2015. december 20., vasárnap

1.Évad 9.Fejezet Veszélyes vizeken

Sziasztok!Most vettem csak észre, hogy a mostani pénteken kellett volna kitennem ezt a fejezetet, de annyira nem voltam magamnál ilyen téren, hogy elfelejtettem, így a mai napra teszem ki. Ilyen se volt még soha és nem is lesz, remélhetőleg.
Jó olvasást eme fejezethez!



Üdv: Cristine Tina Spencer


Két nap telt el, azóta, hogy megtámadtak minket. A sebeink begyógyultak, talán csak a lelkiek maradtak meg bennünk. A fiúk próbáltak mindent megtenni, hogy ez az egész el legyen felejtve, de nem volt könnyű feladat. Élelmet se tudtunk még szerezni, mert úgy éreztük nem vagyunk biztonságban. A mai nap persze már többen is rosszul lettek, így úgy döntöttünk ketté válunk. Aurelia,Andrew és Josh élelemért mennek vadászni, míg James és én egy közeli vízeséshez vettük az irányt.
Ketten, egyedül a sűrű erdő közepén sétáltunk kulacsokkal a kezünkben a bizonyos tavat kutatva eléggé romantikus egy hangulat volt. Persze, ne értsétek ezt se félre, mert nem vagyok szerelmes Jamesbe.
-Itt is vagyunk Varely. -ebben a pillanatban felnéztem és egy gyönyörű vízesés tárult elém, amit egy kristály tiszta tó vett körül.
A társammal és a hatalmas kulacsokkal együtt indultunk el és merítettük tele az eszközöket. Mivel már eléggé régóta nem ittunk, így mind a ketten gyorsan ki ittuk két kulacs tartalmát.
 -Végre, már azt hittem, hogy soha többet nem ihatok semmit. -a srác arca visszanyerte a piros, élettel teli arcát és mosolyogva rám nézett.
Én is így voltam vele, így még pár kortyot ittam, amikor eszembe jutott valami. Olyan régen nem fürödtem és az, hogy itt voltunk egy tiszta víz közelében nem hagyhattam ki eme lehetőséget.
-Ha nem zavar, lefürdöm. -jelentettem ki és levettem a pólómat, így rálátása nyílt a melltartómra. A nadrágomat is levettem, így már teljes egészében a fehérneműmben álltam előtte. Nem vártam meg, míg valamit reagál, hanem beleugrottam a vízbe elfeledve minden gondomat.
Egy pillanat múlva erős csapódást észleltem, így feljöttem a víz felszínére. Megtöröltem a szememet és eme esemény forrását kerestem, amikor valaki lehúzott a víz alá. A vízben persze alig láttam és, mivel még levegőt sem vettem, így csapkodva jöttem vissza a felszínre.
-Ne haragudj, jól vagy? -kérdezte tőlem James aggódva, bár egy kis nevetős gödröcske ott virított a képén.
-Megakarsz ölni? -kérdeztem tőle, tetettet komolysággal. -Tudod mit? -és ekkor visszavágót követeltem és lefröcsköltem egy adag vízzel.
A srác mér szinte fuldokolt, amikor közel húzott magához és a szemembe nézett.
Én is a szemébe bámultam csak, hogy kihúzzam belőle, hogy mit akar. Nem is kellett sokat gondolkoznom, mert ajka az enyémhez tapadt. Olyan tökéletes csók volt, amit jobban tetőzött, az, hogy éppen egy vízben vagyunk egy-két fehérneműmben. Bár igazság szerint nem tudom, hogy én miért csókoltam vissza. Nem vagyok szerelmes a fiúba, de mégis úgy éreztem, hogy ez egy olyan pillanat, amit nem ronthatok el. Nem is én rontottam el, hanem más. Egy robbanás.
  Csak annyit éreztem, hogy kirepültem a szárazföldre és bevertem a fejemet egy kőbe. Zsibbadt is utána rendesen a fejem, de annyira féltem. Nem tudtam mi történt, sőt mindenhol csak fehér ködöt láttam.
-James! -üvöltöttem, de mindig rám tört a köhögőgörcs. Háromszor is elordítottam a fiú nevét, de az nem akart felelni, így nagy nehezen felálltam és elindultam valamerre, de megcsúsztam és ismét a vízben kötöttem ki.
Kapálóztam, mert valahogy nem volt erőm feljönni és a fejem is annyira fájt, hogy nem láttam semmit, csak foltokat.
-Segítség! -a vízben a hangom nem terjed el, sehova, így könnyes szemekkel vártam a halált, amikor valaki kihúzott. Az a valaki James volt.
Mikor megláttam őt, szorosan megöleltem. Ő is így tett és egyáltalán nem volt furcsa ez az egész. Két tini, fehérneműben ölelkeznek, miközben a lánynak vérzik a feje. Nagyon romantikus.
-Minden rendben? -kérdezte tőlem, elcsuklott hangon.
-Igen, azt hiszem, de mi történt? -felnéztem rá, amikor jobban észrevettem, hogy a fehér köd eltűnt és körülöttünk a fák lángokban állnak.
-Megtámadtak minket és a bázis felé mentek. Vissza kell mennünk segíteni. -felállított és a ruháinkat a kezébe véve futottunk a sátrak felé, ahol már nagyban zajlottak az események. Idő közben felvettük a ruháinkat és egymást támasztva jutottunk a helyünkre.
Három Gyilkólót és egy Elrablót láttam. Körülöttük három gyereket, akik a társainkat bombázták.
Auleria és Josh a terepen harcoltak, míg Andrew éppen a fegyverét töltötte újra. Mikor megpillantott minket, döbbenet futott át az arcán.
-Beleestettek a vízbe? -kérdezte tőlünk Andrew nevetve. Nagyon vicces mondhatom.
-Futottunk ahogy csak tudtunk. Segítünk harcolni csak adj egy fegyvert. -dünnyögtem és a kezemet nyújtottam, amikor magához rántott.
-Olyan kívánatos vagy Valery, de nem engedlek harcolni. Menj és szárítkozz meg. -suttogta a fülembe, amire teljesen berágtam. Hogy képzeli, hogy egy háború közepén nem enged harcolni? Hogy teheti azt, hogy ennyire megaláz?
-Cseszd meg Andrew! -lekevertem neki egyet és a fegyverével, amit elvettem tőle, lelőttem egy gyerek fejét. Ennyit erről.

2015. december 4., péntek

1.Évad 8.Fejezet A behatolók

Sziasztok!
Már benne vagyunk a Decemberben, minél közelebb a 2016-os évhez. Mivel a blog nem Januárban, hanem Augusztus-Szeptember közelében nyitott ki, így még nem érkeztünk el ahhoz, hogy egy éves legyen a blog, de az is hamarosan itt lesz, persze idővel.
Feltűnhetett nektek, hogy egy blogversenyre jelentkeztem három kategóriában. Kettő ebből a kinézetre összpontosít, míg a harmadik a legjobb sorozaton alapú történetre. Remélem drukkoltok, hogy sikeres eredményt érjen el a blog.


      Üdv: Cristine Tina Spencer 


A korom feketéset bámulva a kényelmetlen ágyamban nem éppen a legkellemesebb időtöltés volt, hisz a hátam is nagyon fájt és a fejem is sajgott, mióta leestem a fáról. Nem tudom, hogy akkor mi történhetett velem, mert olyan volt ez az egész, mint egy álom. Amikor azt hiszed, hogy valódi történésekben játszol szerepet, pedig csak az agyad szórakozik veled. Nagyon nem volt ez rendben.
Ott feküdtem, miközben Aurelia a mellettem lévő ágyában aludta az igazak álmát.
Talán mostamár tényleg aludnom kéne, hisz ki tudja mit hoz a holnap. Kényelembe helyeztem magamat és próbáltam nem gondolni semmire, és úgy aludni. Egyszer csak sikerült, de sajnos nem jutottam vele semmire, mert mocorgást hallottam. Mellőlem.
-Ne mocorogj már, hallod? Nyughass. -mondta valaki suttogva, amire résnyire kinyitottam a szememet. Persze, hogy nem láttam semmit, de az se láthatta, hogy ébren vagyok, aki beszélt.
-Francba, te ribanc! -üvöltötte ismét az az illető, de gyorsan visszavett a hangjából. Ribanc? Csak nem Aurelia az, aki ezt a nem igazán kulturált kifejezést kapta. És ki az, aki itt van?
-Rohadt életbe! -ez egy másik illető volt, aki valószínűleg a következő műveletet végezhette. Eldobta felém a szőke szépséget, így vele együtt estem le a földre. A fejünk a padlóra volt préselve és úgy néztünk egymásra. Fura, de mivel a nap kezdett felmenni, így láttam egy kicsit az arcát. A szájának a széle felszakadt, a szeme pedig véraláfutásos lett.
-Aurelia? -kérdeztem tőle és megszorítottam a kezét, de annyira remegett szegény. Mi történt?
-Aurelia minden rendben? -kérdeztem újra tőle, de egy kicsit halkabban.
-Nem tudom.-motyogta, de hamar lefagyott a tekintete. Oldalra fordítottam a fejemet és az illető, aki ribancnak nevezte Aureliat megragadta a hajamat és maga elé rántott. A torkomhoz egy éles bicskát szorított, míg a másik kezével a karjaimat tette mozgásképtelenné.
-Eressz el! -üvöltöttem, de a bicska éle megkarcolta a nyakamat, így lett egy kis sebhelyem.
-Mondom eressz! -kifordultam és ellöktem magamtól. A fiú, hátrább lépett pár lépést és, mint valami gyilkos, úgy fogta a fegyverét a kezében.
-Ne húzd az időt Bill. Csak az élelemért jöttünk. -az egyik társa mondta ezeket, de annyira nem hatotta meg ezt a Bill gyereket, hogy az neki lökött a sátor falának és megszorította a karomat.
-A francba Bill. Engedd el a lányt. Már kipakoltuk az ételeket, gyere. -oda jött hozzánk a fiú és, már nem várt, így egy egyszerű mozdulattal kikapta Bill kezéből a bicskát és eldobta.
-Mit művelsz? -kérdezte Bill kiakadva és egy értelmetlen vitát folytatott a másik sráccal, míg én leguggoltam Auraliahoz és felültettem őt.
-Jól vagy? -kérdeztem tőle.
-Igen azt hiszem. Ha szerencsénk van a fiúk meghallják a zajokat és segítenek. Remélem. -félt. Láttam rajta. Erős lánynak ismertem meg, de nem tudtam, hogy mit tehettek vele. Biztos meg akarták ölni, vagy verni, így mit sem sejtve szegény lány, pedig nem tehetett semmit.
Nem volt sok időnk, így rögtön azon kaptam magam, hogy az a nevezetes Bill magához húz.
-Na mi van? -kérdezte tőlem olyan vigyorral a képén, amit oly szívesen letöröltem volna.
Bár ahogy magamat ismertem, nem is történt másként. Leköptem. Igen, de nem azzal a tipikus lányos, ártatlan semmivel. Ha valakinek van egy bátyja, az tudja, hogy hogyan kell köpni.
-Ribanc! -nem tudom milyen ribanc betegsége van, de, hogy ez a kedvenc szava, azt sem tagadom. A köpésemnek hála egy hatalmas monokli díszítette a jobb oldali szemem alatti részt.
  A nagy ütése hatására pedig a földön kötöttem ki. Köszönöm Bill.
-Elég Bill. Menjünk. Te, hozd az elemózsiát. -mondta a harmadik illetőnek, akinek a bőre sötétebb volt mint a többieké.
-Igenis. -motyogta és a mi ételünkkel kilépett a sátorból. Bill is követte őt, hála az égnek, bár szívesen vissza adtam volna az előző pofont.
-Sajnálom. -dörzsölgette a halántékát a bent maradt fiú és hozzátette. -Mi csak parancsot teljesítünk. -és ezzel el is hagyta a sátrunkat.


Talán órákat ülhettünk a földön tiszta sebesen és nyomorultan, amikor a három csapattársunk betért hozzánk. Mind a három arcán olyan düh, aggódás és értelmetlenség tükröződött.
-Mi történt? -kérdezte Andrew egy idő után és leguggolt elénk. A testvérek sem tettek máshogy. Oda jöttek hozzánk és minket figyeltek.
-Megtámadtak minket. -Aurelia a sírás határán mondta ki eme szavakat és a tenyerébe temette az arcát.
Tudom mit érezhetett. Az arca annyira elcsúfított lett, hogy nem mert a többiek szemébe nézni. Én sem mertem, a nagy monoklimmal az értelmetlen arcokat bámulni.
-Hogy lehet az, hogy ennyi sérülést túl élsz? -kérdezte tőlem Andrew, amire értetlenül néztem rá. -Illetve, a vaddisznó támadás, a fáról való leesés most meg a monokli.
-Hogy szerezted? -kérdezte James aggódva és ellökve az útból Andrewt megragadta a kezemet, amint kis-kis sebek díszelegtek.
-Leköptem az egyik behatolót, aki megütött. Valahogy, így. -motyogtam, de azért büszke voltam magamra.
-Bátor egy lány vagy- színlelte a köhögést Andrew és a másik lányhoz fordult.- Aurelia?
A lány felemelte a fejét és kérdőn nézett a vezetőnkre. Gondolom hamar észrevette, hogy Andrew mit szeretne és elkezdte a mesélést, A tekintettel való kommunikáció mindig hatásos.
-Zajokat hallottam és láttam, hogy ezek kipakolják a maradék ételünket. Rájuk támadtam, de az egyik neki nyomott az ágyamnak és hozzám szorított egy kést. Meglöktem, amire a kezemet kezdte el szorítani és mindenfélét vágott a fejemhez. A másik társa, aki kipakolta az élelmünket. -nézett rám a lány és folytatta. -Az felkapott és neki dobott Valeryhez. Olyan erős volt.
-Lehet, hogy ezek olyan gyerekek voltak? -kérdezte Josh.
-Nem volt rajta semmi szokatlan? -kérdezte Andrew.
-Sajnos sötét volt, így nem láttam. -felelte a lány és a vállamra dőlt.
Sok ideig ültünk így, amikor a vezetőnk hirtelen megszólalt.
-Nagyobb bajban vagyunk, mint azt gondolnánk. -egyesévvel végig nézett rajtunk és megállapodott a tekintete rajtam. Nem tudtam kivenni, hogy mit akar, de mintha féltett volna. Ö? Csak álmodom.