2016. december 29., csütörtök

3.Évad 7.Fejezet Álmoknak tűnő látomások

Sziasztok!
Megérkeztem a folytatással, így remélem, hogy ezzel a fejezettel valamilyen szinten lezárom a 2016 évet. Ebben az évben számtalan eseményt sikerült nektek megmutatnom az Égdörgésből, de ez még semmi ahhoz képest, ami jövőre fog következni.
Tartsatok velem jövőre is!

                                                                           Üdv: Cristine Tina Spencer



Másnap a reggelinél mindenki a legjobbat akarta nekem és próbáltak kedvesek lenni és nem előhozni a bennem rejlő szörnyeteget, akit szerencsére nem éreztem már egy jó ideje.
 -Gyere ülj le közénk és kóstold meg ezt a finom süteményt! -mondta nekem Aurelia, amire leültem közé és Andrew közé.
Elvettem a tálcán lévő süteményekből egyet és finoman kezdtem el falatozni, amikor Anne tartott felénk széles mosollyal.
 -Örülök, hogy mind itt vagytok gyerekek! -kezdte és végig nézett a társaságunkon. Mind itt voltunk és kérdő tekintettel néztünk rá. -Szeretném ha ma részt vennétek egy kísérletben, ami segítség lehet a társatoknak. -mondta és rám nézett.
 -Miért kell ehhez kísérlet? -kérdeztem és ismét beleharaptam a süteménybe, amikor valami végig áramlott a testemben és előhozta vele Bluenesst.
 -Örülök, hogy köreinkben vagy. -mondta Anne, amire belül teljes sokkot kaptam. Honnan jött rá, hogy átvette a testem felett az uralmat Blueness?
 -Én is nagyon örülök földi halandók egyike. Miféle kísérlettel akartok majd elpusztítani? -kérdeztem, vagyis inkább Blueness. Mindannyian kissé félve néztek rám, de Andrew nem tágított mellőlem és szorosan fogta a derekamat.
 -Kiölünk majd téged Valery agyából csak ehhez szükségünk van arra, hogy megállapítsuk a többiek agyhullámát és a rabodhoz való kötödésüket. -válaszolta és a rabbal egyértelműen rám célzott. Én vagyok ennek a mocskos lénynek a rabja.
Nem engedem, hogy ilyet csináljanak velünk! Nem ölhetnek meg ilyen egyszerűen.
Blueness nagyon félt. Éreztem, de különösebben nem zavart. Azt akartam, hogy öljék ki belőlem őt, így nagy erőt véve magamon tértem vissza.
 -Benne vagyok! -feleltem, amire mindannyian már tudták, hogy visszatértem, így Andrew is sokkal szorosabban vont magához. -Öljétek ki belőlem!

Anne egy kisebb helyiségbe invitált minket, amit eddig még nem láttam, így kíváncsian néztem körbe. Egy hatalmas számítógépes technológia volt középen, ami egy hatalmas ágyhoz volt csatlakoztatva. Anne állítása szerint akit éppen vizsgálnak, annak rá kell feküdni az ágyra és rá kell illeszteni a fejére egy sisakot, amivel sikerül megállapítani, hogy mi az ő agyhulláma és érzése velem.
Először a lányok kezdtek. Aurelia és Peyton agyhullámait is sikerült befognia a rendszernek. Utánuk a fiúk jöttek. Jacob és Andrew is tökéletesen teljesített.
 -Rendben gyerekek köszönöm. Majd kielemezem és hamarosan meg lesz a módszer arra, hogy kiirtsuk belőled a lényt. -Anne szavai megnyugtattak és a mozgalmas nap után Andrewal elmentünk a szobájába, hogy kicsit kettesben legyünk.
 -Ugye minden rendben veled? Most a magad ura vagy e? -kérdezte tőlem, miközben az ágyán feküdtünk. Én az csupasz mellkasán pihentettem a fejemet, míg ő szorosan vonta magához a meztelen testemet.
 -Igen minden rendben és én vagyok az. A bennem lévő szörnyeteg fél elő jönni, mert tudja, hogy úgy is képesek lesztek megölni.
 -Igen valószínűleg sikerülhet. -felelte, bár kissé bizonytalanul.
 -Nem vagy biztos Anne módszerében? -kérdeztem tőle felvont szemöldökkel és a szemeibe néztem.
 -Nem ezzel van a baj Valery. Ez egy földi módszer és nem olyan, mint az övéjük. Kell valami olyan, amit ők készítettek és amivel talán képesek leszünk kiölni őt belőled, de nagyon félek, hogy attól te is meghalhatsz. -felelte és belepuszilt a hajamba.
 -Szeretlek. -csak ennyit tudtam erre az egészre reagálni, mert tényleg így éreztem iránta. Annyira jól esett, hogy végre megtaláltam azt a valakit, aki igazán szeret és nem csak a testem miatt akar. Azt a valakit, aki az első csúnya összeveszésünk után is képes hinni bennem. Aki bármit megtenne azért, hogy velem legyen.
 -Én is nagyon szeretlek téged. -felelte és csókot lehelt az ajkaimra. Már csak az álom nem engedte, hogy tovább hallhassam az ütemes szívverését a mellkasán, mert egy olyan álomvilágba kerültem, ahol dúltak az események. Bár talán lehet, hogy az álmom nem is álom volt hanem egy újabb látomás, de most nem a jövőt mutatta, hanem a múltat.
 -Miért nem tudsz nekünk szót fogadni? -kérdezte anyám, miközben a nappaliban veszekedtünk. Az volt a baja, hogy az éjszaka ellógtam egy sráccal. 
 -Mert már nem vagyok kislány. Három hónap múlva érettségizek anya. Már nem vagyok a kicsi lányotok. -üvöltöttem, amire lekevert nekem egy hatalmasat. 
 -Mi folyik itt? -jött be az apám a nappaliba és kissé félve nézte végig, ahogy sírva a földre rogyom. 
 -A lányod ellógott egy mocskos alakkal, aki meg akarta őt döngetni. Úgy találtam rá az utcán!
 -Nem feküdtem le vele! Nem történt semmi hidd már el. -ordítottam, amire a bátyám is bejött a nappaliba. Apával ellenben ő egyből oda rohant hozzám és szorosan ölelt át.
 -Valery minden rendben? -kérdezte hirtelen Andrew, amire ijedten nyitottam ki a szemeimet és néztem rá. -Rosszat álmodtál? Mert elkezdtél szipogni, mintha sírnál.
 -Igen minden rendben vagy. Tényleg csak rosszat álmodtam. -feleltem mosolyogva és visszaaludtam.
Bár ne tettem volna, mert most tényleg kapcsolatba kerültem a nagyúrral.
 -Nahát felkavart az álmod ugye? -kérdezte széles mosollyal, miközben a réten voltunk. 
 -Te idézted nekem elő, hogy ezt lássam? Miért? -kérdeztem, amire elnevette magát és közelebb lépet hozzám. 
 -Sajnos pont a lényeget nem láttad. 
 -Nem is karom. -feleltem, bár nem tehettem ellene semmit. 
Felnyitottam a szememet és kérdő tekintettel néztem végig a szobában. Andrew éppen az igazak álmát aludta, így óvatosan ültem fel. Nem érettem, hogy miért ébredtem fel, de egy kis idő után máris világossá vált. Mike állt előttem. Olyan rég volt, hogy szóba hoztuk őt erre most ő áll előttem.
 -Mit keresel te itt? -kérdeztem tőle. -Most megint álmodok ugye? Te halott vagy.
 -Ez nem álom szépségem. -felelte és most már az ágy mellett állt.
 -Nem lehetsz életben! Láttuk apámmal, ahogy eltemetnek. Ez az, amit a nagyúr mutatni akart?
 -Magamat akartam megmutatni. Én vagyok az. A nagyúr.
Hatalmasra kerekedett a szemem és nem tudtam elhinni.
 -Ez hazugság! Nem lehetsz itt és nem az ő testében! -üvöltöttem. Andrew erre fel sem ébredt.
 -Nem vagyok itt igazából. Az agyadban vagyok benne, de tényleg én vagyok az. A nagyúr én vagyok már születésem óta. Figyeltelek, ahogy most is. Magamévá tettelek, ahogy majd még fogom. Te vagy az én királynőm. Nem emlékszel ZAFÍR? -kérdezte, amire hatalmasat sikoltottam, mert nem akartam elhinni.
Hatalmasat ugrottam és csapzottan néztem körül. Ez csak valami álom volt, mert Andrew kérdő tekintettel nézett rám, ahogy már másodszor így kelek fel az éjszaka közepén. Nem bírtam tovább és hatalmas zokogásban törtem ki, amire Andrew átölelt és hagyta, hogy a vállán sírjam ki magamat. Nem szólt semmit, mert tudta, hogy így lesz a legjobb. Ki kellett sírnom ezt az egészet magamból.

2016. december 17., szombat

3.Évad 6.Fejezet ZAFÍR vagyok?

Sziasztok!
Eléggé régen hoztam fejezetet, így úgy döntöttem, hogy minél hamarabb megírom nektek és kiteszem, így végre ma sikerült teljesítenem ezeket a feladatokat.
Remélem, hogy tetszeni fog nektek és egy-egy hozzászólással is megajándékoztok.



                                                                                      Üdv: Cristine Tina Spencer


Amikor megszűnt bennem az a mérhetetlen hang, már nem fogtam a fejemet csak kifelé bámultam a világba, miközben a barátom előttem térdelt és próbálta felfogni, hogy mi van velem.
-Kicsim, ugye jól vagy? -kérdezte tőlem, amire felnéztem rá és próbáltam értelmezni a kérdését. Jól vagyok e őszintén? Egyáltalán nem.
-Igen persze, hogy jól vagyok. -feleltem, de nem igazán én. A bennem lévő szörnyetek beszélt most belőlem.
-Nem úgy tűnik. Nem értem, hogy mi folyik veled, de eskü, hogy azok csináltak veled valamit. Mondd el, hogy mit, mert segíteni szeretnék. Te kérted szóval megteszem.
-Nem kell a segítséged! -felelte Blueness mielőtt bármit is mondhattam volna. Bár tudom, hogy nem szabad, mert akkor mindenki meghal még én is.
 -Nem hiszem el! -mondta nekem Andrew és felállt, így nekem kellett felnéznem rá. -Nem hiszek neked, mert ez nem te vagy. Az előbb még halálosan kéred a segítséget most pedig tagadod. Nem te vagy ez Valery. Nem te vagy Valery! -jelentett ki, amire éreztem, hogy a bennem lévő lény is teljesen le van döbbenve, hogy ez a fiú talán sejti az igazságot. Én pedig szörnyen boldog voltam e miatt, de annyira gyengének éreztem magam, hogy nem tudtam igazat adni neki.
 -Felelj már bassza meg! -üvöltötte a barátom és ismét letérdelt elém, de eme cselekedet közben belevert egyet a falba a fejem mellett. Kissé megugrottam és próbáltam elnyomni a lényem.
-Talán igazad van, de nem tudom, mert nem megy. Nem tudok önmagam lenni, mert nem hagyja. Nem megy. -feleltem és elkezdtem könnyezni, amire a srác bánatos tekintettel vizslatott.
-Győzd le azt az izét és mond el mi történt. -mondta Andrew és megszorította a karomat gyengéden, hogy éreztesse velem itt van. -Mondd el kérlek szerelmem!
Háromszor is nagy levegőt vettem és minden erőmmel legyőzve a szörnyet öleltem át a fiúmat és súgtam a fülébe az egész történetet:
-A nagyúr elvitt és belém nyomott egy szert, ami ez a lény, aki engem irányít. Ideküldetett a nagyúr és valamit el kell végeznem, de nem tudom mit. Kell a segítségetek, hogy kiöljétek őt belőlem és ha kell, akkor öljetek meg engem is. Kérlek segíts! -feleltem, amire visszatért a lény és ellökte a barátomat, aki aztán rögtön felfogta, hogy ez már nem én vagyok.
-Csessze meg a nagyúr és te is! Te kis mocskos lény! Megöllek, de ígérem, hogy azt a gyönyörű lányt, akit uralsz meghagyom és leélem vele az egész életemet. -morogta Andrew, amire belül teljesen elérzékenyültem, de Blueness nem hagyta annyiban és így felelt:
-Azt hiszed képesek lennétek megölni, hogy ő ne halna bele? Most hatalmas hibát követett el és mielőtt bármit is tennétek ti fogtok meghalni!
A fiú sápadt tekintettel nézett rám, de láttam a szemében, hogy nem bírja ezt a hatalmas traumát, így szó nélkül állt fel és sétált ki a szobából rám csapva az ajtót.
-Baszd meg Blueness! -üvöltöttem és nem voltam képes abba hagyni a sírást.
Felesleges sírnod. Hibát követtél el. Elmondtál mindent ennek a senkinek. Meg fognak halni és ez mind a te hibád. A nagyúr pedig engem is kivégez ha rájön mindenre. Imádkozz, hogy ne legyen telepatikus látomásod, mert akkor végünk!
Talán két óráig is folyamatosan zokogtam, amikor hirtelen abba maradt az egész és megjelent előttem egy kép, ami nem más volt, mint a látomásom.
-Annyira biztos voltam benne, hogy egyszer kikotyogod ezt, de hogy ilyen hamar? Ennyire fontos neked ez a földi halandó? -kérdezte tőlem a nagyúr.
-Én is földi halandó vagyok és nekem ő a mindenem.
-Nem szívem te nem vagy egy egyszerű halandó. -mondta a nagyúr és közelebb lépett hozzám. Végig simított kezeivel a karomon, amire beleremegtem. -Te vagy az egyike azoknak, akik kapcsolatban állnak velünk és teljesen kivételesek. Földi testben lévő földi élettel rendelkező ZAFÍROK.
-Hogy mi? Van több ilyen, mint én a világon? -kérdeztem tőle, amire közelebb hajolt az arcomhoz és belesúgta az ajkamba.
-Rajtad kívül még három ilyen illető van a világon. Ti négyen vagytok a ZAFÍROK, de mivel te most megszegted a parancsomat, így a négyből már csak hárman lesznek. Véged van! Meghalsz!
Visszatértem a valóságba és azon kaptam magamat, hogy a kiképző teremben vagyok egy fegyverrel a kezemben. Minden ajtó zárva van, így senki sem tudott bejönni, de belátni annál inkább.
-Meg kell halnom? -kérdeztem a bennem lévő izétől.
Sajnos ezt adta a nagyúr. Öngyilkosnak kell lenned.
Hatalmas levegőt vettem és a fejemhez szegeztem a fegyvert, amikor valaki elkezdett durván dörömbölni a bejári ajtón. A kis ablakából láttam, hogy Jacob az.
-Valery mit művelsz? Tedd le azt a fegyvert és gyere ki! Miért zártad be magad? -kérdezte aggodalmasan a fiú, amire szomorú tekintettel néztem rá. -Nem hallasz? Nyisd ki segíteni akarok! Andrew mindent elmondott!
 -Nem lehet. Nem szabad. Ez a sorsom, amit a nagyúr szabott meg. -feleltem magamnak és újra felkészültem arra, hogy fejbe lőjem magamat.
Nem beszélt már senki sem hozzám, de hallottam, hogy páran matatnak valamit az ajtónál, így mielőtt meghúztam volna a ravaszt valaki szorosan átölelt hátulról.
-Nem lehetsz ilyen meggondolatlan. Nem irányíthat téged senki sem! -suttogta a fülembe Andrew, amire megkönnyebbülten fordultam felé és könnyes tekintettel néztem a szemébe. Amikor kissé oldalra fordultam megláttam a többieket, ahogy engem figyelnek.
 -Mindenki itt van, hogy segítsen neked! Mindenki! -mondta Andrew, amire szorosan vontam magamhoz és leheltem csókot az ajkára.
Egy lány vagyok, aki nem sejtette volna, hogy számtalan hűséges társ áll majd mellé és segít neki megszabadítani a benne lévő lénytől. Egy lány vagyok, aki idáig nem sejtette, hogy van még három olyan illető a világon, aki ugyan olyan képességekkel rendelkezik, mint én. ZAFÍROK vagyunk. 

2016. november 23., szerda

3.Évad 5.Fejezet Lélekbetaposó Idegen

Sziasztok!
Annyi kihagyás után ismét visszatértem a várva várt résszel, amit próbáltam kicsit érdekesé tenni szóval remélem, hogy tetszeni fog nektek. Ha valami nem tetszik vagy esetleg valami nagyon megfogott titeket mindenképpen írjátok meg nekem.

                                                                                  Üdv: Cristine Tina Spencer


Kézen fogva haladtunk a bázis felé, amire hányinger volt ránézni, mivel olyan elhagyatott és mocskos küldőt sugárzót, hogy az emberben felkavar valamit a gyomorban.
-A többiek biztos meg fognak lepődni, mivel úgy hiszik, hogy halott vagy szóval ne ijedj majd meg a szeretetkirohanásuktól. -mondta nekem Andrew és megszorította a kezemet.
-Rendben. -feleltem és hatalmasat sóhajtva léptem be az előcsarnokba, ahol az ebédlő volt. Egy-két hibát kiszámítva minden a helyén volt.
-Itt jön az apád! -suttogta a fülembe, amire dobogó szívvel néztem a felém sétáló illetőre aki, amikor észrevett sebesen rohant felém.
-Nem hiszem el! -döbbent le. -Életben vagy kislányom?
Minden erőmmel azon voltam, hogy visszaszerezzem a bennem lévő lénytél az érzéseimet, de annyira akartam, hogy gyengéd és emberi legyek, hogy Bluennes helyettem cselekedett és erőteljesen vonta hozzám az apámat, aki erre egy kicsit ledöbbent.
-Úgy hiányoztál! Annyira szeretlek apa. Mindennél jobban. Mindennél. -mondta a lény, amire hatalmasat morogtam és gyengéden eltoltam magamtól apámat.
-Nagyon aranyos vagy kislányom. Te is hiányoztál. -felelte zavartan és megsimította a karomat.
Ekkor jelent meg Aurelia, Jacob és Peyton. Mind a hárman hatalmas vigyorral rohantak felém és öleltek át.
-Életben vagy?! -kérdezték egyszerre, amire hevesen bólogattam. -Hogy?
-Elszöktem. -feleltem szűkszavún, de természetesen ezt nem én akartam felelni, mivel ez az izé nem engedte, hogy elmondjam az igazat.
-Belevaló csaj vagy hallod! -ujjongott Jacob és még egyszer szorosan vont magához.
Az ölelésébe beleremegett a testem és éreztem, hogy van bennem valami.
-Miért uralod őt? -kérdeztem kiabálva, amire a volt ellenálló megfordult és egyszerűen megvonta a vállát. -Felelj ha kérdezlek nagyúr! Miért pont ő?
-Miért pont ő? -kérdezett vissza. -Miért pont én? Én vagyok az. Én akartam ezt az egészet.
Basszus nem, nem!  
Ellöktem magamtól, amire ő is olyan lüktető szívveréssel nézett rám, mint én rá.
-Láttad? -kérdeztem halk, rekedt hangon, amire kicsit bólintott. Igen, ő is látta!
Még alig fogtam fel az egészet, amikor Aurelia közelebb jött hozzám és kicsit arrébb húzott, hogy tudjunk beszélgetni.
-Valery! -kezdte és eltűrt a füle mögé egy szőke tincset. -Mi van Ryannel?
Oh a fenébe! Teljesen kiment a fejemből, Bluenessnek hála, hogy Ryant elfogták és valószínűleg elvitték abba a terembe, ahol azokat a felnőtteket láttuk egy üvegbe zárva.
-Aurelia! -hatalmasat nyeltem és el akartam neki mondani az igazat, de a lény meggátolt. -Halott!
A lány arca egyből falfehérré változott és láttam a szemében, hogy mindjárt szétesik, amikor kitört belőlem a valódi énem és elmondtam az az igazat.
-Nem nem az! Biztos vagyok benne, hogy nem halott. Elfogták velem együtt és valószínűleg bezárták őt egy üvegbe. Ígérem, hogy megmentem. Esküszöm neked. -végig mondtam egy szuszra, amire a lány arca egyből visszatért a régire és rám borulva zokogni kezdett.
Nem tudom miért. Talán azért, mert hisz nekem és képes reménykedni abban, hogy megmentem a szerelmét.
Ostoba ember! Ezért engem meg is ölhetnek! Soha többet ne csinálj ilyet.
Szólt Blueness, de figyelmen kívül hagytam és mindenkivel váltva pár szót és megebédelve valamit felmentem a szobámba a szerelmemmel együtt.
-Annyira hiányoztál nekem! -mondta, amikor beléptünk a szobába és neki nyomott az ajtónak, így éreztem az ágyékát. Tudtam, hogy a lény is érzi, amit én és azon filózott, hogy eltaszítsa tőlem vagy neki essen.
-Te is nekem! Nagyon. -kezdtem ismét ezt a nyálas szöveget, amikor visszaerőltettem saját magamat. -Azt hittem, hogy soha többet nem látlak majd.
-Én is így voltam ezzel és, amikor láttam, hogy az a mocskos izé elvitt téged engem pedig majdnem megölt könnyek szöktek a szemembe és sírni kezdtem.
-Te jó ég! Tényleg? -tettem a szám elé a kezeimet.
-Az a tudat, amikor azt hittem soha többet nem láthatlak megölt legbelül.
Könnyek szöktek a szemembe, ami igazán emberi érzés volt. Erre az előttem álló srác letörölte az éppen kicsorduló könnyeimet és az ajkaimhoz érintette jéghideg ujjait.
-Ne sírj szerelmem. Már itt vagyunk egymásnak és semmi sem választhat szét minket. -mondta és az ajkait az enyéimre tapasztotta. Gyengéden csókolt és én is, így tettem, amikor a lény megszólalt.
Úgy sajnálom, hogy soha többet nem lehet minden a régi.
Muszáj volt erre nyögnöm egyet, mivel a csók miatt nem tudtam visszaszólni neki és tudtára akartam adni, hogy fejezze be.
Nem lehettek örökre együtt. Nem házasodhatott össze és gyereketek sem lehet.
Most már ráharaptam a szerelmem ajkaira, aki fájdalmasan felnyögött.
Vége van mindennek! Vesztettél!
Ellöktem magamtól a fiút, aki értetlenül nézett rám. Most már zokogva csúsztam le a földre neki támaszkodva háttal az ajtónak és a tenyerembe temetve az arcomat bőgtem.
-Valery mi a baj? -kérdezte és megérintette a karomat.
-Segíts! -üvöltöttem a torkom szakadtából és megfogva a fejemet kiabáltam egyfolytában ezt az egy szót, miközben Blueness még mindig beszélt hozzám.
 

2016. november 3., csütörtök

3.Évad 4.Fejezet Visszatértem hozzátok

Sziasztok!
Újra itt vagyok a következő fejezettel, amiben végre visszahozok valakit a képbe, hogy ti se legyetek szomorúak, amiért elhanyagoltam a karakterét, de maradjon titok, hogy ki is az.
Ha tetszett a rész, akkor mindenképp jelezzétek nekem egy-egy hozzászólásban.



                                                                                     Üdv: Cristine Tina Spencer


 Két napig voltam bezárva a szobámba élelem nélkül és a bennem lévő izé nélkül, aki arra az időre ismét mély álomba merült bennem, de amikor letelt a két nap és a nagyúr kiengedett visszatért belém ő. Blueness.
Elmesélte nekem, hogy azt a feladatot kaptuk, hogy vissza kell mennem a bázisomra és be kell illeszkednem, de ha bármi hibát is vétek, akkor már ő is megkapja a büntetését. És ha ő megkapja, akkor engem életem végéig kínozni fog.
Világos, amit mondtam?  
-Igen. Világos! -feleltem és felfogtam a hajamat, miközben a szobai tükröm előtt álltam.
Miért is ne lenne minden világos? Olyannak kellett lennem, mint régen, de ha kikotyogom, hogy abban a két hónapban, amíg itt voltam mi történt velem: végem.  
A bennem lévő lénnyel együtt útnak indultam a sűrű erdő közepén, miközben a zsebemben ott lapult egy fegyver, amit a nagyúrtól kaptam egy feltétellel: Nem ölhetem meg magam vele!
-Tudod, hogy hova megyünk egyáltalán? -kérdeztem Bluenesst, mivel kezdett idegesíteni, hogy szúrós bokrok között vezet.
 Persze, hogy tudom!
-Akkor mi a szarnak mész velem neki a bokroknak? Felsértettem a karomat. -sziszegtem a fogaim közt és egy pillanatra megálltam, hogy megnézzem.
Megérdemled! Na menj már, mert nem érünk oda!
-Cseszd meg! -dünnyögtem és hagytam, hogy vezessen.
Egy idő után elérkeztünk egy olyan helyre, ahol már nem keresztezte az utunkat szúrós bokrok tömkelege, így a gyönyörű táj fogadott minket egy dombtetőről.
-Ez elképesztő! -csodálkoztam és a tájat figyeltem, amikor Blueness megszólalt.
Ott van a bázisotok! Gyere menjünk már!
Lenéztem és tényleg ott volt az öreg irodaház, ami sajnos a csata miatt kicsit összedőlt, így képtelen voltam elhinni, hogy még mindig tudnak itt élni.
Lementünk a dombról és Blueness megkért, hogy vegyem elő a pisztolyt a zsebemből.
-Miért? -kérdeztem tőle, mivel én feleslegesnek tartottam, hogy a társaimra szegezzek fegyvert.
Csak vedd elő és ne ellenkezz!
Teljesítettem a kérését és elővettem a fegyveremet, amit szorosan fogtam magam előtt és úgy közlekedtem ismét a bokrok és fák között.
  Egyáltalán nem féltem, de a bennem lévő lény annál inkább. Nem tudom, hogy mitől félhetett. Talán attól, hogy tönkreteszem a tervét vagy, hogy megölik velem együtt.
-Blueness hagyd abba a reszketést! Tudod, hogy mennyire idegesítő?
Ne érdekeljen, hogy mi van velem! Menj!
Tovább mentem és próbáltam figyelni arra, hogy ne nagyon vegyen észre senki, ezért inkább a fák mögött sétáltam és a bázisomat figyeltem ahol már egy-egy illető feltűnt. A romokat próbálták eltakarítani és rendbe tenni a helyet, de sajnos erre nem nagyon láttam még esélyt.
-Olyan rossz, hogy ilyen lett a bázisom és ez mind a ti hibátok! -tört fel bennem a düh és próbáltam lenyugtatni magam, de nem nagyon ment. A fegyverem már annyira belelapult a tenyerembe, hogy elkezdett füstölni. Mi a fene?
Eldobtam, de ekkor valaki hátulról maga felé fordított és felém szegezte a fegyverét.
-Azonosítsd magad! -üvöltötte az illető, amire összerezzentem és nem attól, mert féltem. Attól, mert tudtam, hogy ki szegezi felém a fegyverét. Andrew.
Jobban kinyitottam a szememet és felnéztem a fiúra, aki döbbenten nézett rám és próbálta felfogni, hogy ki is áll előtte. Én tudtam! Tudtam, hogy Andrew áll előttem, mert szerencsére sikerült mindenre visszaemlékeznem.
-Életben vagy? -kérdezte halkan, mert úgy hiszem, hogy nem hitte el, hogy élek.
-Igen életben vagyok. Én vagyok az! -feleltem, de nem csak én. Blueness is el akarta hitetni vele, hogy teljes egészében én állok előtte.
-Nem hiszem el! -Leemelte a fegyverét és megvakarta a halántékát. -Amikor elvitt téged az a mocsok, azt hittem, hogy soha többet nem látlak viszont. Mind azt hittük, hogy halott vagy és felesleges keresni, de apád és én úgy éreztük, hogy még élsz. Napokig kerestünk, de amikor nem találtunk feladtuk, de én ezt annyira sajnálom! Úgy hiányoztál nekem, hogy meg akartam halni. Szeretlek téged! Minden nap egyre jobban vágytam rád. -mondta ki egy szuszra, amire kénytelen voltam magamhoz húzni és megcsókolni. Ebben pedig Blueness nem volt benne. Ő undorodik tőle, tudom, mert neki csakis a nagyúr az első, de nekem nem. Nekem Andrew Peterson az első és már bánom, hogy ez az izé tönkre tette a hűségemet iránta.
Elég legyen ebből!
Nem engedtem. Erősen szorítottam magamat hozzá és nem hagytam, hogy szétválasszon minket. Tudatni akartam Andrewal, hogy én vagyok, de bárcsak tudna segíteni. Bárcsak megölnék ezt az izét bennem és bárcsak újra vele lennék önmagam. Bárcsak.  

2016. október 23., vasárnap

3.Évad 3.Fejezet Emlék foszlányok

Üdv újra drága olvasóim!
Tudom, hogy nagyon későn hoztam a következő részt, de valahogy nem éreztem, hogy most lenne kedvem ezzel foglalkozni és ezt vezetni tovább a mai napig, mivel ihletet kaptam, így most itt a következő fejezetet. Remélem, hogy tetszeni fog nektek.

                                                                                  Üdv: Cristine Tina Spencer


Szépnek kellett lennem, mivel a bennem lévő mocskos lény igazán meg akart felelni a nagyúrnak, aki valljuk be egy hormonokkal teli, perverz, kamasz szépfiú.
-Ugye nem akarod, hogy ezt vegyem fel? -kérdeztem a bennem lévő izét, aki éppen egy fekete csipkés hálóinget fogott a kezemmel.
Miért ne akarnám? Olyan csinos.
-Nem akarok kívánatos lenni neki! -dünnyögtem, de mivel nem tehettem semmit, így kénytelen voltam felvenni a fekete selyem köntösöm alá. Szép mondhatom. Ennyire szexi még sosem voltam.
Mivel idő volt, így ki kellett mennem a szobámból egyenesen a nagyúrhoz. Blueness irányította testemet, így nem tudtam elmenekülni. Túl gyenge voltam ahhoz.
Kopogj!
-Muszáj? -kérdeztem tőle, de felemelte az öklömet és erőteljesen kopogott hármat a fehér faajtón.
Nem mondom, hogy nem fájt, de inkább magamban tartottam a fájdalmamat és arra koncentráltam, hogy ez a köcsög ajtót nyisson nekem.
Eltelt egy perc. Eltelt két perc.
Kinyitotta az ajtót. Mi tartott ilyen sokáig?
-Örülök, hogy itt vagy! -köszöntött, de látszott rajta, hogy szörnyen fáradt. Egy alsógatya volt rajta így látszódott a kockás hasa, a haja össze-vissza állt az arcán pedig látszódott, hogy nem sokat aludt.
-Én még mindig nem örülök! -nyavalyogtam, mert szerencsére Blueness egy kicsit eltűnt.
-Most is elemedben vagy kislány, de tudod mit? Tudom, hogy nem vagyok olyan éber, mert sajnos megzavartad az alvásomat, de a kedvedért felgyorsítom. -mondta és beinvitált a szobájába.
Oda ment a szekrényéhez és kivett belőle egy kék italt, amit legyűrt a torkán. Ennek hatására teljesen más lett a kinézete. Mintha feltöltődött volna élettel. Elképesztő.
-Mi a szart ittál meg? -kérdeztem tőle, amire összehúzta a szemöldökét.
-Hova tűnt Blueness? Már megint erősebb vagy nála? -kérdezte, amire felszínre tört bennem ő.
-Itt vagyok nagyuram. Ne haragudjon rám, de gyengülök. Túl sok ez nekem. Olyan erős és makacs, hogy belülről öl engem.
-Pont most, amikor kellenél? -kérdezte és közelebb jött hozzám. Megsimította a karomat.
-Tudom és tényleg sajnálom. Engedjen pihenni egy kicsit és birkózzon meg vele.
-Rendben benne vagyok. Pihenj le kedvesem és hozd vissza őt. Egy kicsit eljátszadozunk. -mondta nekem, amire ismét visszatértem, de most szinte teljes egészében. Éreztem, hogy bennem van ez az izé, de túl gyenge, hogy bármit is tegyen.
 -Tudod, hogy nem fogunk semmit sem csinálni? -kérdeztem tőle. -Ez az izé túl gyenge, de én nem leszek a te alattvalód. Bánhatod. -vetettem oda és készültem elmenni, amikor visszarántott és a szemembe nézett.
-Úgy utálom az embereket. Miért nem lehetsz egy kicsit kedvesebb velem?
-Annak ára van. Engedj el, hogy hagy menjek vissza.
-Mégis hova? -vigyorodott el, amire teljesen lefagytam. Miért is? Ki vár rám? Nem emlékszem.
-Azt nem tudom. -feleltem zavartan, amire végigsimított az oldalamon.
-Kár lenne ha nem használnánk ki a pillanatot. Itt vagy te meg én. Tudom, hogy vágysz rám, mert nincs más, akire vágynál.
-Ez nem igaz! -horkantam fel. De még mennyire, hogy igaz. Gyűlölöm őt, de ez a test. Olyan izmos és kívánatos. Talán nem lenne bűn egy alkalom.
 -Talán mégis igazad van! -motyogtam és hagytam, hogy az ajkaival végigpuszilja a nyakhajlatomat. Egy sóhaj szökött ki a torkomon, de hagytam. Hagytam, hogy felemeljen és vadul megcsókoljon. Hagytam, hogy az ágyára dobjon, fölém másszon és kényeztessen.
De én se tettem máshogy. Én is csókoltam őt és hagytam magamat átadni az érzésnek, ami annyira elképesztő volt. Ilyet még sosem éreztem igazán.


Kinyitottam a szememet és a fehér plafont bámultam, amire a kis ablakon beszűrődő nap sugarai is rávilágítottak. Az arcomhoz kaptam a kezemet és furcsán vettem tudomásul, hogy valami csiklandozza az orcámat. Egy kis fehér tollpihét vettem le róla és furcsán nézegettem, amikor kénytelen voltam felülni és körbenézni. Az egész szoba romokban hevert és mindenhol a párnából való tollpihék fetrengtek.
-Ezek mi voltunk? -kérdeztem az ágy szélén ülő fiút, aki bólintott. Közelebb mentem hozzá, megragadtam a nyakánál és magamhoz húztam egy csókra.
-Valery!
-Andrew! -leheltem a csók közbe. -Mondd! -ziháltam, de ekkor beugrott, hogy mi van. Hát persze. Egy-két emlék tört fel bennem és eszembe jutott, hogy ki is az én szerelmem: Andrew.
-Bassza meg! -üvöltöttem és ellöktem magamtól a fiút, aki szinte leesett az ágyról. Ő is kapcsolt, hogy visszatértem és tudom ki az én választottam. Dühös voltam, így leugrottam az ágyról és neki löktem a falnak. A fal a nagy ütés ereje miatt kicsit megrepedt, de nem érdekelt. Teljes erőmből vertem be a srácnak mindenhonnan. Az arcába a legtöbbet, aminek hatására a szájából ömleni kezdett a vér.
-Hagyd abba! Elég legyen! -üvöltötte, de azért látszott rajta, hogy bírja. Megragadtam a nyakánál fogva és nekivágtam az asztalnak. Magam is meglepődtem, hogy milyen erőm van most, hogy minden egyből rám szakadt. A düh vezérelt.
-Állj le! Kérlek, ne. -kérlelt, amikor a szekrénynek támaszkodva törölte le a szájánál lévő vért.
-Megöllek téged! -sziszegtem a fogaim közt.
-Blueness gyere vissza! Blueness! -üvöltött, amire teljes életerővel tért belém vissza ő. Francba.  

2016. október 2., vasárnap

3.Évad 2.Fejezet Blueness ellen

Sziasztok!
Meghoztam nektek a következő fejezetet, amit sajnos kicsit késve sikerült megírnom nektek, mivel sosem volt annyi időm, hogy egy ilyen témájú részt írjak meg nektek a gimi és az egyéb családi programok mellett. De most sikerült, így nagy örömmel posztoltam nektek a 3.Évad folytatását.



                                                                      Üdv: Cristine Tina Spencer


Egy ágyban ébredtem fel, ami egy kék színű, nyugodt kis szobában helyezkedett el, ahol volt egy asztal, egy fotel és egy hatalmas szekrény.
Kikeltem az ágyból és oda mentem a szekrényhez, hogy megnézzem a tartalmát. Számtalan ruha foglalt benne helyet, amik egytől-egyik fantasztikus darabok voltak számomra.
-A farmer és póló tökéletes lesz. -mondtam, de ekkor befedte az elmémet Blueness és meggátolta, hogy ezeket válasszam. Szoknya és egy fehér póló.  
 -Nem, az kizárt. Én nem hordok szoknyát! -dünnyögtem és próbáltam megakadályozni, hogy ne aggassa rám ezeket, de a testem már az övé, így pár perc múlva egy kék szoknyában és fehér pólóban álltam egy tükör előtt. A hajamat Blueness befonatta velem és egy titkos fiókból még sminket is kenetett rám.
-A mocskos uradnak akarsz tetszeni? -kérdeztem tőle, amire beütötte a lábamat az ágy szélére.
Ne merd, így hívni a nagyurat.
 -Hogy utállak téged. -morogtam és a fájó lábamat simogattam, de mivel menni kellett, ezért a bennem lévő lény nem hagyta és kiinvitált a szobából egyenesen egy ebédlőszerűségbe, ahol számtalan olyan volt.
Kényelmetlennek éreztem magamon a szoknyát, de sehogy se voltam képes megigazítani vagy ilyesmi, mert ez az izé nem engedte. Úgy járkált velem, mintha azt képzelném magamról, hogy én vagyok a legtökéletesebb ember a világon.
Egy olyan asztalhoz közelített velem, ahol az a mocskos, rohadt nagyúr is falatozott az egyéb érdekes finomságokból.
-Itt vagyok. Mi lesz a mai napi teendőm? -kérdezte Blueness, de én nagy erőt véve tartottam vissza egy kicsit, míg folytatta volna a beszédét. -Mert rohadt éhes vagyok. -az asztalnál lévők értetlenül néztek rám.
-Örülök, hogy látlak Valery! -mondta a nagyúr.
-Én nem igazán. -dünnyögtem és minden erőmmel visszatartottam egy kis ideig a lényemet.
-Éhes vagy ugye? Tessék itt a reggelid. -felelte és felém tolta a reggelimet, amit gyorsan el is fogyasztottam. Az asztalnál lévők úgy néztek rám, mintha csak egy minimális hiba kell és itt helyben kinyírnának.
-Rendben ennyi elég lesz. -Blueness vissza tért és durván felállt velem az asztaltól. -Mondd, hogy mi a feladatom, mert nincs kedvem ezzel az emberrel játszadozni. Tudod milyen nehéz? Olyan makacs, hogy a lélegzetvétele is fájdalmat okoz. -nyavalygott a lény, amit egészen élveztem.
-Nyugalom Blueness. Nem véletlenül téged választottalak belé. -mondta neki a nagyúr, ami a szívem hevesen dobogott.
-Nagyon hálás vagyok uram. -felelte neki a lényem és még jobban éreztem, hogy összeszűkül a hasam.
 -Akkor gyere ide. -mondta neki a nagyúr és én közelebb léptem hozzá. Megragadta a derekamat és szenvedélyesen csókolt.
-Engedj már el! -sikoltottam és eltoltam magamtól őt. Nem engedem, hogy ez a hormonokkal teli izé irányítson. És főleg nem engedem, hogy ez az izé csókoljon.
-Már egy percre sem lehet irányítása fölötted? -kérdezte dühösen és a karomat szorította.
-Ha kell kiölöm magamból ezt a lényt. Oda van érted és én rohadtul nem, szóval nem hagyom, hogy ez irányítson. -válaszoltam.
-Pedig kénytelen leszel. Megölök mindenkit. Kezdve Andrewal. -mondta, de engem ez egyáltalán nem hatott meg. Ki az az Andrew?
 -Azt ölsz meg, akit akarsz. -feleltem és kitéptem a kezemet a szorításából.
-Hogy mi? Nem tudod, ki az az Andrew?
-Kellene? -kérdeztem tőle értetlenül, amire ismét visszatért Blueness.
-Teljesen kiürítettem a fejéből a kedvesét nagyuram.
-Elképesztő vagy Blueness. És, hogy ne unatkozz a következő feladat az lesz számodra, hogy holnap elvidd őt a felnőttek bázisára. Be kell épülnöd, hogy kideríts mindent, amivel végezhetek velük. Ha tetszik, ha nem megölöm őket így is úgy is. -nevetett fel a nagyúr, de még mielőtt elengedett volna visszarántott és magához húzott.
-Hozd vissza Valeryt! -mondta, így felszínre tőrt az én halovány tudatom.
-Mit akarsz már megint? -kérdeztem tőle dühösen és farkasszemet néztem a sötét szemeivel.
-Ma este ajánlom, hogy kiöltözz, mert a szobámban fogsz aludni. Világos?
-Előbb szúrom ki a szememet, mint hogy veled legyek egy éjszakát.
Ne ellenkezz neki te lány. Ott leszünk és élvezni fogjuk az éjszakát. 

2016. szeptember 17., szombat

3.Évad 1.Fejezet A bennem lévő izé

Sziasztok!
Újra visszatértem hivatalosan is megkezdve a 3.Évadot, ami egy kicsit szokatlan lesz szemszögek szempontjából, de remélem, így is élvezhető lesz számotokra. Nem készültem semmi nagy meglepetéssel a 2.Évad végére, de majd mindenképpen szeretnék előzetest vagy valami összefoglalót.
Jó olvasást az új évad első fejezetéhez!

                                                                          Üdv: Cristine Tina Spencer



Szörnyű fejfájásra ébredtem fel egy koszos, vizes és rettentően kicsi cellában, aminek egy rozoga ágyán aludtam.
-Mi a fene történt? -kérdeztem magamtól. Felültem és beletúrtam hosszú, sötét hajamba és értetlenül néztem. Számtalan cella volt még mellettem, amikben mind egy-egy ágy helyezkedett el.
De csak ennyi. Semmi más.
-Most komolyan hol vagyok? -tettem fel a kérdést, amire nem vártam választ, de kaptam. Egy olyan illetőtől, akit ismertem.
-Az olyanok bázisán. -oldalra fordítottam a fejemet a másik cellához és tudomásul vettem, hogy Ryan is itt van velem. De miért?
-Ryan? -felpattantam az ágyról és oda siettem a cellám oldalához, ahol ő éppen ült és szorosan húzta magához a lábait.
-Igen én vagyok az. Örülök, hogy felkeltél. Már unatkoztam. -nevetett fel kínosan, amire mosolyra húztam a számat és leültem én is, miközben a kezeimmel a rácsokat fogtam.
-Hogy kerültél ide? -kérdeztem tőle.
-Harcolás közben az egyik olyan elfogott és magával vitt. Ne tudom, hogy miért kellenék nekik, amikor én már felnőtt vagyok és azokhoz is tartozom. Mi lennék? Olyan biztos nem, hisz nem vagyok már gyerek, de te sem lehetsz olyan. Vagy mégis?
-Nem. -feleltem. -Én biztos, hogy másra kellek nekik, de te? Szerintem veled is megvan a dolguk.
-Na és mi a fasz? -kérdezte felháborodva, amire kicsit összerezzentem.
-Amikor anno itt voltunk láttunk egy helyet, ahol hatalmas csövekbe zártak felnőtteket. Mintha kiszívták volna belőlük az életerőt. -válaszoltam, amire megfeszültek az izmai és minimálisan elhúzódott a rács mellöl.
 Percekig csöndben ültünk egymás mellett, amikor valaki kinyitotta az ő celláját. Egy lány volt az, aki sokkal termetesebb volt, mint én.
-Velem kell jönnöd. -mondta neki fapofa arccal és felrántotta a srácot a földről. Nem ellenkezett csak hagyta, hogy a lány elvezesse. Nem ezt, így nem teheti meg!
-Ereszd el te cafka! -álltam fel a földről és ökölbe szorítottam a kezemet. A lány nem reagált rá semmit csak kivonszolta őt a cellából. Most mit tegyek? Nem tudom megállítani, mert én is be vagyok zárva és talán Ryan sem akar semmit sem tenni. Elfogadja a halált?
-Bassza meg, bassza meg! -üvöltöttem torkom szakadtából, amikor két srác nyitotta ki az én cellámat. Oda jöttek hozzám és próbálták megragadni a karomat, de én nem engedtem nekik olyan könnyen, így kapálóztam és őrjöngtem, mint egy bolond. Nem akartam, hogy bármit is tegyenek velem. Én nem adom fel ilyen könnyen, mert élni akarok. Magam akarok lenni.
Éles fájdalmat éreztem egyszer csak a nyakamban, így elvesztettem az egyensúlyom és a földre zuhantam, mint egy hulla.


Ismét fájdalmas érzésre ébredtem fel, de most egy orvosi szobában voltam egy székhez kötözve.
Ijedten néztem körbe, de szerencsére senki sem volt a teremben. Megnéztem a kezeimet, de mind tiszta emberi hús volt. Megnéztem a lábamat, de minden rendben volt. Nem volt semmi robothoz hasonló cucc a testemen.
-Utálom ezt a játékot. -dünnyögtem és próbáltam kiszabadulni a szék fogságából, de nem ment és ahogy még alaposabban körbe néztem a szobában számtalan kék folyadékkal teli tűt vettem észre. Te jó ég! Én nagyon utálom a tűket. Ugye nem akarnak belém nyomni egy ilyet?
-Nem nem akarom. -üvöltöttem és kiszakadt belőlem a sírás. Sírtam, mert szörnyen féltem, hogy mi fog történni. Sírtam, mert eszembe jutott apa, anya, a tesóm és Andrew. Sírtam, mert ha nem látják, akkor a makacs, erős lányból egy gyáva, érzékeny senki leszek.
-Ne sírj drágaságom! -nyitott be a szobába a srác. Az az illető, aki a nagyúrnak vallotta magát. Vagyis ha jobban belegondolunk egy mocskos űrlény lépett be a szobába.
-Nem sírok te vadbarom. -feleltem és visszanyertem a régi önmagam. Azt a kemény lányt, aki nem fél egy ilyen mocskos fazontól. Szembe szállok vele, ha tetszik, ha nem.
-Úgy látszik, hogy nem sikerült megszerettetni magam veled. Pedig azt hittem, hogy lehet köztünk még több. Olyan sokkal szorosabb kapocs. -felelte és közel hajolt hozzám.
-Akkor nem kellett volna lekötöznöd te seggfej. -morogtam és megrántottam a kezeimet, hogy legalább vegye észre mennyire bemosnék neki egyet.
-Sajnálom, de amíg nincs benned egy olyan valaki, aki irányít, addig nehezen menne a kapcsolat. Te olyan ellenszenves vagy velem, hogy félek még bajom esne miattad. Úgy hogy ne haragudj, de beléd kell fecskendezni egy ilyet. -mutatott az asztalra ahol az a sok-sok tű sorakozott. Csak azt ne. Nem, nem és nem.
-Olyat ti soha a büdös életbe nem fogtok belém nyomni. Előbb halok meg.
-Azt sajnos nem teheted. Ha meghalsz, megölöm az összes szerettedet. -válaszolta.
Most mit tehetnék? Mindig ezzel jön.
-Úgy utállak téged meg az egész nyalizós kis brigádot. Egyszer saját magam foglak kinyírni téged.
Nem vette tudomásul, amit mondtam. Behívott egy nővérnek öltözött olyat és megkérte, hogy nyomja belém azt. Felvett egy tűt, oda jött hozzám és egyszerűen csak belém szúrta.
Éreztem, hogy a kezemet már nem szorítja a kötés, így már szabadon ülök a széken. Érzem, tudom, hogy valahova sétálok. Talán egy közeli sikátor felé, ahol a falakra szavak vannak írva: birtokolt, hercegnő, ölni, mindenható.
Felszabadult vagyok és mindenre vágyakozó. A fal előtt állok és két illető van előttem. Az egyik egy göndör hajú srác, a másik pedig a nagyúr. Egy cigi van a szájában, amire most mindennél jobban vágyakozom. Az egyik kezét a fejem mellé teszi, így megtámasztja magát.
-Mit szeretnél? -kérdezem tőle, de nem olyan, de gyűlöllek hangon. Inkább olyan, csak akarj valamit, mert meghalok.
-Téged, hát mi mást? -kérdez vissza és erőteljesen nekem nyomul. Kiköpi a csikket és a kezeivel megragadja a fejemet. Közel húz magához és szájon csókol. És, hogy mi ebben a legrosszabb?
Nem tehetek semmit. Nem tudok. Valaki nem engedi és még élvezi is.
-Ki vagy te? -motyogok a csókba, de nem a nagyúrnak címezve. És ezt ő is jól tudja. A bennem lévő izének küldöm. Ki vagy te?
Bluennes vagyok a te új éned.
-Rohadj meg te is. -motyogom, de ekkor már az agyam csak rá tud gondolni. A nagyúrra. Akarja őt. Ez a bennem lévő olyan akarja őt és már nem is tudom én kit akarok. Valami Arnold nevezetű fiú tetszett anno. Vagy Adam? Nem emlékszem.  




2016. augusztus 31., szerda

2.Évad 15.Fejezet Elmegyek

Sziasztok!
Meghoztam a második évad utolsó fejezetét, ami remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Kicsit akciódússá tettem úgyhogy hajrá lehet izgulni. Jó olvasást és hagyjatok magatok után nyomot.
Ui: tudom, hogy nagyon rövid lett


                                                                               Üdv: Cristine Tina Spencer


Mindannyian kimentünk az épület elé és kerestünk egy búvóhelyet fa vagy romok között. A fegyvereinket megkaptuk a bejáratban így azokat fogva vártuk az olyanokat. Az én kezemben egy robotgyilkoló fegyver volt, ami a legbiztonságosabb pontot jelentette oldalamon Andrewal.
Két perc telt csak el és megérkeztek azok. Számtalan robot és gyerek. Leginkább csak álltak egy hegyben, így megrohamoztuk őket. Én és a társaim a robotok felé futottunk és lőttük őket egyfolytában, de képtelenség volt eltüntetni őket. Olyan sokan voltak, mint az oroszok.
-Baszki dögöljetek már meg! -üvöltötte Jacob és lelőtte az egyik robotot, aki véglegesen elhunyt.
-Peyton add ide a fegyvered és lőjetek ezzel. -mondtam a csapattársaimnak és kicseréltettem a fegyvereinket, így nálam most egy átlagos pisztoly volt.
Elfutottam egy gyengébb társasához és segítettem nekik megölni a gyerekeket, felbontva a tervünket. Két gyereket öltem meg egy perc alatt, aminek szörnyen örültem.
-Na ki lesz a következő? -kérdeztem, amire valaki hátulról megrúgott, így a földre estem.
-Te leszel az drágám! -felelte egy olyan srác. Magasabb volt, mint én és megvillantotta sötét mosolyát.
-Ne bízd el magad öcsi. -mondtam és felálltam, de ő magához rántott, így a fegyverem véglegesen kiesett a kezemből. Magához húzott és a fülembe súgott.
-Én vagyok a látomásod nagyura. Tetszik a külsőm? Nekem annyira nem. Valaki olyan kell, aki jobban felcsigázza az agyad. -mondta, amire leesett az állam.
-Nagyúr? Te vagy az az illető? -kérdeztem.
-Persze szépségem. Készen állsz, hogy velem gyere?
Elnéztem a többiek felé és megakadt a tekintetem Andrewn. Éppen egy gyerekkel harcolt és szerencsére pont ő állt nyerésre. Arra gondoltam, hogy valamilyen szintem megígértem neki, hogy nem megyek el.
-Sajnálom, de nem. Nem megyek veled. Soha. -feleltem és kivettem a zsebemből egy tört, amivel leszúrtam az oldalát. Felüvöltött és hátra lökött.
Önelégült mosollyal néztem rá, de ekkor valaki ismét felüvöltött. Oda néztem és láttam, hogy Andrew a földön fekszik és az oldalából ömlik a vér. Mi a fene?
Oda rohantam hozzá és leguggoltam mellé.
-Andrew? Andrew mi a fene történt? -kérdeztem tőle, de a fájdalom miatt nem tudott felelni. Oda tettem a kezem a sebéhez és valahogy visszatartom a vérzést.
-Nem tudom. -felelte ziháltan. -Basszus nagyon fáj. Meg fogok halni. -motyogta, amire félelem kúszott át az agyamon. Nem, nem teheted ezt meg velem!
-Nem. Nem fogsz bassza meg! -válaszoltam és elnéztem a srác irányába, akit az előbb leszúrtam. Már felállt és engem nézett.
Na mi lesz édes? Ha velem jössz, ígérem nem fogom megölni. Gyere.
Éreztem belül, hogy kapcsolatot teremtett vele és a fájdalmát átette a vezetőmre. Hogyha vele megyek, akkor Andrew nem fog meghalni. Nem tehetek mást. Basszus.
Felálltam és oda mentem hozzá.
-Veled megyek. -feleltem elég halkan, amire megszüntette Andrew fájdalmát és a véres pólója se volt már véres.
-Akkor gyere. -mondta és a kezét nyújtotta. Elnéztem ismét a többiekre. Apuék harcoltak. Aurelia, Ryan, Peyton és Jacob is. Andrew pedig engem nézett.
-Sajnálom. -suttogtam tátogva, amire a fiúnak leeset minden és felém szaladt, de ez az illető valami erővel lefagyasztotta az időt, így megállt minden körülöttünk.
Megfogtam a kezét és a könnyeimmel küszködve mentem vele. És csak egy ok miatt:
Andrew nem halhat meg! Neki élni kell, mert ha ő nincs én se lennék többé. Szeretem. Minden rossz dolog után is képes vagyok szeretni. Ez az igaz szerelem. Nem?


2016. augusztus 28., vasárnap

2.Évad 14.Fejezet Minden a régi?

Sziasztok újra!
Egyes aktív olvasómnak nem igazán tetszett, hogy ilyet tettem a két főszereplővel. Tudom, hogy ez nem szép dolog tőlem, de valahogy fel akartam turbózni az izgalmakat, amíg nem érkezik a nagy harc. Ez a 2.Évad utolsó előtti része, ami után szerdán hozom az éved zárót.
Jó olvasást és  hagyjatok magatok után nyomokat!

                                                                           Üdv: Cristine Tina Spencer


Két teljes nap telt el azóta, hogy majdnem meghaltam és, hogy mély sebet okozott a lelkemben az a srác, akibe teljesen belehabarodtam. Nem tudtam nagyon mit kezdeni magammal, így egy talált, lopott vodkába temettem minden bánatom, miközben olyan soványra fogytam, hogy rossz volt magamra nézni. Undorodtam a testemtől? Eléggé.
A gyakorlás közben sosem néztünk egymásra és nem is mentünk oda egymáshoz, ami szemet szúrt Aurelianak és egyszer oda jött hozzám, hogy megkérdezze mi történt.
-Miért nem látlak mostanában Andrewal? -kérdezte tőlem felvont szemöldökkel és a fegyverét szorongatta, miközben próbáltam eltalálni a fa törzsét.
-Talán, mert sokat gyakorolunk? Nincs időnk egymásra. -feleltem és meghúztam a ravaszt, így a golyó belemélyedt a fába.
-Nem hiszed neked. -mondta, amire újra eszembe jutott, hogy ő is ezt mondta. Nem hitte, hogy nem akartam meghalni.
-Hagyd már abba. Ez az igazság és kész. Inkább törődj a saját dolgoddal. -köptem felé a szavakat és elmentem.
Azóta egyedül csináltam mindent. Egyedül mentem éjszaka gyakorolni, enni és sétálni az épület falai közt. Nem kellett a társaság. Most nem.
Hajnalban a sok forgolódás és visszatérő álmok miatt felkeltem az ágyamból és kimentem a folyosóra, hogy ismét sétáljak egyet. A pizsamanadrágom zsebéből kivettem a Jacobtól lopott cigit és öngyújtót és meggyújtottam azt. Beleszívtam és kifújtam.
Leültem a szokásos helyemre a földön és a kis szekrénykéből, ami a falba volt építve kivettem az eldugott vodkámat és a két szívás közben ezt is legyűrtem a torkomon.
Lépteket hallottam, amire összehúztam magamat és imádkoztam, hogy olyan valaki legyen, akivel még sosem találkoztam. De sajnos hatalmasat tévedtem, mivel Andrew tartott felém a halvány fényekben kivehető alakja miatt.
-Mit csinálsz itt? -kérdezte, amikor észrevett. Rendes utcai ruhában volt, míg én egy hosszú pulcsiban és egy rövid pizsamanadrágban.
-Csak leültem és élvezem az életemet. -feleltem kissé kábultan és ismét szívtam a cigimből, amire kikapta a kezemből és szétmorzsolta a cipője talpával.
-Hé miért kellett ezt tenned? -kérdeztem tőle és felálltam, de az alkohol hatása miatt kicsit megszédültem, így neki kellett elkapnia.
-Nem szeretem ha valaki ezzel a szarral mérgezi magát. Gondolom Jacob adta, mi?
-Loptam tőle, mit gondolsz? -röhögtem fel és egy kicsit meglöktem a mellkasát. -Kérsz?
-Mégis mit? -kérdezte felhúzott szemöldökkel, miközben a karomat fogta.
A fejemmel a vodkás üvegre mutattam.
-Nem iszom! -jelentette ki, amire kínosan felröhögtem. Egy álszent seggfej?
-Gyáva pöcs vagy Andrew. -morogtam, amire erősen megrántotta a karomat, de eme tette miatt lehuppantam a földre. Leült elém és szomorúan vizslatott.
-Menj szépen és aludj egyet, kérlek!
-Nem tudok aludni, mert rajtad jár az eszem. A pofonod utáni bizsergő érzés kurva szar.
-Sajnálom. -megsimította a felkaromat és letért az alkaromra egyenesen a két kezem közé. Egymásba csúsztatta az ujjainkat és a szemembe nézett.
-Nem akartalak bántani. -kezdte és egy nagyot nyelt. -Az indultok szétáradtak bennem és csak arra tudtam gondolni, hogy ha pár percet is kések te már nem lennén. Sokat gondolkoztam és már elhiszem, hogy nem akartál meghalni, de kérlek nagyon szépen kérlek. Ne menj velük.
Köpni nyelni nem tudtam a szavai hallatán, bár a fele összefolyt a fejemben az alkohol hatására, de így és értettem a lényeget. Megbánta minden egyes tettét!
-Egy okot mondj, hogy ne menjek velük. -mondtam és feltápászkodtam a földről.
-Mert kicseszettül beléd vagyok esve és ha bármi bajod is történne sose bocsátanám meg magamnak. Te vagy a mindenem. -válaszolta és neki lökött a falnak. Felnéztem az íriszeibe és beharaptam az alsó ajkamat.
-Csókolj meg. -ziháltam, amire teljesítette a kérésemet és vadul nekem esett. A kezeimmel átkaroltam a nyakát és még szorosabban magamhoz húztam. Hiányzott.
Számtalan robot és gyerek jelent meg előttem. Arra vártak, hogy megkezdődjön a harc.
Eltoltam magamtól a fiút és félelemmel teli tekintettel ezt mondtam:
-Itt vannak! Megérkeztek Andrew.
 A fiú értetlenül nézett rám, amikor leeset neki, hogy biztos látomásom volt. Kézen ragadott és mindenhova bekopogott és elüvöltötte magát, hogy Ébresztő! Itt vannak!
Én is így tettem és még élveztem is egy kicsit a bennem lappangó szesz miatt.
Elértünk az étkezőbe, ahol pár perc múlva mindenki felöltözve és álmosan várt minket.
Apám az emberek közé állt és elüvöltötte magát.
-Mindenki menjen a helyére! Nem szabad vesztesnek kijönnünk a háborúból! Meg kell védenünk a Földet!
A szavai mindenkibe lelkesedést öntött. Belénk is. A társamra néztem és elmosolyodtam. Az alkohol már minimálisan volt a szervezetembe, így tisztán emlékeztem mindenre.
Hibát követtünk el, de helyre hoztuk. Én és ő. És most egy feladatunk van csak:
Megmenteni a Földet.

2016. augusztus 26., péntek

2.Évad 13.Fejezet Eltávolodásunk kezdete

Sziasztok!
Remélem, hogy tetszeni fog ez a rész is, amit sajnos nem sikerült hosszúra, de egy kicsit gonoszkodtam és olyat tettem, amiért talán megutáltok. De tessék itt van és vállalom a kockázatot.
ui: köszönöm a 3750+ villámcsapást
                                                                                           Üdv: Crsitine Tina Spencer



A szobámban voltam és a rozoga ágyamon ülve néztem a fehér falat, ami az eddigi legpocsékabb elfoglaltságom volt, miközben a kicsi fürdőszoba kádjában folyt a víz.
-Meddig tűröm, hogy ez a fejemben legyen? -kérdeztem a faltól arra a bizonyos valakire, aki azt állítja, hogy megszerez és megöli minden szerettemet.
Ne gondolj erre. Hagyd, hogy megtörténjen. Te vagy a szeretteid? Válassz.
Igen ám, de nem akarom, hogy az övéjük legyek. Félek, hogy valami olyat csinálnak velem, ami az életembe kerül és akkor minden fontos személy miattam fog szenvedni. Elvesztenek egy gyermeket, egy barátot és egy szeretőt. Engem.
Felálltam az ágyról és bementem a fürdőszobába, ahol magamra zártam az ajtót. Levetem a ruháimat, így egy idő után pucéran álltam a néhol törött tükör előtt. Megnézem magamat.
Sötét hajam a vállamra omlott, az arcom beesett volt, szeplős és fehér. Ronda vagy.
Kerestem egy hajgumit, amivel felfoghattam a hajamat és beültem a forró kádamba. Elfeküdtem és becsuktam a szemeimet. Olyan jó érzés volt végre kizárni a külvilágot és csak magammal törődni.
Egy hosszú idő után nyitottam ki csak a szemeimet, amikor ismét egy látomás vagy kapcsolat közepén voltam. Felültem és körülnéztem. Egy tisztáson voltam, ahol mindenhol fű vett körül. A kádamban ülve egyedül csak én voltam élőlény a hatalmas területen. Kiszálltam a kádból és eltakartam a testemet kezeimmel, amikor valaki hátulról átkarolt. Kicsit megszeppentem.
-Örülök, hogy újra itt vagy! -mondta egy ismerős hang. Megfordultam és Jacob állt előttem szintén pucéran.
-Megint te? Magadra öltöd a barátom és így állsz elém? Miért nem mutatod magad? -kérdeztem tőle, amire széles mosolyra húzta a száját és Mike képében jelent meg.
-Gyáva vagy ugye tudod? -kérdeztem tőle, amire magához rántott, de ekkor már mind a ketten ruhában voltunk.
-Miért lennék az? Az vagyok, akinek lennem kell. Nem öltöm magamra a következő áldozatomat, de nem rejtem el a valóm. -felelte, amire ökölbe szorítottam a kezeimet és egy férfis köpéssel leköptem.
-Dögölj meg!
-Talán te előbb megfogsz, mint én. -mondta. -Vigyázz, mert megfulladsz.
És ekkor visszakerültem a jelenbe és éreztem, hogy a tüdőm megtelik vízzel. Nem tudtam se kapálózni, de segítséget hívni. Megfulladok?
Hangokat hallottam. A nevemet kiabálta valaki, amikor egyszer csak erős kezek kirángattak a vízből, így a tüdőm is kapott levegőt. Köhögtem.
-Mi a fene ütött beléd Valery? -kiabálta Andrew a képembe, amikor ránéztem és gyönyörű íriszeivel találtam szemben magamat.  -Annyi eszed volt, hogy megöld magad?
-Nem akartam megölni magam. -feleltem két köhögés közepette.
-Hogy mondod?! A rohadt vizedben találtalak meg bassza meg! -üvöltötte és belecsapott a vízbe, ami szinte képen talált. A másik kezével a karomat szorította, mintha féltene, hogy belemerülök a vízbe és  tényleg megfulladok.
-Láttam. Láttam ismét valamit. Nem akartam meghalni. Biztos azok akartak megölni. -mondtam elcsukló hangon és kitéptem a keze közül a karomat. Felálltam, hogy kiszálljak, de megcsúsztam igy neki kellett megfognia pucér fenekemet, hogy megtartson.
-Nem hiszem el. -mondta és lesütötte a szemét. -Minden egyes percben közelebb vagy az életed kioltásához.
 Kiszálltam a kádból és magamra tekertem egy törölközőt, miközben Andrew nekitámaszkodott a mosdókagylónak.
-Leszarom. -feleltem flegmán, arra utalva, hogy hidegen hagy. Azt hitte, hogy öngyilkos akartam lenni és, amikor megmondtam neki, hogy nem,csak azzal jött, hogy nem hisz nekem.
Felvonta a szemöldökét és ökölbe szorította a kezeit.
-Hogy mondod? -kérdezte tőlem.
-Leszarom. -ismételtem meg, amikor a keze az arcomon csattant. Nem volt erős, de hirtelen történt.
A keze nyoma a bal pofimon ékeskedett bizsergő érzést hagyva maga után.
-Valery én annyira sajnálom! -szabadkozott és próbált a simogatásival megnyugtatni.
Megnyugtatni azt, akinek nem hisz és, akit az előbb felpofozott? Mi történt velünk Andrew?
-Baszd meg a problémáidat! -sziszegtem a fogaim közt. -A fejemben van a kicseszett hangjuk és utasításuk. Kellek nekik nem érted? Nem akarok velük menni, ami miatt inkább megfullasztanak. Nem hiszed el, hogy ez történt? Azt hiszed, hogy meg akarok halni? Talán igazad van, de akkor inkább fejbe lőném magam, hogy gyors legyen. Elegem van belőled Andrew. Hagyj békén és akkor se állíts meg ha őket választom. Mert így lesz. Inkább halok meg én, mint ti.
Könnyes szemmel nézett rám és kiment a szobából. Egyedül hagyott. Ennyi volt.
Lerogytam a kád mellé és a tenyerembe temettem könnyes arcomat. Szörnyen fájt minden.
Nem akartam letámadni őt, nem akartam elengedi. Őt akartam. Mindenét. Szükségem volt a szavaira, az ölelésére és a testére. De ő olyan falat húzott fel közénk, amit talán sosem bocsátok meg. Megütött. Testi sebet ejtett rajtam.

2016. augusztus 24., szerda

2.évad 12.Fejezet Félek

Sziasztok újra!
Ahogy ígértem hamarabb itt a következő fejezet. Remélem tetszeni fog nektek, bár az előző fejezetet nehéz lesz túlszárnyalni.
Ui: köszönöm a sok villámcsapást és a pozitív visszajelzést!

                                                                              Üdv: Cristine Tina Spencer


Amikor kitisztult az elmém kaptam egy frissítő vizet, ami kimondottan jól esett.
-Mindent sajnálok kicsim! -mondta nekem apa előttem térdelve, miközben egy széken ültem és a remegő kezemben lévő már üres poharat bámultam.
-Nem kell semmit sem sajnálnod apu. Ez vagyok. -feleltem és oda adtam Annenak a poharat, aki visszavitte a konyhára.
 -Nem lenne kedved lepihenni egy kicsit? -kérdezte Aurelia, amire nemlegesen megráztam a fejemet.
-Még nem. Most Jacobra van szűkségem. -válaszoltam és az említett fiúra néztem, aki rám emelte a tekintetét és értetlenül bámult.
Felálltam a székből és oda mentem hozzá magammal húzva őt az egyik szobába, ami szerencsére üres volt. Ráültünk az ablakpárkányra és vártam, hogy elővegye, amire most szükségem volt.
 -Biztos vagy benne, hogy most szeretnél rágyújtani? -kérdezte és kezembe nyomott egy szál cigit és az öngyújtóját.
-Sosem voltam semmiben sem ilyen biztos. -válaszoltam és meggyújtottam azt, majd a számba vettem és beleszívtam.
-Akkor engem se hagyj ki ebből csajszi! -mondta és kivett a zsebéből magának is egy szálat és meggyújtotta a kezemben lévő gyújtóval, amit aztán eltett.
-Kérlek mesélj arról, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi olyan. -kértem, amire elmosolyodott és belekezdett az elejétől fogva. Elmesélte, hogy sajnos a robotkezet nem tudta megakadályozni, de az utána lévő szerfecskendezést igen. Leütötte őket és elszaladt.
-Ez csak egy feltevés, de ezeket hűtőben tárolják ugye? -kérdeztem tőle, amire hevesen bólogatott.
-Igen persze, de miért? -kérdezte.
-Találtunk ilyet a behatolásunk napján egy szobában. Rengeteg volt. -válaszoltam és ismét beleszívtam a cigibe, amit aztán kifújtam.
-Nem hiányol a pasid? -kérdezte egy idő után, amire elkezdtem fuldokolni a lenyelt füsttől.
-Andrew?
-Igen, ő. -válaszolta.
-Szerintem egy jó ideig megkapta azt, amire várt tőlem, szóval biztos nem zavarja egy pár perc magány.
-Tessék? Tőled kapott valamit? -kérdezte értetlenül. -A szüzességed?
-Jesszusom honnan veszed?!-fakadtam ki és meglöktem a vállát. -Amúgy igen azt. -feleltem, lehajtott fejjel, amire a srác felnevetett és beleütött a vállamba. 
Nem mondom, hogy nem fájt.
-De jó vagy csajszi! Amikor a csapattársuk voltam és elbeszélgettünk egyfolytában azt szajkózta, hogy nem lesz soha többet senki, akivel le tudna feküdni. -mondta.
-És Aurelia? -kérdeztem, hisz képtelenség, hogy ne adott volna az alkalmon, hogy egy lánnyal él együtt.
-Szinte a húgának tekinti őt és sosem érzett iránta semmi olyat, mint most irántad. -válaszolta, amire belepirultam.
-Szinte biztos, hogy örökre nem lesz köztünk semmi, sőt ki akarna közös családot velem? -tettem fel a költői kérdést és eldobtam a használt cigit. -Mi van ha a gyerekeim is valami űrlények lesznek?
A fiú felnevetett és leugrott a párkányról. A kezét nyújtotta, hogy segítsen nekem, amit elfogadtam és én is leugrottam.
-Az pedig kibaszott király dolog. -mondta. -De figyelj ha Andrew eddig is kitartott melletted, ne hidd, hogy oly könnyen el is hagy.
-Köszönöm Jacob, hogy minden helyzetben megtudsz nevettetni. -válaszoltam és felkacagtam, amire a fiú is így tett.
 -Jobb lenne ha már mennénk. -mondta és eldobta az ő cigijét is a földre, amire aztán rátaposott és szétmorzsolta a cipője talpával. -Biztos várnak a többiek.
-Igazad van. Túl elhamarkodott döntés volt a cigi. -feleltem és kimentünk a szobából, de én még megállítottam őt és szorosan magamhoz vontam.
Mindenért hálás voltam neki. Talán ő volt az egyetlen olyan, aki már túl esett az egyik legrosszabb dolgon, de boldogan, hülyülve mindent kiadott magából. A mosolyával ölte meg az embereket és segítette őket.
Ő is viszonozta az ölelést, amire könnyek szöktek a szemembe.
-Te sírsz? -kérdezte tőlem és felemelte az államat. -Miért?
-Öröm könnyek? -kérdeztem vissza és már zokogtam. Próbálta letöröli a könnyeimet, de én nem engedtem és belefúrtam a fejemet a vállába.
-Olyan bolond vagy néha te lány. -mondta és egy puszit nyomott a fejemre amikor valaki hátulról megsimította a hátamat. Értetlenül néztem fel és fordultam meg. Andrew volt az.
-Jól vagy kicsim? Valami baj van? -kérdezte, amire átvándoroltam hozzá és megöleltem.
-Magam sem tudom igazán, hogy mi van. Nagyon félek. Félek, hogy vesztünk. Félek, hogy elvisznek. -mondtam és Jacobra néztem. -Félek, hogy olyan leszek, mint ő.
Elfajzott, más, különleges. Lelkileg halott. 


2016. augusztus 19., péntek

2.Évad 11.Fejezet A várt első alkalom

Sziasztok!
Nos most talán egyesek örülnek, hogy ezt a fejezetet hamarabb vagy netán késöbb hoztam  és nagyon remélem, hogy a többi négy fejezetet is sikerül az iskola kezdés előtt kiposztolnom nektek.
Köszönöm mindenkinek, aki szereti a blogomat, mivel nagyon jól esik.
Ui: ez a fejezet kimondottan 16+-os! 
                                       
                                                                                              Üdv: Cristine Tina Spencer


Az ő szobájába tévedtünk be, ahol rögtön lehuppantam a rozoga, használt matracos ágyra és rádőltem úgy, hogy a párna pontosan a fejem alatt legyen.
-Miért pont én vagyok az elcseszett? -kérdeztem magamtól, amire Andrew is lehuppant mellém és a fejét mellém döntötte.
-Nem vagy elcseszett. -felelte és rám nézett, így én is kénytelen voltam eldönteni úgy a fejemet.
-Szerinted ha valaki látja a jövőt és természetfeletti a szervezete az nem elcseszett?!
-Kicsim szerintem különleges vagy! -mondta és az újjaival végig simított az állam vonalán.
-Átok vagyok Andrew! -nyeltem egy nagyot és elfordítottam a fejem, hogy ne nézzen a könnyes szemembe. -Utálom, hogy ilyen vagyok. Meg akarok halni! -motyogtam, amire hirtelenjében felült az ágyon és magához rántott, így egymással szemben ültünk. Dühös tekintete égette az én magányos tekintetem.
-Miről beszélsz? Soha sem fogom engedni, hogy megölesd magad éretted? Ígérem, hogy minden jól fog véget érni és soha többé nem leszek ilyen. -mondta és egy csókot lehelt a homlokomra aztán szorosan magához vont. -Szeretlek ugye tudod?
-Te vagy az egyetlen, aki igazán szeret és kiáll mellettem. -válaszoltam és eltávolodtam tőle. Egymás szemébe néztünk, amikor megragadta az államat, magához húzott ismét és megcsókolta kiszáradt, lila ajkaimat. Egyenletes táncot jártak, amikor mind a ketten egyszerre nyögtünk föl.
-Én most akarom Valery! -jelentette ki és éreztem, hogy lélegzete a számban van.
Hatalmasat nyeltem és ismét nyögtem egyet, amire huncut mosolyra húzta a száját és ismét folytatta az ajkaim kényeztetését.
-Én is most akarom Andrew! -feleltem, amire eltávolodott tőlem egy picit és visszadöntött az ágyra. Fölém tornyosult és elkezdte a nyakamat csókolgatni, miközben a pólómat próbálta felgyűrni.
-Had segítsek! -kuncogtam és egyszerre rántottuk le a testemet takaró anyagot rólam. Amikor meglátta, hogy most nincs rajtam melltartó kaján vigyorra húzta a száját és ismét megcsókolt.
Felültetet, így az ölében ültem és pucér felsőtestemet simította miközben csókolóztunk.
-Gyönyörű vagy! -morogta a csók közben miközben felkacagtam és szorosabban magamhoz vontam.
-Tudod, hogy ha valaki akkor mondta volna nekem, hogy a mogorva Andrew Peterson azt mondja majd nekem egy intim pillanat közben, hogy gyönyörű vagyok kiröhögtem volna. -nevettem fel, amire értetlen arccal nézett rám.
-Mogorva? -kérdezte felvont szemöldökkel.
-Meg szexi. -sóhajtottam és lerántottam róla a felsőtestét takaró anyagot. Ismét maga alá gyűrt, levette a nadrágjainkat és a fehérneműnket, feltette az óvszert és megtört az, amire már egy ideje vártunk.
Minden olyan hosszúnak tűnt és olyan tökéletes, felemelő és fantasztikus élménynek, hogy a végén azt hittem csak álmodom, amikor eltávolodott tőlem és mellém dőlt betakarva mind kettőnket a fehér takaróval.
-Ez elképesztően jó volt! -mondta és alul még matatott valamit. Gondolom az óvszert tüntette el.
-Úgy gondolod? -kérdeztem tőle és felé fordultam.
-Mi az hogy! Remélem máskor is örömet tudok neked szerezni ilyen rossz nap után. -mondta, amire rámosolyogtam és megcsókoltam.
-Szerintem mennünk kéne vacsorázni nem gondolod? -kérdeztem tőle egy idő után, amire helyeselt és felült. Én is így tettem és egy alapos zuhanyzás után visszavettük a ruháinkat.
-Szerinted észreveszik majd, hogy mi szeretkeztünk? -kérdeztem tőle, amire megrántotta a vállát és kézen fogva kivezetett a szobából.
Elmentünk az étkezőig és beálltunk a sorba kajáért, amit meg is kaptunk egy idő után és leültünk egy üres asztalhoz, amikor a többiek éppen oda jöttek hozzánk és leültek mellénk.
-Annyira örülök, hogy itt vagytok! Azt hittük elszöktetek. -aggódott Aurelia, amire mind a ketten rámosolyogtunk.
-Talán jobban is tettétek volna ha elmentek. -mondta Ryan és leült Aurelia mellé átkarolva a vállát.
-Mivel az apád és Anne nagyon rátapadtak erre az egészre és rengeteg választ akarnak. -fejezte be Jacob és ő is leült mellénk.
 -Ne aggódjatok egy könnyen nem szabadultok meg tőlünk. -mondta Andrew, amire hatalmas csönd telepedett a társaságra.
-Miért piros az arcotok és gubancos a hajatok? -kérdték tőlünk, amire mind a ketten egymásra néztünk. Most el kéne nekik mondanunk, hogy szeretkeztünk? Nem csak a mi dolgunk ez?
-Gyakoroltunk egy kicsit arra a napra. -felelte Andrew, amire mély levegőt vettem.
A többiek helyeseltek és elkezdtek dumálni, hogy ők mit csináltak addig.
-Remélem készen álltok Valery!
-Mire? 
-A végitéletre édesem. Mindenki megfog halni. Még a drága partnered is! 
A pillanatnyi kommunikáció vagy látomás után arra az illerőre néztem, akit szeretek. Nem engedhetem, hogy megöljék őt! Ha ő halott lenne én is az lennék.
-Basszátok meg mocskos űrlények! 
-Nyugalom édes. Mindenek megvan az ideje. Nekünk pedig te kellesz és addig nem állunk le amíg meg nem szerzünk. Készülj.
 -Felkészültem, hogy megöljelek téged.
Újra a valóéletben voltam és folytattam a többiekkel a beszélgetést, amikor képfoszlányok fedték be az agyamat. Én és valaki az ágyban szeretkeztünk, bár azt hittem az az illető Andrew, de amikor a szőke, göndör tincsei az arcomba lógtak és eltávolodott tőlem észrevttem jellegzetes mosolyát.
-Bassza meg te vagy az Mike? -kérdeztem és felálltam az asztaltól. A többiek értetlenül néztek rám, amikor apám hátulról átkarolt.
-Nem hiszem el! Elég legyen! -üvöltöttem és a fejemet fogtam, miközben ugyan az az illető keringett a fejemben. Mike. 



2016. augusztus 5., péntek

2.Évad 10.Fejezet Magas láz

Sziasztok!
Újra itt vagyok a következő résszel, ami remélem ismét tetszeni fog nektek. Úgy döntöttem, hogy a ,,lerombolom” a két hetente lévő részeket és azt a további 5 fejezetet megprobálom augusztusban hozni nektek. Ezt már amúgy is sokan kértétek, így a 3.Évadot szeptemberben el tudom kezdeni. (remélhetőleg)
Olvassatok és hagyjatok magatok után nyomot.
ui: több, mint 3440 villámcsapás remek ajándék a névnapomra. (aug. 5. Krisztina)

                                                                                 Üdv: Cristine Tina Spencer


Másnap reggel az ebédlőben ettem a szokásos reggelit, ami lopott kenyérből és tojásból állt. Nem nagy kaja, de legalább több, mint a semmi.
-Valery, Valery! -felnéztem az evésből és a felém tartó szőkeséget néztem.
Amikor oda ért az asztalomhoz, leült mellém és mosolyogva nézett rám.
-Valami baj van? -kérdeztem tőle és abbahagytam az evést.
-Tudod meséltem, hogy Ryan elhívott egy randira. -mondta és elvigyorodott. -Minden fantasztikus volt és a végén lefeküdtünk. -ujjongott, amire sokan felénk néztek értetlen arckifejezésükkel.
-Mesélj el mindent, hogy milyen volt. -kértem, amire belekezdett a hosszú és tartalmas mondandójába. A mesélése után el kellett menni, mert megbeszélték az új partnerével, hogy együtt gyakorolnak lőni. Őszintén örültem a társam kapcsolatának, mivel végre túl tudott lépni Jamesen, akivel volt egy kisebb kapcsolata még anno.
-Minden rendben? -kérdezte valaki a hátam mögül, amire megfordultam és apuval találtam szemben magamat. Egy tányér rétest tartott a kezében, amit nekem adott, így letettem azt az asztalra és elkezdtem fogyasztani.
-Igen minden rendben. -feleltem evés közben, de mivel apu azt nem szereti, így lenyeltem az ételt és folytattam. -Azóta szerencsére nem volt semmi látomásom.
-Annak nagyon örülök kicsim. És nagyon remélem, hogy ez a Mike ügy csak egy félreértés.
-Én is remélem. -feleltem és folytattam az evést, miközben apu leült mellém és minden féle dologról mesélt nekem.
-Ugye nem zavarok? -kérdezte Anne, aki az asztalunk előtt állt meg.
-Dehogy is Anne. Valery biztos készen áll. -mondta apu és még mielőtt megkérdezhettem volna tőle, hogy miről beszélt, felállt és elment.
-Mire állok készen? -kérdeztem a doktornőt, aki segített felállni az asztaltól, mivel szerencsétlenségemre beakadt a lábam.
-Szeretnélek megvizsgálni, hogy minden rendben van-e veled, mivel a tegnapi eset óta erre nem került sor. Benne vagy? -kérdezte.
-Természetesen. -feleltem és elindultam Anne után a rendelőbe.
Bementünk és leültetett az egyik székbe, amikor Peyton kukucskált be a fehér függöny mögül.
-Jól vagy? -kérdezte, amire hevesen bólogattam és kértem, hogy öleljen meg, amit szívesen teljesített. Nagyon szeretem ezt a lányt, mivel úgy tekintek rá, mintha a testvérem lenne.
-Életem kimennél most egy kicsit? -kérdte Anne, amire a lánya engedelmeskedett neki és kiment.
-Vehetek tőled vérmintát és megnézhetem, hogy nincs-e lázad vagy hasonló? -kérdezte, bár nem érettem, hogy miért szükséges megmérni, hogy van-e lázam.
-Miért?
-Nem tudjuk még, hogy miért történik ez veled és, hogy ha ez mind hatással van rád a tested hőmérséklete lehet, hogy magasabb vagy alacsonyabb. -felelte és először lefertőtlenítette a karomat és beleszúrta a tűt, amivel vérmintát vett tőlem.
-Nyomd oda ezt a vattát, kérlek! -kezembe nyomott egy fehér kis vattát, amit a véres pontocskára tettem, hogy felszívja vörös vérem.
-Szabad akkor megmérnem, hogy nincs-e lázad? -kérdezte, amire bólogattam, így egy lázmérőt tett a hónom alá.
Türelmesen vártam és hatalmas levegőt vettem, hogy pontosan megmérjen mindent, ami szükséges lehet. Amikor jelezte, hogy megmérte a lázam Anne kivette és megnézte, hogy mennyit mutat.
  -Istenem! -Anne a szájához kapott és gyorsan kirohant a teremből.
Nem tudom, hogy mi zaklatta fel ennyire, mivel biztos, hogy nem lehet lázam, hisz remekül érzem magam. Felálltam a székből és kirohantam utána, hogy megtudjam mi történt. A doktornő apámmal és a többi társammal beszélgetett, de köztük nem volt Andrew.
-Mit mutatott? -kérdeztem, amire ijedten kapták felém a tekintetüket.
-Drágám, ugye jól érzed magad? -kérdezte Anne és megérintette a homlokomat. Tudtam, hogy normális hőmérsékletű.
-Igen persze, hogy jól. -feleltem összezavarodva és rájuk parancsoltam, hogy mondják meg, mennyit mutat.
-48 fokos lázad van. -mondta apám, amire köpni-nyelni nem tudtam. Hogy mi van?!
-Jól hallottam? -kérdezte valaki a hátam mögül, amire megfordultam és a vezetőmmel találtam szemben magam.
-Anne, apa, srácok nem lehet ennyi a lázam, hisz teljesen jól érzem magam.
-De valami van veled, ami nem emberi. Látomások és kapcsolódás. -mondta Anne, amire megremegtek az izmaim.
-Azt hiszed olyan vagyok? -préseltem ki a fogaim közt és a többiekre néztem. -Peyton? Aurelia? Fiúk?
-Nem. -mondta Peyton engem védve. -Te is ember vagy. Csak valami történt veled, ami hihetetlen.
-48 fokos lázzal halott vagy. -vágta oda Jacob, amire mindannyian dühösen néztünk a fiúra.
-De élek! Most akkor be fogtok zárni és addig vizsgáltok, amíg nem lesz kisebb a lázam? -kérdeztem Annet, Peytont és Aureliat, mivel itt ők a szakértők.
 -Jobb lenne figyelni egy kicsit. -mondta apám, amire Andrew kínosan felnevetett.
-Ez röhejes bassza meg! Nem engedem, hogy egy kis időre is figyeljék őt. -megragadta a karomat és magához rántott, hogy megvédjen.
-Ő az én lányom és szükség szerűnek érzem ezt. -mondta apám dühvel a hangjában és felénk lépett egy lépést, de Ryan visszarántotta és kérte, hogy ne tegye.
-Leszarom uram. -Andrew olyan lazán kezelte ezt a helyzetet, hogy csak bámulattal tudtam figyelni. Kiállt az ellen, hogy a szakértők és az apám ne tartsanak megfigyelés alatt.
-Na ide figyelj Andrew! -üvöltötte az apám és kitépve karjait Ryan szorításából, bevert egyet annak a fiúnak, akit mindennél jobban szeretek. Istenem!
Olyan hirtelen történt az egész, ami miatt a vezetőm a földön kötött ki, de felállt és édesapám felé közeledett, hogy vissza adja azt, amit tőle kapott. Monoklit.
-Andrew ne tedd, kérlek! -visszarántottam és szorosan megöleltem őt, így a válla fölött átláttam a többieken.
-Szeretlek titeket. -kezdtem és hatalmasat nyeltem. -De nem engedem, hogy megfigyeljetek ezzel. Tudom, hogy más vagyok, de nem érdekel. És szeretném ha ti mind megértenétek ezt. -szorosabban vontam magamhoz a fiút. -És nem szeretném ha többet vizsgálnátok rajtam.
A vezetőmmel gyorsan eltűntem a többiek szeme elöl és vele együtt sietősen kerestem egy búvóhelyet, amíg lecsillapodnak a kedélyek.
Fájt ez az egész? Igen nagyon, mivel úgy érzem ez az egész egy átok és csak szétválaszt minket egymástól. Az apámtól és a barátaimtól. Bassza meg ez az elcseszet világ! 

2016. július 22., péntek

2.Évad 9.Fejezet Válaszok homálya

Sziasztok srácok!
Újabb résszel érkeztem, amire remélem, hogy a mozgalmas nyári szüneteitekben fordítotok egy kis időt, hogy elolvassátok az ellenállók legújabb történéseit.
Villámcsapások száma több, mint: 3330. A blog pedig hamarosan ünnepli az első születésnapját.

                                                                           Üdv: Cristine Tina Spencer


A lánnyal visszamentünk a kiképző, gyakorló vagy bárminek is nevezhető elzárt helyre és különváltunk. Én megpróbáltam megkeresni a leejtett üvegeket, amiket sajnos nem találtam meg és mivel szorított az idő, inkább víz nélkül tértem vissza a többiekhez, akik éppen itták a saját vizüket. Hogy mi?
-Srácok hoztam volna nektek. -motyogtam, akik elnevették magukat és rám néztek.
-Szerintem félrehallottad a kérésünket és holnapra hoztad volna a vizet. -mondta Peyton.
-Vagy talán valaki feltartott? -kérdezte Jacob és széles vigyorra húzta a száját. Csak, nem?
-Láttátok, hogy én és Andrew eltűntünk? -kérdeztem tőlük, amire mind a ketten bólogattak.
Legalább már nem kell semmi hazugságot elkotyognom nekik, hogy mit csináltam addig, amíg ők szomjaztak.
Miután ezt letárgyaltuk úgy döntöttünk még egy kicsit gyakorlunk lőni mivel nagyon valószínű, hogy mi  csak ebben leszünk a legrátermettebb.
-Mi is csatlakozhatunk hozzátok? -kérdezte Andrew, akik éppen most értek oda a mi kis területünkre.
-Nem hiszem, hogy be vennénk titeket. -hülyült Jacob és Andrewal elkezdtek birkózni, aminek a következtében Jacob hamarosan a földön találta magát.
 -Rendben haver még most sem? -kérdezte Andrew a fiú felett állva, amire Jacob megadta magát és könyörgött az életéért.
-De most már igen. Bármikor beszállhatsz és a csaj is bármikor a tied. -nem mondom, hogy nem lepődtem meg egy kicsit. Most eladott, mint valami tárgyat?
-Szavadon foglak öcsi. -válaszolta Andrew és oda jött hozzám.
Belepirultam, amikor megragadta a derekamat és magához rántott egy csókra, amit már egy órája, majdnem tovább fokoztunk.
-Abba hagyhatnátok. Menjetek inkább már szobára. -ismét a sötét bőrű fiú kezdte el hülyíteni a vezetőm agyát.
-Befognád? -kérdezte Andrew erőteljesen, de mégis humorral a hangjában. Elkuncogtam magamat és nem zavartatva a többieket, hogy minket bámulnak, csókot leheltem az ajkára.
Az agyamat ismét elborította valami látomás, ahol minket láttam készülődve a harcra. Éreztem, hogy meginogtam és a földre estem. Hallottam, ahogy a többiek a nevemet mondogatják, de hamarosan nem hallottam semmit és senkit. Csak a látomásomra figyeltem.
-Örülök, hogy ismét tudunk kommunikálni. -mondta nekem Jacob és oda jött hozzám.
 -Miről beszélsz? -kérdeztem tőle, aki ekkor erőteljesen megragadta a karomat és magához rántott.
-Te az enyém vagy. Én irányítalak és megakarlak szerezni. -mondta, amire rájöttem ez nem ő. Ez az illető egy olyan. Francba.
-Nem fogsz soha megszerezni. -üvöltöttem és lerogytam a földre.
-Én vagyok a mestered. És leszámolok mindenkivel, aki meg fogja ezt akadályozni. -mondta és eltűnt.
Körülöttem minden hófehérré változott.
Kinyitottam a szemeimet és ismét az elzárt területen találtam magamat a többiekkel körülvéve. Felültem és körbenéztem, amikor megakadt a szemem apán és Annen, akik éppen felém tartottak.
-Valery jól vagy? -kérdezte apa, amikor felém tartott és segített megtartani, hogy nehogy eldőljek.
-Igen persze. Minden rendben van. -feleltem és elkezdtem a fejemet simogatni mivel szörnyen fájt.
-Drágám. -fúrt magának Anne helyet és leguggolt mellém. -Peyton azt mondta, hogy egyfolytában kántáltál valamit, miközben látomásod volt.
-Igazán? -ránéztem a lányra, aki helyeselve bólogatott.
-Mit láttál? -kérdezte egyszerre Ryan és Jacob.
-Téged Jacob. Olyan voltál, mint ők és azt mondtad, hogy a tied vagyok. -feleltem, amire a vezetőm kínosan elröhögte magát.
-A kis szaros volt benne már megint? -hülyült Andrew, de ennek nem most volt itt az ideje. Eljátssza, hogy nem nagy probléma ez, de belül szenved. Tudom.  
-Csak ennyit láttál? -kérdezte Aurelia és furcsán méregetett.
-Igen csak ennyit. Miért? -kérdeztem, mert úgy véltem van valami, ami szerinte nem illik bele a képbe. De mi?
-Nem Jacobról kántáltál. -mondta Peyton. -Azt mondtad, hogy ,,Mike a király. Én a királyné. Ti meg a szolgáink” -felelte, amire teljesen ledöbbentem, ahogy apa is mellettem.
-Ez nevetséges. Mégis miért mondtam volna ilyet? -kérdeztem inkább magamtól, mint a többiektől.
-Talán a tudatalattid tudatni akarta ezt velünk. Hisz egyáltalán ki az a Mike? -kérdezte Aurelia és körbe nézett a társaságon.
-Én tudom. -mondta apám és rám nézett. Én is nagyon jól tudtam ki az a Mike, de inkább meghagytam, hogy apa tudassa velük. -A legjobb barátom fia. Mike Koch.
-De ő már öt éve halott. -feleltem, amire mindannyian értetlenűl, válaszokra várva álltak körülöttem. Andrew, Aurelia, Ryan, Jacob, Peyton, Anne és még apám is.
Hogy került szóba Mike? Miért pont Mike? És mit jelent a kántálásom?
-Biztos rájövünk majd. -mondta Andrew, mintha belelátott volna a fejembe, hogy mégis mire vagyok kíváncsi. Leguggolt mellém, félmolyost villantott és átölelt.
Jól eset, hogy az apám és a barátaim mellett az a fiú is velem van, akibe teljesen belehabarodtam. Forrt köztünk a kémia és még mi se tagadhattuk, hogy van köztünk valami.

2016. július 8., péntek

2.Évad 8.Fejezet Majdnem

Sziasztok!
Annyira jól esik, hogy sok titkos, de nagyon aktív olvasóm van, akik már tűkön ülve várták a folytatást. Nos kész lettem vele és remélem annyira tetszeni fog nektek, mint a többi. Jó olvasást!

                                                                               Üdv: Cristine Tina Spencer


Lassan egy hete kint gyakorolunk egy elkerített, biztonságos helyen, ahol a célpontok a sok-sok vékony és magas fa.
Persze nem mondom, hogy eddig minden annyira hasznos lett volna. Mert eddig csak nyilakkal gyakoroltunk lőni, amihez már volt tapasztalatom egy másik csapattal. Ahol nem a régi ellenálló Jacob és a gyakorló orvos Peyton volt a társam. Hanem ők. Az élők és holtak.
Szerencsére a mai nap végre alkalmunk volt használni azt a titkos, robotgyilkoló fegyvert, amit még anno én már kipróbáltam.
-Oké Valery segítek neked, hogy menjen ennek a használata. -állt mögém Jacob és segített megtartani a fegyvert. Nem tudom mi késztette erre, de jól szórakoztam azon, hogy segít megérteni azt, amit már rég megértettem.
-Ugye így jól tartom? -kérdeztem tőle, visszatartva röhögésemet, amire helyeselve bólogatott. Elmagyarázta, hogyan hajtsam végre a lövést. Csak céloz és lődd ki azt a golyót.
Beálltam ismét egy kényelmes pózba, kerestem magamnak egy fát és meghúztam a ravaszt. A golyó belemélyedt a fa törzsébe, lyukat vájva magának. Ez rohadtul fájt, te ribanc! Képzelhetem, hogy mennyire fájhatott neki. Hisz ő is egy élőlény.
-Ez aztán profi volt. Komolyan nem próbáltad még ezt? -kérdezte és elvette tőlem a fegyvert.
-Az igazság az, hogy már igen. De jó volt látni a reményt a szemeidben, hogy végre oktathatsz egy lányt. -nevettem fel, amire szégyenében lehajtotta a fejét.
-Hihetetlen vagy te lány! -kézbe vette a fegyverét, kereset egy szabad fát, beállt egy pózba és meghúzta a ravaszt.
 Úgy döntöttünk, hogy tartunk egy kis szünetet, így a két jelenlegi társam elküldött vízért, amit nem messze tároltunk egy kis hűtőládában. Lopott hűtőládában
Oda mentem a ládához és mivel nem volt ott senki, így szabadon ki tudtam venni három darab ivóvizet, amik lejárt üvegekben ékeskedtek.
-Hogy halad a kis csapatod? -kérdezte tőlem egy illető, aki a hátam mögött állt. Persze annyira megijedtem, hogy leejtettem az italokat.
Francba! Francba! Ki a faszom vagy?
És természetes, amikor lehajoltam a vízért és felvettem őket, az én drága Andrew vezetőm állt előttem.
-Nagyon jól. Használtuk a titkos fegyvert is. -húztam ki magamat, amire széles mosolyra húzta a száját.
-Mi is használtuk már, de persze most már én is sikeresen céloztam vele.
-Igen Andrew. Hiszem ha látom. -megforgatta szemeit és ő is kivett egy üveget. Ezekkel együtt sétáltunk el a hűtőládától, és ültünk le egy szabad kőre.
-Milyen a kis csapatod? -folytatta és letekerte az üveg kupakját. Beleivott. Biztos kellemesen hatott neki, mivel szörnyen kezdett melegedni az idő. Hiszen most volt tél. Igen az a bizonyos tél kb. két hónapig tartott, mivel a földtámadás után összedőlt az évszakoknak nevezett rendszer. Most már a tél rövid, a nyár hosszú. De persze ez változhat. Ők irányítanak mindent. Akár holnap is eshet még a hó. Miért ne?
- Jacob elképesztő. Peyton pedig nagyon ügyes. -én is ittam a saját vizemből.
-Az én csapatom is ilyen. Elképesztőek és ügyesek. Csak egyfolytában együtt vannak.
-Együtt? - kíváncsi vagyok a részletekre. Mesélj Andrew!
-Igen. Együtt gyakorolnak, sőt flörtölnek is egymással. Komolyan úgy érzem, hogy zavaró tényező lettem. Hiányzik az én társaságom! -ölelte át a derekamat, amire ráhajtottam a fejemet kemény vállára.
-Egy ideig még hiányozhat. -szomorodtam el és felálltam. Hisz a többiek várták a vizet.
-Már mész is? Ne menj! -ragadta meg a karomat és magához rántott. Persze eme hülye mozdulat miatt az üvegem tartalmának a fele a pólóján végezte. Leejtettem mind a három üveget a döbbenet miatt.
-Annyira sajnálom. Hozok valami kendőt. -elakartam menni valami anyagért, de visszarántott és szorosan magához volt. Mire készülsz Andrew?
-Gyere velem. -suttogta a fülembe és elvezetett egy elzárt helyre, ami már az épületen belül volt. Valami folyósra, ahol egy lélek se járt.Talán megértik a többiek, hogy kicsit késik az italuk. Talán.
-Mire készülsz? -kérdeztem tőle, amire felültetett egy ablakpárkányra. Szerencsére annyira poros volt az üveg, hogy senki se látott be. Se ki.
Levetette a testét takaró vizes anyagot és eldobta a csempével díszített földre. A kezeivel feljebb tolt a párkányon, így a seggemet is letaperolta.
Elkezdte csókolgatni a nyakamat, amire becsuktam a szemeimet és élveztem ezt a kellemes pillanatot. Persze kicsit már untam, hogy csak a nyakam részesül az édes ajkaiból, így megragadtam az arcát és megcsókoltam. Vette a célzást. Több kell nekem.
Szenvedélyes csókolózásunk közben a pólóm is lekerült rólam, ami még izgalmassá tette a helyzetet.
 -Hogy lehet ezt a francot szétszedni? -kérdezte a melltartómra utalva, amit már egy ideje birizgált. Felnevettem. Eltávolodott tőlem és beleharapott alsó ajkába.
-Édes vagy, hogy próbálkozol vele, de szerintem hagyjuk. -köhintettem egyet arra utalva, hogy a szép pillanatnak már úgy is lőttek és arra, hogy társaság közeledik. Leugrottam a párkányról. Mind a ketten a pólóink után nyúltunk, amit gyorsan fel is vettünk.
-Sziasztok! -jött felénk Aurelia és Ryan. -Mit csináltok?
-Csak beszélgetünk. -válaszoltam megelőzve Andrewt.
 -És miről? -faggatott minket Ryan, amire mind a ketten magunkban káromkodtuk drága személyéről.
-A háborúval kapcsolatos dolgokról. -vakarta meg Andrew a halántékát.
-Érdekes téma lehet. -kuncogott Aurelia.
-Szerintem jobb ha vissza megyünk gyakorolni. Andrew jössz velünk? -kérdezte Ryan, amire a vezetőm igent mondott és együtt elindultak a kijárat felé, de Aurelia szándékosan itt maradt, amit amúgy nem vettek észre, mert elkezdtek beszélgetni pasis dolgokról.
-Mesélj csak nekem Valery. Biztos, hogy nem csak beszélgetettek. Az a piros folt a nyakadon nagyon árulkodik. -fenébe, hát persze. Ez a barom kiszívta a nyakam!
-Csak csókolóztunk, de biztos több is lett volna. De majd egyszer. -legyintettem egyet.
-Majd biztos meglesz nektek. -helyeselt a lány. Most te jössz!
-Na és veletek mi van? Egymásra vagytok hangolódva? -kérdeztem tőle vigyorogva. Belepirult.
-Igen egy kicsit. Elhívott, hogy este menjünk ki az elzárt területen belülre. -szóval randira hívta?
-Ez nagyszerű Aurelia! -ujjongtam és megöleltem a lányt. Nos, mivel a többiek már rég belehaltak a vízhiányba, így ideje lenne menni. Persze csak ezek után történtek az izgalmas események, amik felkavarták a nyugodt és pillanatnyilag csendes napjainkat.

2016. június 24., péntek

2.Évad 7.Fejezet Apa és lánya

Sziasztok!
Már egy hete benne vagyunk a megérdemelt nyári szünetben, ami sokkal több időt adott arra, hogy megírjam a fejezeteket. Remélem, hogy aki éppen unatkozik annak öröm lesz, hogy felkerült a következő fejezet. Jó olvasást.



                                                                  Üdv: Cristine Tina Spencer

Mindannyian ledermedtünk. Apa elhúzta a függönyt és belépett a szobába. Ránéztünk és vártuk, hogy mit fog mondani.
-Beszélhetnénk kint és négyszemközt? -kérdezte tőlem, amire bólintottam és kimentem a szobából.
 -Amit Peyton mondott az igaz? -kérdezte és láttam, hogy erősen tördeli az ujjait.
 -Igen, sajnos igen. -feleltem és lehajtottam a fejemet. Egy ideig csönd támadt közöttünk, de apa megszakította és folytatta.
-Mióta tart ez? -kérdezte.
-Szerintem, amióta elhagytál. De lehet, hogy sokkal régebb óta látok ilyeneket csak nem tudtam róla. -tudtam, hogy most a megfelelő válaszokkal küzd legbelül. Éreztem.
-Sajnálom.
-Ezt? Miért apu? Talán egy fajta fegyver is lehet. Hisz ha ez mind látomás, akkor előreláthatjuk a helyzetet. -feleltem és egyből beugrott az a látomás, amin megtámadnak minket.
-És már volt ilyen? -kérdezte, amire elfogott az a bizonyos érzés. Félelem? Talán.
-Igen. -egymásra néztünk. Láttam a döbbenetet csontos, öreg arcán.
-Akkor nem várhatunk. Fel kell készülnünk a harcra. -utolsó mondata után el akart menni, de visszarántottam és megöleltem. Nem akartam elengedni, hisz csak most kaptam vissza őt.
-Kincsem ez nem várhat. -el tolt magától és nyomott egy puszit a fejemre. Elsétált és most hagytam. Bár ne tettem volna. Bár öleltem volna még.
-Valery! -út közben megfordult, amire felcsillantak szemeim. Talán mégis várhat neki? Talán velem lenne és beszélgetne? Talán?
-Szólj a többieknek, hogy az ebédlőben gyülekezünk.  -valami összetört bennem, de nem hagyhattam cserben. Régen mindig az volt az első feladata, hogy elvigyen a táncórákra, megmossa a hajamat vagy segítsen a házi feladatban. Régen mindig elvitte a bátyámat egy-egy fociedzésre és ha hazajött segített anyunak sütni, főzni. És most? Az első feladata, hogy megnyerjen egy háborút. Nem hibáztatom. Apám egy szuperhős.
Visszamentem a szobába és mindenkit megkértem, hogy menjenek az ebédlőbe, mivel apám annyira buzgó, hogy biztos felakar állítani egy tervet.
-Valery figyelj, ugye minden rendben? -jött oda hozzám Andrew és szembefordított magával.
-Persze Andrew. Csak menjünk és hallgassuk meg aput. -feleltem és összekulcsoltam ujjainkat.
Így mentünk az ebédlőbe, ahol mind leültünk egy-egy asztalhoz, ahol még találtunk helyet. Nagyon sokan összegyűltek, csoportokba verődbe. Apa a konyhapult előtt állt Anneval és még egy-két felnőttel.
 -Örülök, hogy mindenki szakított egy kis időt arra, hogy itt legyen és meghallgasson. -kezdte el, amire mindenki érdeklődve várta a mondanivalóját. -Az én drága kislányom olyan képességekkel rendelkezik, ami miatt meg tudta jósolni, hogy hamarosan megtámadnak minket. -a körülöttem lévők mind rám néztek és elkezdtek egymás közt sugdolózni. -Ezért lesztek csoportokba beosztva, hogy együtt egy-egy pozíció harctudását kigyakoroljátok. Talán pár napunk van csak erre. -befejezte, amire mindenki oda özönlött hozzá számtalan kérdésükkel.
 Apa azt mondta kis türelmet kér és mindenkit megpróbál beosztani csoportokba, így a többiekkel összegyűltünk és elkezdtünk beszélgetni
-Nem zavar, hogy apád mindenkivel tudatta a képességedet? -kérdezte tőlem Aurelia.
Igenis zavart, mivel egyre többen jegyeztek meg a hátam mögöttem olyan szavakat, hogy: olyan, földönkívüli, hamis stb.  
 -Nem dehogy. -feleltem és egy erőltetett mosolyt alkottam az arcomon.
 -Rendben srácok! -jött oda hozzánk apa és elővett egy papírköteget, ahonnan felolvasta a csoportokat. -A csoportvezetők Jacob és Ryan. Jacob csapata Peyton és Valery. Ryan csapata Aurelia és Andrew.
  Várjunk csak? Nem a vezetőmmel leszek egy csapatban? Miért?
-Apa. -mentem oda hozzá és elhúztam egy csöndesebb helyre, hogy ott tudjunk ketten beszélni.
-Kicsim most nem érek rá. Ki kell osztanom a csapatokat. -forgatta kezei közt a lapokat, amiket egy idő után leejtett, így minden lap szétszóródott.
-Miért nem lehetek Andrewal? Egyáltalán miért kellenek csapatok? -lehajolt és felvette egyenként őket. -Apa! Figyelj már rám! -felrángattam a földről és a szemébe néztem. -Miért?
 -Andrew nélkül és képes vagy megtanulni harcolni és nem árt az sem ha másokkal vagy. A csapatok pedig kellenek. Itt a vég ha nem készülünk fel. -felelte és ismét el akart menni, amire visszarántottam.
Nagyon sokan felénk néztek és a mi kis csevejünket bámulták.
-Mi van ha nem azért jönnek, hogy végezzenek velünk? Mi van ha értem jönnek? -e kérdésem után apám arcáról könnyen lefagyott a lelkesedés. Mi van ha?
-Az kizárt dolog kincsem! Soha. Nem. Hagyjuk ezt jó? -kérdezte és elviharzott tőlem. Ott álltam egyedül és magányosan, amikor valaki hátulról átölelte a derekamat. Andrew.
-Akkor nem adunk nekik oda. -suttogta a fülembe és most esett le igazán, hogy eme kérdésemet mindenki hallotta, aki a közelünkben volt.
-Remélem is! -feleltem és megfordultam, így szembe kerültem vele. -Baj ha nem együtt fogunk gyakorolni?
-Nem dehogy. Talán apádnak igaza van. Nélkülem is menni fog. -válaszolta és megcsókolt. Édes ajkai, édes ő, édes istenem. Látomások villantak be újra. Fenébe.