2015. október 23., péntek

1.Évad 5.Fejezet A fájdalom küszöbén

Sziasztok!
Köszönöm, hogy több, mint 700 villámcsapás érte a blogot, ami ez esetben nagyon jó hír.
Annak érdekében, hogy egy követőm van még, nem csüggedek le, hisz lehet,hogy valami több kell. Dolgozom, hogy legyen a blognak egy előzetese, amit kritika és díj is követhetne, A kritika még egy kicsit várhat, de pár hete kaptam egy díjat, amit még nem volt lehetőségem "kitölteni".
Ha megtalálom eme ajándékot és időt halasztok rá, kiteszem.

Üdv: Cristine Tina Spencer


Amikor egy kis időre megálltunk, James adott nekem egy formás kulacsot, amiben már alig volt víz, de nem törődtem vele és megittam az utolsó cseppig. Ismét útnak indultunk, de már a saját lábamon.
-Biztos, hogy ne vigyelek? -kérdezte tőlem James mosolyt erőltettve az arcára, amire nemlegesen bólogattam.
-Nem kell. Ugy is mindjárt ott vagyunk. -mosolyogtam és erőltetett lépésekkel léptem át sok-sok farönkön.
Úristen, de fáj!  
Már a harmadik farönknél egy kicsit megbotolottam a saját lábamban és James karjaiba estem.
-Bocsánat!-vérvörös arcal távolodtam el tőle és lehajtottam a fejemet.
-Borzasztó, hogy nem vallod be az igazat. Gyere Valery, viszlek! -mondta nekem és felém nyúlt, de én eltávolodtam tőle.
-Nem! Megolodom magam is. -jelentettem ki és tovább sétáltam az erdő közepén magam mögött a megmentőmmel.
Láttam a fehér sátrakat, ami miatt nagyobb bátorsággal, már majdnem futva indultam meg. Mikor kiértem arra a helyre amit a "hazámnak" lehetne hívni, megpillantottam Aureliat.
Az ő tekintetete is találkozott velem és meglepődve futott oda hozzám.
-Jézusom, már annyira féltem, hogy bajod történt. -megölelt, de James erőteljesen elrántotta tőlem, amire a megszeppent lány ránk nézett.
-Megtámadta egy vaddisznó, mert az a rohadék magára hagyta. -mondta James és a tekintetével Andrewt kereste.
-Tessék? Valery, ez igaz? -kérdezte tőlem a lány, amire lehajtottam a fejemet. Féltem bemártani Andrewt, mert részben magamat tartottam bűnösnek. Ha nem lettem volna ennyire makacs, akkor nem történt volna meg ez a baleset.
-Részben igen, de részben nem. -nyögtem ki, de már túl későn. James megtalálta Andrewt és neki támadt, Elkezte rángatni őt és folyamatosan arról beszélt, hogy mekkora egy idióta. Andrew persze nem tágított és egy egyszerű mozdulattal a földre taszította őt.
-Elég legyen! -Josh is megjelent és szétrántotta a két illetőt.
-Aurelia, Josh vigyétek be Valeryt és gyógyítsátok meg! -parancsolta meg James, amire Andrew felnevetett.
-Én vagyok az, aki parancsot ad és szerintem nem szükséges neki egy orvosi kezelés. -gyúnyolodott Andrew.
-Ha nem tudnád, a vaddisznó majdnem megölte őt. -préselte ki a fogai közt James és ráparancsolt a két illetőre, miközben felállt a földről. A többiek becipeltek a hálósátramba,
Aurelia lefektetett a hálózsákamra és letérdelt mellém.
-Josh kérlek, hozz a középső sátor szekrényéből egy kendőt,öngyűjtót és egy vasdarabot. -nézett Aurelia Joshra, aki egy pillanat múlva, már a sátron kivűl volt.
-Rendben. Vedd le a pulcsidat és a pólódat. -mondta nekem  a lány, amire lehúztam a pulcsim cibzárát és óvatosan levettem a pólómat. Csak egy melltartó takarta a felsőtestemet.
-Ugye tudod, hogy mit csinálsz? -dőltem vissza a hálószákamra és reménykedve néztem rá.
-Két évig tanultam az orvosi szakmát. Ez nekem gyerekjáték. -nevetett fel, amire megkönnyebűlten helyezkedtem el.
Josh egy idő után visszatért a dolgokkal és letette Aurelia mellé, miközben egy pillanatra sem nézett rám.
-Csak nem vagy elpirulva? -kérdeztem a fiút, aki nem felelt. Én és Aurelia egyszerre törtünk ki a nevetésből.
-Muszáj bent maradnom Aurelia? -kérdezte Josh, amire Aurelia nemlegesen bólogatott és kiküldte a fiút.
-Mindig is ilyen volt. -mondta nekem Aurelia és neki kezdett a kezelési hadműveletének.
Először a bent lévő szekrényből elővett egy fehér üveget és egy tálat. A fehér üvegből öntött egy keveset a kendőre, amit a sebzett hasamra rakott.
-Egy kicsit csípni fog. -és nem is történt másként. Éreztem azt a mérhetetlen fájdalmat, ami miatt többször is hatalmas üvöltözésbe kezdtem. Még a könnyem is kicsordúlt a fájdalomtól.
Ezt követően a tálba egy folyadékot öntött és meggyújtotta azt az öngyújtóval. A vasdarabot a tűz fölé emelte, ami hamarosan elérte a megfelelő hömérsékletet. Közel emelte a hasamhoz és egy hirtelen mozdulattal ráhelyezte a sebemre.
Az elején még alig éreztem valamit, de később sokkal jobban fájt, mint azt gondoltam. Üvöltöttem!
Többször felakartam kelni és elmenni, de Auerila a szabad kezével mindig a földhöz szorított és nyugtatott, amikor már a sírás határán voltam.


Kinyitottam a szememet és Josh tekintetével találtam szemben magamat, aki mosolyogva rámnézett és adott nekem egy pohár vizet.
-Köszönöm. -vettem el tőle az italt és elkezdtem szépen kortyolgatni, miközben tűrtem a fiú tekintetét.
-Hogy érzed magad? -kérdezte tőlem, amikor oda adtam neki az üres poharat.
-Alig érzek valami fájdalmat. -motyogtam és ülő helyzetbe tornáztam magamat, miközben a fiú udvariasan fogta az alkaromat, hogy nehogy valami baj történjen velem.
-James szeretne veled beszélni. Behívjam? -kérdezte tőlem egy idő után, amire hevesen bólogattam. Josh kiment a sátorból és egy pillanat múlva, már James tért be hozzám, aki leült mellém a földre.
-Mindig is nagy szükségnek tartottam, hogy Auerlia elvégezte azt az orvosi képzést. -mondta, amire helyeseltem, hisz szerintem is nagyon nagy segítség volt.
-Köszönöm, hogy megmentettél.
-Ne köszönj semmit. Azt tettem, amit tennem kellett. -válaszolta és a tekintete egy idő után a hasamra tévedt, amin egy fehér anyag díszelgett. Bár nem teljesen volt fehér, hisz a vérem egy kicsit kitűnt alóla.
-Aurelia mondta, hogy pihenned kell, amíg meg nem gyógyúlsz teljesen.
-Akkor nem is folytathatom a gyakorlatot? -kérdeztem tőle, amire nemlegesen bólogatott.
-Pihened kell Valery! A gyakorlás ráér, hisz még biztonságban vagyunk.
-Nem tudhatod! -háborodtam fel. Felálltam a helyzetemből, bár nagyhezen. James teljesen meglepődött és nem akart kiengedni, de az akaratom sokkal erősebb volt, így már pillanatok múlva kint álltam a sátor elött Andrewt keresve.
-Andrew!-kiabáltam, amikor megpillantottam őt és felérohantam, nyomoban Jamessel.
-Azt hittem, hogy még pihened kell. -nézett rám és széles mosolyra húzta a száját.
-Csinos kis melltartó! -kacsintott, amire teljes zavaromban lehajtottam a fejemet és egy kicsit összehúztam magam, hisz megéreztem, hogy nincs olyan meleg.
-Nem érdekel!-nagy bátorságot véve néztem vele farkasszemet és folytattam. -Folytatni szeretném a gyakorlatot, amíg csak lehet.
-Szerintem eléggé jól megy. -mondta, amikor megakadt a szemem a vállán lévő hátizsákon.
-Elmész? -kérdeztem tőle, miközben James is oda ért hozzánk nyomában Aureliaval és Joshal.
-Csak nem itt hagysz minket örökre?-kérdezte James gúnyosan. Aurelia gyorsan átölelt, mikor észrevette, hogy egy szál melltartóban állok a hüvösben.
-Sajnos nem adom meg neked ezt az örömet. Egy kis időre kiszellősztetem a fejemet.
-És mi lesz a gyakorlattal? Még fegyvert sem használtam. -dünnyögtem, amire Andrew idegesen megcsapta a homlokát.
-Nem tudnád egy kis ideig hanyagolni azt a kicseszett gyakorlatot?!-kérdezte, amire mindenki elkezdett vitatkozni. James igazat adott nekem, miszerint folytatni kéne, míg Josh és Aurelia inkább azzal foglalkoztak, hogy, amíg az egézségem nem javul, addig nem tesznek semmit.
-Egyedül maradtatok! -szűrte ki fogai közt Andrew és büszkén nézett végig Aurelian és Joshon.
Nem mondott ezek után semmit, csak megfordúlt és elment. Senki sem ment utána, még én sem.
Bár akartam,még nem éreztem megfelelőnek a pillantot. Talán éjszaka.

2015. október 9., péntek

1.Évad 4.Fejezet A préda

Sziasztok!
Ismét elérkeztünk, hogy két hét után legyen egy kis olvasnivalótok. Remélem, hogy nem okozok nektek csalódást eme fejezettel. Több, mint 620 villámcsapást kaptam, ami így egy hónap után szerintem nem rossz. Eme rész mellé (Paramore-Decode)  ezt a számot ajánlom hallgatni, hisz  rengeteg segítség volt a fejezet megírásához.

Üdv: Cristine Tina Spencer


Arra ébredtem fel a nem igen kényelmes hálózsákomból, hogy valaki a nevemet üvöltötte. Mérgemben kikeltem a védelmet és meleget nyújtó anyagból és mosolyogva néztem végig a helyen, ahova kerültem. Kimentem a sátrunkból és hunyorogva néztem fel az égre, ahol nap vakítóan sütött. Mikor megdörzsöltem a szememet, összehúztam a kardigánomat, mert éreztem, hogy a levegő igen hűvös. Ismét a nevemet hallottam, de most már tudtam, hogy az erdő irányából. Így hát, arra fele vettem az irányt. Mentem és mentem egyre beljebb a rengetegbe, míg azt nem éreztem, hogy neki csapódtam egy fának. Egy nyílvesszővel voltam oda szorítva, ami a kardigánomat „véste” a fába.
-Mi a fene? -kérdeztem inkább magamtól és meglepődve néztem az elöttem álló fiúra. Andrew!
-Tudod. -kezdte és kihúzta a fából a nyílvesszőt, így közel préselve magát a testemhez a fülembe súgta. -Hogy ha a csapatunk tagja akarsz lenni, akkor fontos lenne az odafigyelés, hísz ki tudhatta volna, hogy nem téged talállak el?-És-tette hozzá.
-Akkor sem kellett volna elengedned a nyílvesszőt. -puffogtam és eltóltam magamtól.-És nem vagy vicces.
-Sajnálom, de nem tehettem mást. Azt hittem egy őz vagy. -nevetett és elrángatott az erdő sűrűjébe, míg ki nem értünk egy tisztásra.
-Itt szoktunk gyakorolni a többiekkel, amikor vadászatra indulunk. -mondta nekem a fiú és egy hatalmas sziklához ment, amin rengeteg nyílvessző foglalt helyet.
-Még mielött a robotok ellen harcolnál. -mondta és, amikor elém lépett a kezembe nyomott egy vesszőt, ami sötétbarna színben pompázott. -Tanuld meg, hogy ölj meg állatokat.
-Nem ölök állatot. Állat barát vagyok. -mondtam büszkén, amire Andrew felnevetett.
-Ne nevettess. Gyerünk állj be és cálozd meg a fát. -mögém állt és megragadta a csipőmet, így közel kerűltem az ágyékához. Istenem!
A keze a derekamról a felkaromra érkezett, így betudott irányítani, hogy hova célozzak.
-Figyeld a fának egy pontját és szép lassan húzd hátra a nyílvesszőt. -utasított, amire hátra húztam a fadarabot.
-Most pedig engedd el! -a nyílvessző olyan sebességgel tűnt el a kezeim közül, mintha egy gyorsan hulló csillagot látnák. A nyílvessző belepréselte a magát az öreg fába, így büszkén feltudtam lélegezni.
-Elsőre nem rossz, de sokkal magabiztosabban kéne ezt csinálnod. Gyerünk gyakorolj! -parancsolta meg és eltávolodott tőlem, de én hátrafordúltam, így a meglepett tekintetévél találtam szemben magamat.
-Köszönöm. -motyogtam és visszafordultam az előző pózomba.
Folytattam eme gyakorlatot és egymás után találtam el azt a bizonyos fát, ami biztosan magában szitkozódik, hogy miért pont ő a célpont. Ne engem kérdezzen, hanem a fiút.
-Andrew!-kiabáltám már a tizenhatodik próbálkozásomnál, amikor a fiú hirtelen a hátam mögött termett és kérdőn nézett rám.
-Már eleget gyakoroltam. -mondtam neki, amire a szemembe nézett és felnevetett.
-Mi van akkor ha éppen nem pontosan célzol az állatra és rádtámad? -kérdezte tőlem, amire nem válaszoltam semmit csak lehajtottam a fejemet és a cipőmet nézegettem.
-Na,ugye. Tessék folytatni. -nevetett és elment, de bennem annyi düh összegyűlt, hogy mikor hátrafordultam neki vágtam a fából készült szerkezetet.
Látszott a fiú mozdulatain, hogy meglepte a dolog,amire egyre rosszabúl kezdetem magamat érezni. Hogy lehettem ekkora idióta? Ő a csapat vezetőm, a főnököm én pedig a makacsságomnak hála, most neki vágtam egy szerkezetetet. Hova süllyedsz Valery? 
-Ugy gondolod, hogy képes lennél megölni egy állatot? -kérdezte tőlem Andrew még mindig háttal állva.
-Azt hiszem, igen. -motyogtam, amire a fiú megfordúlt és sebes léptekkel elöttem termett.
-Akkor fogd ezt a kibaszott nyilat és ölj meg egy vaddisznót. -a kezembe nyomott egy árva nyílvesszőt és elküldött a francba.
Visszament a köhőz és a fadarabokkal együtt eltűnt a helyszínröl, még az elött, hogy bármit is mondhattam volna. Ügyes vagy Valery, ezt most megcsináltad!

Egyedűl maradtam a hatalmas erdőben és annak ellenére, hogy kora reggel volt és világos elfogott a félelem. Persze az is rásegített, hogy mocorgást hallottam a mellettem lévő bokorból. Istenem!
A szívem ezerrel vert és majdhogy nem a kezemből is kiesett a nyilvessző annyira reszkettem a félelmtől.
-Ki van ott? -nagybátorságot véve kérdeztem meg  és hátráltam pár lépést.
Nem kaptam semmi választ, de a bokor még mindig mozgott. Felsikoltottam,
Erre előugrott egy fehér nyúl és tudomást sem véve arról, hogy ott vagyok elugrált az erdőbe.
Nagy sóhajt vettem és lenyugottam. Ez csak egy nyúl. 
Mikor teljen biztonságban éreztem magamat tovább álltam, hogy teljesítsem Andrew kérését, mi szerint meg kell ölnöm egy vaddisznót. Nem tudom, hogyan fogom ezt megoldani, hisz én igazán állatbarát vagyok.Na meg még soha nem lőttem vaddisznót. Ami azt illeti semmilyen mozgó célpontot.  Nagy erőt véve sétáltam az erdőn keresztűl és direkt sok-sok faágra léptem, hogy magamhoz csaljak egy vadat. Ez egyszer csak sikeresnek bizonyult, hisz a távolból feltűnt a szőrős állat. Egy vaddisznó. 
-Oké Valery. Megtudod csinálni! -mondogattam magamnak és lassan az állat közelébe lépkedtem. A vaddisznó még mindig ott volt és ha jól láttam a földet turkálta, Közelebb léptem hozzá és szorosan fogtam a kezemben az egyetlen egy nyílvesszőt, ami arra szolgált, hogy végezzek eme élőlénnyel.
Felemeltem a fegyveremet és hatalmas gyorsasággal mélyesztettem az oldalába. Furcsa hangot hallatot és egyenest rámnézett. Nem tétovázott, hanem dühében tüstént rámugrott.
Rugkapáloztam és próbáltam lerugni magamról, de vastag patáival belemélyett a hasamba, ami minden egyes próbálkozásomnál mélyen a húsomba nyomódott. Fájt. 
Mérhetetlenűl fájt, de tudtam, hogy nincs segítségem, hisz Andrew itt hagyott és, amugy is ki hallaná meg a sikoltozásomat? Az erdő legmélyén vagyok.
Nem mozdult. Dermetten állt a hasamon és egy pillanat múlva kidölt. Az élettelen teste ott terűlt mellettem, így zavartan a legközelebbi fának simultam. Nem érettem ez, hogy lehetséges. Hisz egyik pillanatban még rámtámadt a másikban meg már ki is dőlt.
-Valery minden rendben? -kérdezte tőlem valaki, de nem voltam róla meggyőződve addig, hogy ki, míg fel nem néztem.
-James! -szorosan megöleltem az illetőt, aki egy kicsit megszeppent eme cselekedetemen, de viszonozta az ölelésemet.
-Fáj valamid? -eltólt magától és aggódoan nézett.
-A hasam. Nagyon fáj. -a fiú lehúzta a cipzáromat és feltűrte a pólómat. A tekintetéből semmi jót nem tudtam ki venni.
-Rendben, haza viszlek. -olyan idegennek tünt ez a "haza viszlek" kijelentés, hisz nem ez volt az én otthonom. Sajnos nem.
A fegyverét, amivel a vadat lelőtte felakasztotta az egyik tartójábá és felvett a karjaiba, hogy ne keljen ilyen állapotban sétálnom.
-Köszönöm, James. -motyogtam és minden fájdalmamat elfelejtettem. Próbáltam elfelejteni.