többiektől egy kicsit lemaradtunk.
-A farkashús tönkreteszi a gyomromat. Valery lépj hátrébb! -a fiú a szája elé tette a kezét, de sajnos a belső tartalma a száján jött ki. Magyarul hatalmasat rókázott.
-James! -felsikoltottam, amikor a fiú a földre rogyott és a hasát fogva fetrengett a földön. A többiek erre visszafutottak hozzánk. Aurelia oda rohant a fiúhoz és segített neki, hogy milyen pózban folytassa a tevékenységet.
-Mi történt? -kérdezte Andrew suttogva tőlem.
-A farkashús tönkretette a gyomrát. -feleltem, amikor James a fájdalom hatására felordított.
-Így nem mehetünk tovább. Nem tudunk addig várni, amíg James rendbe jön Valery. -mondta nekem, amire szomorúan adtam neki igazat.
Sajnos ha James így velünk jött volna lassította volna folyamatot, hogy elérjünk egy olyan helyre ahol biztonságban lehetünk.
-Itt maradok vele. -jelentette ki Aurelia. -Menjetek csak, ha James jobban lesz utánatok megyünk.
-Biztos? -kérdeztem a lánytól, aki hevesen bólogatott.
Így jutottunk ki a város peremére csak így ketten. Itt már a növények felfalták a talajt és beborítottak mindent. Nehéz volt járni ezek miatt, de főképp a fölöttünk lévő romos épületek miatt, amik bármikor ránk dőlhetnek.
-Vigyáz! -Andrew megragadta a derekamat, amikor egy kisebb emelkedőn mentem felfelé.
-Nem kell fogni. Megvagyok. -feleltem és levettem rólam a kezét, ami miatt megcsúsztam és lecsúsztam a sok levél közé. Andrew nevetve jött le utánam és feküdt le mellém.
-Olyan makacs tudsz néha lenni. -röhögött, ami miatt ráültem és szúrós szemmel néztem rá.
-Gyerünk cica, ne kímélj. -röhögött fel, amire kedvem szerint pofán vertem volna, de ekkor egy lövést hallottam meg nem messze tőlünk.
-Mi volt ez? -kérdeztem és vissza feküdtem a levelek közé, elrontva az idilli pillanatot.
-Meg kéne néznünk. Gyere! -Andrew megragadta a karomat és felrántott. Együtt indultunk el ismét a veszély zóna közepén.
A lövést egy épület belsejében hallottuk, így bementünk oda és mindent szemügyre vettünk. A földön játékbabák, ruhadarabok és üvegeket fetrengtek. A fegyvereinket szorosan fogtuk és egy percre sem távolodtunk el egymástól.
 -Valery! -Andrew egyszer csak felüvöltött, ami miatt a félelem eluralkodott rajtam és oda néztem ahova ő.
Egy férfi tartott felénk pisztolyt, így mi is felemeltünk a miénket és közelebb mentünk hozzá.
 -Ki vagy? -kérdezte tőle Andrew.
 -Kik vagytok ti? Lények? Olyanok? -remegett, ami miatt már azt hittem, hogy kiejti a kezéből fegyverét.
-Ezt mi is kérdezhetnénk tőled! -sziszegte a fogai közt Andrew. -Ki vagy?! -üvöltötte, amire én is beleborzongtam.
-Katona vagyok. Letértem, mert megsérültem. Segítsetek! -kérlelt minket, amire egy kicsit meglepődtem. Fura volt, mivel eddig feltételezése volt arról, hogy mi olyanok vagyunk.
-Hol sérültél meg? -kérdezte tőle Andrew és oda ment hozzá. Itt vannak!
Éreztem, hogy a közelben lehetnek a gyerekek, így rögtön rájöttem, hogy egy csapdába jutottunk.
-Andrew! -mondtam és elrántottam a férfi közeléből. Meghúztam a fegyverem, így a férfi szét terült a földön. Ember volt, de nekik dolgozott.
-Futás! -üvöltötte Andrew, amire megragadta a karomat és futásnak eredt. Utánunk sok olyan gyerek futott.
 -Gyere Valery! -Andrew felrántott egy magasabb helyre, ahol futásnak eredtünk kiérve a levegőre.
Nem szóltunk egymáshoz csak mentünk az épületek árnyákában, amikor kiértünk egy tisztásra,
 -Kicsit nagy a köd. -néztem körbe, amikor valami megragadta a figyelmemet.
 -Andrew! -megrántottam, amire ő is oda nézett.
Azt az épületet láttuk, amit annó a magas fán, így tudtuk, hogy eljutottunk arra a helyre, ahonnan kiszabadithatjuk Josht. Azt a fiút, akiben reménykedtünk, hogy még a régi.
Sajnos a reményeink nem voltak nagyon hatásosak. 
 -Andrew! -egy ismerős hangot hallottunk meg, így oda fordultunk a fiúval. Aurelia és a felépülő James állt velünk szemben.
 -Nem történt semmi? -futottam oda hozzájuk reménykedve, hogy minden rendben velük.
 -Elkerültünk egy halálzónát. -mosolygott a lány, amire megkönnyebűlve öleltem meg.
 James a saját lábára állt és oda ment arra a helyre, ahol azt a bizonyos épületet láttuk.
 -Itt van az öcsém? -kérdezte.
 -Szerintünk igen. Minél hamarabb oda kell érnünk. -felelte Andrew.
 -Akkor mire várunk? -kérdezte Aurelia.
 -Menjünk. -feleltem, így négyen elindultunk a félelmetes épület felé, ami hatalmas dombokon, rengeteg bokron, fán és támadón vezetett keresztűl. Az épület nem volt olyan messze, de mikor már egy ideje a sötétben járkáltunk úgy gondoltuk, hogy borzasztó messze van.
Nem is mentünk tovább, hanem letelepedtünk egy helyen és a gondolatainkba meredve pihentünk.
Én azt a hatalmas épületet figyeltem, ami akár egy hajó is lehetene. Egy emberfeletti épület. Ahol nem emberek vannak hanem szörnyek. Olyanok mint Josh.

2016. január 15., péntek

1.Évad 11.Fejezet Érzéki rejtélyek

Sziasztok!
Nos, elérkeztünk egy újabb péntekhez, amikor is kiteszem a részeket. Ez az első rész, ebben az évben így próbáltam kicsit érdekessé tenni. Ugyebár eléggé izgalmas résszel hagytam abba, de korán sem az volt a legizgalmasabb.
A következő héten egy kis titkot fogok megosztani veletek!
Jó olvasást!

    Üdv: Cristine Tina Spencer

Mivel a bázisunk felégett, így szinte nem maradt semmink. Két kulacsot találtunk-még tele, de ez is kevés volt, így négyünknek. Se étel, se szállás. Nem volt kérdés, hogy tovább kellett állnunk, megtalálni Josht és túlélni az egész helyzetet.
Amit még találtunk (ruhák, táskák, fegyverek) megragadtuk és elmenekültünk a veszélyes zónából. Az erdő sűrűjébe mentünk, ahol egy pillanatra sem távolodtunk el egymástól. Auerlia és Andrew elől mentek, míg én és James hátul baktattunk.
 -Szerinted még ember lesz az öcsém ha megtaláljuk? -kérdezte egyszer James és a szemembe nézett. Láttam rajta azt a mérhetetlen dühöt és égető szomorúságot. A tekintete mindent elárult.
-Remélem igen. -feleltem. Ezt gondoltam a legjobb válasznak, mivel nem akartam megbántani őt, sőt tudtam, hogy reménykedhetünk, de semmi esély rá. A fiút olyan gyerekké változtatták. Éreztem.
Nem reagált erre semmit, így én sem bontogattam a témát. Némán mentünk a többiek után, fülelve a veszélyre.
 -Valery! -Andrew hátrafordult és oda jött hozzám, kitolva Jamest mellőlem. A fiú, így Auleria mellett kötött ki.
 -Igen? -kérdeztem tőle.
 -Miért érzem azt, hogy kicsit más vagy? -nem tudtam, hogy ezzel mit akart tőlem, de kérdő tekintettel néztem rá.
-Mi van?! -ennyit tudtam kinyögni, amire a srác megvakarta a halántékát.
-Az a sok fura dolog amit meséltél nekünk nem hagy nyugodni. Sosem történt ilyen velünk, veled pedig igen. Neked ez nem különös? -kérdezte, amire felvontam a szemöldökömet.
 -Egyáltalán nem. -motyogtam és otthagyva őt a többiekhez mentem.
Igazából nagyon is furcsának tartottam. A fán lévő eset, a lány sikolyai, a szavai. Ezek mind olyan furcsák. Mintha nekem akarnának üzenni, de kik és miért? Nem értem.
A séta közben sokan megszomjaztak, így a már üres palackokat egy közeli patakban újra töltöttük.
-Egyáltalán tudjuk, hogy hova megyünk? -kérdezte Aurelia és beleivott az egyik kulacsba.
-Északra megyünk. -felelte Andrew, aki éppen a pólójából facsarta ki a patak vízét.
 Nem mondom, hogy nem volt jó látvány a csupasz felsőteste, de nem akartam figyelni őt, így inkább magammal voltam elfoglalva. A patakhoz mentem és megmostam az arcomat, de amikor másodgyárra merítettem bele a kezemet a vízbe egy gyerek alak tűnt fel a víz mélyén.
-Jézusom! -felkiáltottam és pár lépést hátrálva néztem a vízbe.
-Mi történt? -jöttek oda a többiek hozzám és ugyan oda néztek ahova én, de csak kérdő tekintettel néztek rá.
-Nem láttátok? Ott egy gyerek. -a lábaim megremegtem, így remegve túrtam bele a hajamba és a többiekre néztem.
-Milyen gyerek? -kérdezte James és jobban belehajolt a vízbe, hogy észrevegye azt a bizonyos gyereket, de mind később kiderült nem láttak semmit. Senki sem.
-De tényleg ott van. -motyogtam és én is előre hajoltam. Ott feküdt a vízben, holtan egy fiatal fiú.
-Valrey minden rendben? -kérdezte a szőke lány, de nem reagáltam neki semmire, így beletettem a vízbe a kezemet és megfogtam a gyereket. Éreztem a testét, éreztem, hogy ott van, de amikor végíg húztam rajta a kezemet, kinyitotta a szemeit.
 -Basszus! -felugrottam és hátraestem.
 -Valery! -Andrew sem értett semmit, de egészen jó érzés volt csupasz testét közel tudva magamhoz, mert magához húzva szoírtott a földön.
 -Nem hiszem el. Tényleg nem látjátok? Kinyitotta a szemeit. Ez egy halott gyerek. -elkezdtek hullani a könnyeim, mivel ezt az egész dolgot nem tudtam megérteni. Mi folyik velem? Nem akarom, félek. A francba!


 Andrew a homlokomra tette a kezét, miközben még minidg a közelében emésztettem mindent.
 -Tűz forró a homlokod! -mondta nekem Andrew, de a hangja olyan tompa volt.
Egy idő után már valami anyagot szorított a homlokomra, miközben az égbolt már sokkal sötétebbé vált. Valahol a közelben a tűz is pattogot, így tudtam, hogy a többi társam a tűznél vannak.
 -Andrew! Köszönöm. -motyogtam és a kezemet az anyaghoz tettem, ahol az ő keze is ott volt. Ősszeértek az ujjaink, ami melegséggel töltött el.
 -Mi folyik veled? Tényleg láttál egy gyereket? -kérdezte suttogva, amire felültem az ölében és ránéztem.
 -Nem is tudom. -belehaparaptam az alsó ajkamba és csupasz testét figyeltem. -Igen.
 -Valery. Csak te láttád. Ugye jól vagy? -kérdezte és leakarta venni a fejemről a pólóját, amit feláldozott arra, hogy egy kicsit hűsítse a homlokom. Kinyitotta az anyagot, így eltávolodtam tőle. Felvette magára, de amikor a hideg anyag hozzá ért, felszísszent. Istenem!
 -Figyelj ide. -újra magáhot húzott, így az öléből néztem rá. Nekem ez az egész helyzet furcsa volt, hisz sosem gondoltam volna, hogy ennyire törödik velem.
 -Igen? -kérdeztem tőle. A srác hátra nézett ahol a többiek beszélgettek, de szerencsére mi jóval messzebb voltunk tőlük, így nem láthattak minket.
 -Nem vagy örült ugye? -kérdezte, amire dermedten néztem rá. Mégis honnan a fenéből gondolta, hogy ilyet kérdezzen tőlem. Hogy rohadna meg!
-Mi a franc? Szerinted örült vagyok? Hogy képzeled? -kiabáltam, amire a kezeit a számra tette.
-Halkabban! -utasított, amire lenyugodtam és szúrós tekintettel ránéztem.
-Nem úgy gondoltam. Én csak féltelek. Nagyon filmbeli ez az egész háború. -felelte.
-Féltesz? -ragadt meg ez az egyetlen szó.
-Ki nem? -kérdezett vissza, de tudtam, hogy ebből nem jön ki jól. Azt mondta, hogy félt engem.
 -Sajnálom, de ez nem így megy. Féltesz! Te jó ég! -felnevettem és a szemébe néztem.
-És mi van ha igen? -újra megállt bennem minden és vártam a folytatást eme beszélgetésnek, amit csak az álmaimban tudtam volna elképzelni.
-Nem is tudom. -motyogtam, de mielőtt még megfogalmaztam volna valami frappáns választ, felemelte az államat és közelebb hajolt hozzám, így ajkaink újra összeértek.
Mivel sötét volt, így nem zavart, hogy a többiek is meglátnak minket. Bár volt egy kis bűntudatom, hisz James is megcsókolt, de mégis közelebb húztam magamhoz őt és érzékien csókoltam meg. Sokkal több volt, mint legelőször, hisz akkor én csókoltam meg. Most meg ő
-Andrew!-eltoltam magamtól és a távolba néztem ahol a többiek valamivel harcolnak. Mi a?
-Andrew! -felsikoltottam és felálltam a helyzetemből. Andrew is így tett, így amikor egy kicsit eldőltem megtartott.
A többiek egy két hatalmas farkassal próbáltak elbánni, de a fegyvereikkel, nem tudták lelőni őket, így Andrew megragadva egy pisztolyt, ami valahol a földön hevert lelőtte mind a kettő állatot.
Mind a két társunk megnyugodott, amikor már a halott állatok hevertek a földön és leültek a helyükre. Mi is éppen készültünk leülni egy szabad farönkre, ami a tűznél volt,  de James megszólalt.
-Valery mennyire volt jobb az ő csókja mint az enyém? -kérdezte tőlünk, amire mind a ketten ledermedtünk. Andrew a kérdés hallatán én pedig minden miatt. Miért?!

2016. január 1., péntek

1.Évad 10.Fejezet Különös hatáskörök

Sziasztok!
Elérkeztünk egy kerek fejezethez, ami talán az eddigi legmeghatározóbb rész. Úgyhogy érdekes résszel kezdem a 2016-os évet, amiben már egy napja benne vagyunk, így Boldog Újévet nektek.
Talán, hogy ne zárjam le ennyivel itt egy kis számbeli köszönet:
  Több mint 1400 villámcsapás
  Egyre több hozzászólás
  És a rengeteg olvasó, akik problémás okok miatt nem tudnak feliratkozni

     Üdv: Cristine Tina Spencer


Az egyik fa mögül, a fegyveremmel lövöldöztem, hogy eltaláljam az egyiket, miközben James segített újra tölteni a lőfegyverem. Miközben mi harcoltunk, addig Andrew a sebét törölgette, mivel egy kicsit az ütésem felsértette a bőrét, így ömlött belőle a vér. Aurelia mellette lövöldözött, de csak azért, hogy több pontból is támadjuk az ellenséget.
-Mit szólnál hozzá, ha egy kicsit hasznossá tenném magam? -kérdezte tőlem James és meg sem várva a válaszomat elvette tőlem a fegyveremet és nekifutásból lelőtte egy robot karját és egy gyerek lábát.
-Sosem árt az adrenalin! -üvöltöttem és én is a csatamezőre mentem ahol a robotokat löttem a gyerekekkel meg harcoltam.
Gyorsan és furfangosan mozogtunk, de egyszer a számításainkat az egyik gyerek tönkretette, mert hátulról meglökött, így a földön végeztem. Egyenesen felém tartott és, amikor én neki akartam esni, a kezeimet mindig mozgásképtelenné tette.
Egy tizenéves fiú volt a támadóm, akinek az egyik karjából egy gépfegyver kukucskált egyenesen a szemembe. Azt hittem, hogy itt a vég és úgy végzem, hogy át lesz lőve a fejem, de szerencsére valaki segített.
Az illető elrántotta onnan a srácot és a fejébe mélyesztett egy golyót.
-Köszönöm!-felálltam és éppen hálásan ölelgetni akartam az illetőt, de amikor láttam, hogy ez Andrew volt csak megforgattam a szemeimet és elindultam a sátorba egy új fegyverért.
-Ne olyan hevesen Valery! -a fiú megragadta a karomat és mélyen a szemembe nézett, de ezt az idilli pillanatot most én törtem meg, mivel elindultam a sátor felé.
Oda mentem a szekrényhez és kivettem egy pisztolyt, de mivel az üres volt, így újra töltöttem.
-Ne mozdulj! -szólt egy hang, így felnéztem a szarakodásomból és megpillantottam egy lányt és egy robotot.
 -A francba! -dünnyögtem és a félig megtöltött fegyveremet feléjük mutattam. Szép lassan álltam fel és mentem közelebb az illetőkhöz.
-A mesterünk igen dühös, amiért egyre több ellenálló telepedik meg körünkben és támadja a gépeinket. Ha nem akartok rosszat magatoknak vagy eltűntök vagy meghaltok.-mondta a fiatal lány, amire ledermedve álltam és eresztettem le a fegyveremet. Olyan különös érzés futott végig rajtam, ami miatt szinte térden állva istenítettem volna őket, de gyorsan visszatértem és a fegyveremet felemelve a lövésre készültem.
-Nem érdekel, hogy mit hordasz itt össze a mesteredről, de ti foglaltátok el a városunkat. Nektek kéne elmennetek! -üvöltöttem és eleresztettem egy golyót, ami a kislány mellkasát találta el.
A szemébe mintha visszatért volna az a lány, aki mindig is volt, de egy puffanással a másvilágra kerűlt a megszállott éne is. 
-Usta,usta,usta!-hangzik a fejemben ez a török szó, amit ha nem csal a nyelvérzékem mestert jelent.
A lány biztos a mesterét hívta halála utolsó percében.
-Ölüm,usta! -sikitás én pedig a földön végzem a fejemet szorítva. Ez a sok török szó, ami a fejemben cikáz néha-néha különös szavakkal keverve összezavarnak.
Az elöttem lévő robot pedig szép lassan leáll. Mi a szar?
Felállok és kimegyek a sátorból, ahol szinte megállt az élet. A többeik furán néznek felváltva rám és a robotokra, gyerekekre.
-Mi történt? -kérdezték egyszerre amire megráztam a fejemet és körbe mentem, hogy jobban szemügyre vegyem a gépeket. A robotok lehajtott fejjel, mintha kimerültek volna, úgy állnak előttem. A gyerekek pedig lefagytak, mintha évekig a jeges Óceánban lettek volna.
-Mi van ha ennyi volt? -kérdezte Aurelia tőlünk, amire megráztuk a fejünket, hogy ez lehetetlen.
-Ne légy túl naiv! -förmdet rá Andrew és oda jott hozzám.-Mi történt oda bent?
Erre mit válaszolhattam volna? Hogy az egyik gyerek hozzám szólt, vagy segítség vagy fenyegetés képpen? Vagy, hogy török szavakat hallottam? Nem néznének hülyének,áh dehogy!
-Semmi sem. -feleltem és vártam a csodára, hogy valami történik.
-Srácok! -egy idő után, amikor mind a fánál álltunk és a fegyvereket tisztogattuk James megszólalt.
-Mi az?-kérdeztük tőle egyszerre.
-Hol van Josh? -ekkor pedig nekünk is egyre különösebb lett a dolog. Josh eltűnt? Meghalt? A sok gondolkozás közepette valaki felordított, amire a gépek újra elkezdtek működni. Mielött még neki álltunk volna harcolni a sátraink felrobbantak. Nagyon közel voltunk, így elrepűltűnk. Én egy sziklára estem és a sok fűst közepette találtam meg a meglepett társaimat.
-Josh! -James felűvöltött és a fekvő öccse felé rohant.
Megölelték egymást, de a kis srác ellökte magától a bátyját és felállt a gépfegyverekkel a kezében, amikkel egyenként lőtte le egy-egy gyerek végtagját vagy robot részét.
-Menjetek, ezt elintézem! -amikor pedig ezt a mondatot kimondta egy Elrabló hátulról elkapta és a vállán elfutott vele. A fiú üvöltött mi pedig próbáltunk utána futni, de újabb robbanásnak hála sikertelenül.
-Mindenki jól van? -egy hosszú csönd után Andrew megszólalt és egyenként megkereset és felállított minket, miközben mi a tűz körökben, füstben és kidőlt fák között köhögve néztünk a távolba.
-Utána kell mennünk! -motyogta a sírás határán James. -Az öcsém, meg kell mentenünk. -eltört nála a mécses egy legugolt a földre, ahol halkan sírt.
-Minden rendben lesz, nyugi!-a szőke szépség letérdelt mellé és átölelte.
-Megölöm mindegyiket, ha bármi is történik a fiúval. -dünnyögte a vezetőnk és ő is letérdelt a csapat mellé.
Ott álltam azon agyalva, hogy én mit mondjak a többeiknek, de alig tudtam valamit kinyőgni. Josh egy nagyszerű srác, akivel ha bármi történik én is csak a gyilkló énemmel élnék.
Sok minden cikázott a fejemben, hogy mi legyen. Összetartozó csapat én pedig a fele dolgot nem osztom meg velük, amivel elnyerhetném bizalmukat, így muszáj kitálalnom. Mindent. 
-Bent a sátorban megöltem egy lányt, akinek hallottam a hangját halála után. Azt mondta, hogy ölüm és usta. Furcsa volt, mert egy különös erőt éreztem, amit azon a fán is.
-Hogy mi? -kérdezték egyszerre, amire James is könnyeit törölve vizslatott.
-Különös kapocst éreztem. Gondoltam elmodnom. -motyogtam, amire Aurelia megszólalt.
-Azt jelenti, hogy halál és mester.
-Szerintetek valami jel?-kérdeztem tőlük, amire nem tudtak pontos választ adni.
-Bármi is történik nem földi. Valami teljesen más. Természetfeletti.-mondta Andrew mi pedig elkeztünk agyalni a dolgon. Sokkal nagyobb dolog van itt a háttérben. Nem egy elmebeteg tudós építette ezeket a robotokat és változtatta át a gyerekeket. Teljesen más volt ezek mögött. Tényleg valami, ami nem földi. Különös.