2015. november 20., péntek

1.Évad 7.Fejezet A gyakorlat

Sziasztok ide tévedt olvasóim!
Most is kaptam kedves megjegyzéseket, meg persze sok-sok jutalmat. Igen díjat, amiből már három összegyűlt a blognak, de én ezt olyan "évad búcsúztatónak" szeretném majd kiposztolni. Hamarosan értesíteni foglak titeket egy kis változtatással.
Jó olvasást!

 Üdv: Cristine Tina Spencer

Kinyitottam a szememet és észrevettem, hogy a koszos és kemény köveken aludtam el. A fejem fájt, így automatikusan oda helyeztem a kezemet, hogy valamilyen módón enyhítsem a fájdalmat, azzal, hogy simogatom.
-Jó reggelt! Gyere menjünk!-állt elém Andrew teljesen felfegyverkezve.
-Fáradt vagyok. -ellenkeztem és vissza dőltem a kövekre. Egy ideig azt hittem, hogy semmi kedve nem támadt, hogy velem foglalkozzon, de túl hamar jutottam eme gondolatmenetre, mert azt éreztem, hogy egy illető karjaiban vagyok, aki sebes léptekkel vágtat át az erdőn.
-Andrew!-szemeim fel pantanttak, mikor rájöttem, hogy mégis mi történik. Andrew egy kicsit megijedt, hogy ilyen hirtelen és váratlanul szólítottam és elejtett. A földre estem, de szerencsétlenségére  rám esett, így kicsi a rakást képezve feküdtünk a vizes, füves földön.
Nagy levegővételek közt néztünk egymás szemébe. Olyan romantikus pillanat volt, de ö ezt olyan keményen tönkretette, mintha órákig rugdosott volna.
-Nincs kedvem a játékaidra! -förmedt rám és leszállt rólam. Én még mindig a földön feküdtem és elképedve néztem rá.
-Szerinted én játszom? Te vagy az, aki nem hagy aludni. -háborodtam fel.
-Te meg az, aki  megcsókol egy kibaszott barlangban, mert azt hitte, hogy ez a megfelelő pillanat. Hát rohadt nagyot tévedtél, Valery! -szavai olyan mélyre hasítottak, hogy a könnyeim is megeredtek, de gyorsan letöröltem, hogy ne lássa a megtörtségem Erősnek kell maradnom!
Felálltam és magabiztosan mentem tovább. Lehet, hogy nevetségesnek néztem ki, hisz tiszta víz és sár voltam mindenhol, de mint mindenkit, hidegen hagyott a dolog.
Tudtam, hogy Andrew minél hamarabb vissza akar menni a többiekhez, hogy elkezdjünk gyakorolni, hisz túl közel van az ellenség. Felkészűletlenűl pedig semmi esélyünk sincsen.
-Itt is vagyunk. -Andrew előre ment, amire a többiek mind oda jöttek hozzánk. Aurelia átölelte, Josh köszönt neki, míg James engem ölelt át.
-Féltem, hogy történt valami.-súgta a fülembe és nyomott egy puszit az arcomra.
-Minden rendben. -mondta Andrew és szúrós tekintettel rám nézett.
Ezek után Andrew elmesélte, hogy mit talált, hogy mi történt vele és, hogy mit kell csinálnunk.
-A mai nap már el is kezdjük a gyakorlást? -kérdezte Josh, amire a vezetőnk helyeselt.
-Tíz perc múlva mind legyetek az gyakorlati pályán és hozzatok magatokkal egy-egy fegyvert. Ott találkozunk. -Andrew elment a bizonyos gyakorlati pályára, ami persze az a hely volt, ahol neki vágtam egy fadarabot. Régi szép emlékek. 
-Gyere keresünk neked egy fegyvert. -mondta Aurelia kedvesen. Utána mentem a sátorba, de Josh még utánam futott és üdvözölt egy ölelés keretében. Mikor bementem a közös sátrunkba a szekrényből előhalászott egy pisztolyt, amibe bele volt vésve egy betű: P
-Kinek a fegyvere volt? -kérdeztem tőle, amire megnézte a pisztolyon lévő betűt.
-Bizonyára az öcsémé lehetett. Ő faraghatta bele a nevét, Peter. -válaszolta.
-Ő az, aki meghalt? -kérdeztem tőle, amire lehajtotta a fejét.
-Igen. 17 éves volt és a szemem láttára ölték meg. -elkezdett egy kicsit sírni, amire átöleltem.
Mikor megnyugodott, vissza tért a régi szőke lány és egy géppisztollyal a kezében ment ki elöttem a sátorból. James és Josh már nem voltak itt, így mi is elmentünk arra a helyre.
-Itt vagyunk Andrew!-üvöltötte Auerlia, amikor kiértünk a tisztásra.
A fiúk már gyakoroltak. Josh éppen azt gyakorolta, hogy feltudjun mászni egy fára, a menekülés érdekében, míg a testvére a nyilakkal gyakorolt.
-Oké, csajok. Aurelia a te feladatod, hogy minél hamarabb lődd le az összes üvegeket a kövekről. Valery, te gyakorolj lőné. -adta ki a a parancsot Andrew. Neki keztem a feladatnak és beálltam egy pózba, becéloztam egy fát és lőttem.
Hatalmas durranás hallatára a fákon lévő madarak mind elrepültek, így őket kezdtem figyelni. Öten voltak. Az első négy szépen és gyorsan repültek a végtelenbe, míg az utolsó kismadár ügyetlenül szárnyalt az égen.
-Valery, vigyázz! -lerántottak a földre, míg egy pillanat múlva egy vörös nyílvessző szúródott egy fába. Aki a földhöz taszított, az Andrew volt, míg aki a vesszőt lőtte, az James.
-Mi történt?-kérdeztem teljesen értetlenül. James felém futott és megkérdezte, hogy minden rendben van-e,
-James?! -idegesen kapkodtam a fejem, hisz majdnem meghaltam.
-Láttam egy rókát és félre lőttem. Esküszöm nem volt szándékos. -motyogta zavartan, amire Andrewra néztem.
-Megmentettél. -döbbenten néztem rá, amire csak megvonta a vállát.
-Élve kellesz a csapatomba, nem holtan. -hogy rohadna meg ott ahol van. Nem tudom mi a baja, de hogy ennyire ellenséges és bunkó velem, az igen is szemet szúrt.
-Bunkó! -dünnyögtem és felálltam. James teljesen magába zuhant, de mikor megöleltem, sokszor, elég sokszor elmagyarázta, hogy véletlen volt.
-Oké, értettem. -nevettem, amire egy kicsit megnyugodott.
Ez eset után tovább folytattuk a gyakorlást. A lövés már elég jól ment, így oda mentem Aureliahoz, hogy figyeljem a precíz célozásait. Hibátlanul csinálta, hisz mind a tizenkét üveget eltalálta.

Én is kipróbáltam, és úgy gondoltam, hogy eléggé jól megy. hetet eltudtam találni egyből, míg a többi hatot csak a második próbálkozásra.
-Srácok!-Josh üvöltötte a fáról, amire mind oda mentünk hozzá. A fa tetején volt, ezért lejött hozzánk és elkezdett beszélni.
-Láttam valami kiálló vasdarabot nem messze tőlünk. Azt hiszem az ő bázisuk lehet.
-Gondolod? -kérdezte tőle Andrew felvont szemöldökkel.
-Megmutatom, gyere. -a két srác felment a fára, és onnan fentről tudosítottak róla, hogy tényleg van ott valami.
Kiskoromban mindig szerettem fára mászni, így mit sem törödve a veszéllyel elkezdtem felmászni én is a fára. A lentiek James és Aurelia nem értettek eből semmit és könyörögtek, hogy jöjjek le.
-Nem. Tudok vigyázni magamra. -dünnyögtem és tovább másztam.
-Andrew! -üvöltöttem, hogy meghallja és segítsen, de egy ekkor pont rosszul léptem és megcsúsztam egy kicsit. Szerencsémre valaki megragadta a kezemet, hogy ott tartson. Andrew, ki más?
-Menj vissza, Valery! -nézett le rám, de én semlegesen ráztam a fejemet. Hagyta az egész próbálkozást és felhúzott hozzájuk.
-Mindig feszítened kell a húrokat? -kérdezte tőlem, amire csak rámosolyogtam és oda mentem melléjük, hogy jól lássam azt a szerkezetet.
-Nem látatok eddig semmi furcsát? -kérdeztem tőlük, de ők semlegesen bólogattak. Tovább néztük azt a vasdarabot, ami kiállt a fák mögül. Az égbolt persze tiszta üres és fehér volt, hisz idővel egy kis köd is keletkezett körülötte, így a nap se világított és egy felhőt sem láttunk az égen. Csak a fák lombajit és azt a szerkezetett.
Egy idő után valami fényes villant meg a kiálló részében. Villám! Olyan hirtelen történt ez az egész. Már csak azt észleltem, hogy valami különös erő megmozgatott és leestem a fáról. Se Andrew, se Josh nem kötött ki mellettem. Csak én feküdtem ott. Nem fájt semmim, nyitott szemmel néztem az eget, de egyszer csak újabb villanást láttam és felültem a földről. Az idő tisztább lett, és mind a négy társam mellettem állt,
-Valery jól vagy? -kérdezte tőlem Josh agódóan, amire bólogattam.
-Igen. -feleltem, de csöppet sem voltam jól.

2015. november 6., péntek

1.Évad 6.Fejezet Gyermek temető

Sziasztok kedves harcosok!
Ismét elérkeztünk ahhoz a bizonyos péntekhez, amikor kint hever a blogon a legújabb fejezet. Próbáltam egy kicsit izgalmassá tenni ezt a fejezet, így remélem, hogy nem fogtok elaludni a rész olvasása közben, míg arra nem tévedtek, hogy a nevetek által lett bepötyögve hozzászólásként egy igen-igen furcsa szöveg. Erről jut eszembe! Köszönöm, hogy pár kedves bloggerina irt nekem kommentet, amire szívem szerint én kértem őket, de ők olyan aranyos szöveget írtak, hogy megkönnyeztem. Azt is hozzá tenném, hogy a bétám saját mondott le arról, hogy segítsen a részekben, mert úgy gondolta, hogy nem kell nekem béta. Innen is köszönöm, neki, hisz ez olyan boldoggá tett.

     Üdv: Cristine Tina Spencer


Nem tudtam álomra hajtani a fejemet, hisz éreztem valami olyat, ami miatt Andrew után kell mennem. Bár tudom, hogy hülyeség lenne ez az egész, de beszélnem kell vele. Tudnom kell, hogy mégis miért ment el ilyen hirtelen.
Az ágyamon fekve gondolkoztam ezeken, míg arra a döntésre jutottam, hogy megpróbálok utána menni. Felkeltem és szétnéztem a sátrunkban. A közös szekrényünkön alig-alig világított egy petróleumlámpa, de még így is kivettem, hogy Aurelia fegyvergyűjteménye ott hever. Háromból kiválasztottam a legszimpatikusabbat és kirohantam a sátrunkból.
Egyenesen az erdő irányába futottam, de hirtelen neki mentem valaminek, vagy inkább valakinek?
-Ovatosabban ha lehetne! -förmedt rám James, de amikor jobban szemügyre vett elkerekedett a szeme.
-Te mégis mit keresel itt?-kérdezte tőlem a válaszra várva. Nagy szarban vagy Valery!
-Csak kiakartam szellőztetni a fejemet. -válaszoltam neki, de tudtam, hogy ismer már annyira, hogy nem veszi be eme hazugságomat.
-Fegyverrel együtt?-kérdezte és az említett tárgy felé mutatott.
-Fő a biztonság. -mosolyogtam rá, de nem vette be ezt a dumát és rámförmedt.
-Mégis hogy gondoltad, hogy utána mész? He? -köpte felém a szavakat és látszott rajta, hogy nagyon nincs jó kedvében.
-Tudnom kell, hogy Andrew miért ment el. Engedj az utamra!-parancsoltam meg neki és elakartam menni előle, de ő megragadta a karomat és a szemembe nézett.
-Nem mész te sehova. Pihenned kell!-mondta és elkezdett arról beszélni, hogy mennyire veszélyes az erdő és, hogy ha újra megtámadnak ő nem lesz ott. Süket duma!
-Lehet, hogy a csapatotok tagja vagyok, de szabad akaratom van. Bocs. -feleltem és elkezdetem az erdőbe rohanni, de olyan gyorsan és olyan össze-vissza, hogy James nehogy megtaláljon, ha utánam jönne.
Szerencsére sikerűlt úgy elmenekülnöm, hogy ne találjon meg, így már nyugotabban tudtam tovább állni. Igazából fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, de mégis éreztem, hogy nem lehetek túl messze, ahhoz, hogy megtaláljam a vezetőm.
Egy hosszú idő múlva nekitámaszkodtam egy fának és kifújtam a levegőt, ami már annyira nyomta a tűdőmet. Egyszer csak szép lassan újra éreztem azt a mindjárt megfulladok érzést, hisz valaki erősen a számhoz szorította a tenyerét. Segitség! Nem tudom kinek mondhattam ezt, hisz a tudatalattim nem tud orditani. Vagyis tud, de azt senki sem hallja csak én.
-Nehogy sikits Valery!-egyből rájöttem, hogy ki is ez az illető. Andrew!
Lassan eresztette le a kezét a számról és magafelé fordított. Erősen fogta a vállaimat és valamire várt.
-Andrew?-kérdeztem,de ő csak lepisszegett engem és lenyomott a földre.
-Andrew mi az?-kérdeztem ismét, de láttam, hogy ez már nagyon idegesití, igy inkább befogtam a számat és vártam.
Három hatalmas robot ment el elöttünk, akik két-két embert vittek a hátukon. Andrew jobban neki nyomott a földnek, hogy tényleg ne vegyenek észre minket. Amikor ezek elmentek nagy levegőt vett és rámförmedt.
-Mi a szent szart keresel te itt?!
-Neked is szia. -motyogtam és megkérdeztem tőle, hogy mégis mi volt ez.
-Miért vitt embereket ez a három robot?
-Ezek az Elrablók és gyerekeket vittek egy temetőbe. Pár napja vettem észre ezt a furcsaságot és eljöttem kideríteni. Gyere mutatok valamit. -válaszolta és felrántott a földröl. Ekkor jöttem rá, hogy ez lehetett az a bizonyos dolog, amiért elment tőlünk.
Egy hatalmas tisztáshoz vezetett, ahol rengeteg kő vagy nevezzem inkább sírkőnek, hevert a földön.Elöttük felvolt túrva a föld és ezek az Elrablók bizony oda dobták (!) bele a halott gyerekeket.
-Te jó ég! Ez szörnyű. Ök most akkor halottak? -kérdeztem a srácot.
-Igen azok csak azt nem tudom, hogy miért. Még egyiket sem láttam és  nem is öltem meg egyiket sem. Akkor most természetes halált haltak? -kérdezte inkább magától, mint tőlem, így nem feleltem a kérdésére.
-Nagy bajban vagyunk,ugye? -kérdeztem.
-Nagyon közel vannak a táborhelyünkhöz, így igen nagy bajban. Úgy látszik most valóra válik a kérésed. Gyakorolnunk kell, hogy szembe szálljunk velük.
-Végre! -talán túl sok pozitív hormon áradt szét bennem, ami miatt még Andrewt is megöleltem. Csak örültem, hogy végre megtanulhatok bosszút állni ezeken a robotokon.

A temető látogatás után tovább álltunk, hogy visszamenjünk a többiekhez, de sajnos eme tervünkbe az idő is csúnyán belerontott. Elkapott minket egy hatalmas vihar, így kénytelenek voltunk letáborozni egy barlang belsejében.
-Valery? -kérdezte Andrew egy kis idő után, amikor nekidőlt egy kőnek.
-Igen?
-Tudod volt egy kis balesetem. Megsértett egy gólyó. -motyogta és felhúzta a lábán lévő nadrágot.
Egy hatalmas piros,véres seb rejtözött a térdén, amiben tisztán lehetett látni a gólyót.
-Mégis,hogy történt ez? -kérdeztem tőle egy kicsit felháborodva és szitkozodtam magamban, hogy egy kicsit sem értek az orvosláshoz.
-Megtámadott két gyerek és az egyik meglőtt a karjából kiálló fegyverrel. -emlékszetett vissza a történtekre és felordított, amikor a gólyó bejlebb fúrta magát a husába.
-Mit csináljak? -kezdetem el pánikoli és mindenhol kerestem valamit, ami segíthetne, de semmit sem találtam.
-Vedd ki! -parancsolta meg, amire döbbenten néztem rá.
-Talán abba bele is halhatsz. Nem gondolod?
-Tudom, hogy megtudod csinálni. Tedd meg.-szűrte ki a fogai közt, amikor még jobban mélyedt az a rohadt gólyó. Ha most nem fogom tudni kihúzni akkor talán sokkal nehezebb lesz, így nagy erőt véve készűltem fel lelkileg eme feladatra.
Amikor készen álltam rá, megragadtam a gólyót és minden erőmmel azon voltam, hogy kihúzzam, de az sem segített, hogy Andrew veszettűl üvöltött. Megragadta a karomat és oltári erősen szorította.
-Megvan!-sikerűlt kíhúznom, de gyorsan cselekednem kellett. Eldobtam a gólyót és fogtam egy falevelet, amit a sebes térdére tettem.
-Kész vagyunk. -motyogtam tiszta vizesen, hisz annyira megerőltettem magam, hogy megizzadtam.
-Köszönöm. -felelte és rádölt egy kőre.
Valahogy most éreztem valami olyat, amit ha nem történt volna meg ez az egész nagyon bánnák.
-Andrew? -kérdeztem az illetőt, aki felemelte a fejét és kérdőn pillantott felém. Nem tudom, hogy a fejemben a tudatalattim vagy én gondolom így. Vagy netán a szívem érez valamit, aminek itt és most van az ideje? Olyan nehéz, de mégis megteszem. Közelebb hajolok hozzá és mindenféle bűntudat nélkül tapasztom az ajkaimat az övére. Egyenletes táncot járnak ajkaink és még az a legfurcsább, hogy ő is visszacsókol. A kezemet az arcához emelem és óvatosan csókolom, de még ő is olyan ártatlanul teszi ezt. Olyan mintha tudná, hogy vigyázni kell a hasamra, hogy semmilyen hirtelen mozdulatot ne tegyen. Őszintén én is így vagyok vele. Nem akarok se rátámaszkodni, se megérinteni a térdét.
-Valery!-eltolt magától és a szemembe nézett. Semmit sem tudtam kiolvasni gyönyörű tekintetéből, de hamar rájöttem, hogy nagy hibát követtem el. Eltávolodtam tőle és beharaptam az alsó ajkamat.
-Sajnálom. Egy hülye vagyok. -motyogtam inkább magamnak és ledőltem a mellette lévő sziklára.
Elkezdtem gondolkozni, hogy mégis mit képzelhettem magamról. Most biztos megutált és soha többet nem fogja megtanítani, hogy hogyan kell lőni. És mi van akkor, ha van egy barátnője? Akkor mennyire szarul érezném magamat?
Eme értelmes gondolkozásomat  ő törte meg, amikor köhintett egyet. Azt gondoltam ennyi volt a reagálása, de akkor megszólalt.
-Nem volt helyes. Rohadtul szar időzitésben tetted meg ezt a kibaszott lépést Valery! -üvöltötte, amire teljesen értelmetlenűl néztem rá. Mi van?