2015. szeptember 25., péntek

1. Évad 3. Fejezet Az ellenállók csapata

Sziasztok harcosok! 
Nos, mint olvashattátok megtaláltam a tökéletes neveteket, ami remélem eléggé megtisztelő számotokra. Köszönöm, hogy vannak olyanok, akik megtiszteltek azzal, hogy bepötyögtek nekem pár sort a megyjegyzésekhez. Azt is köszönöm és nagy tisztelettel meg is osztom veletek, hogy lett egy bétám. A becses blogger neve Elena Diana Kiara, aki eme részben is segített. Köszönöm D. K 

Üdv: Cristine Tina Spencer 


Ott feküdtem a koszos földön és hallgattam, ahogy ezek még mindig nevetnek rajtam. Nem mertem megszólalni, hisz itt én voltam a vesztes, aki semmit sem tehet. Egyszer csak egyik közülük előrébb lépett és a kezét nyújtotta felém. 
-Hé állj fel. Ezek a barmok csak szórakoznak veled. -egy lány volt az, akinek hosszú szöke haja volt, amihez gyönyörű kék szempár társult. 
-Köszönöm. -motyogtam és megragadtam a kezét, így már előttük álltam tiszta porosan. 
-Hé Aurelia! Te azt mondtad ránk, hogy barmok? -kapcsolt az egyik közülök és a lány elé lépett. 
-Csak nem az igazat montam ki James? -kérdezte Aurelia és nagy vigyorral a képén hozzám lépett és leporolta a ruhámat. 
-Hogy hívnak? -kérdezte tőlem és rámmosolygott. 
-Valery. -motyogtam és lesütöttem a tekintetemet. 
-Hogy kerültél ide? -kérdezte tőlem az az illető, aki a földre taszított. 
Nem válaszoltam neki semmit, sőt úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna a kérdését és Aurelia felé pillantottam. 
-Elviszünk hozzánk, ott majd mindent elmesélhetsz nekünk. -mondta a lány és megragadta a karomat. 
Mint láttam ez a négyes csapat egy lányból és három fiúból állt. 
-Kik vagytok ti? -kérdeztem Aureliat, aki mellettem sétált. 
-Egy ellenálló csapat. -válaszolta a lány. Még sétáltunk egy kicsit, aztán a lány megállított, amikor megérkeztünk három fehér sátorhoz. 
-Itt laktok? -kérdeztem tölök, amire az eddig még meg nem szólaló fiú válaszolt. 
-Ez az otthonunk. Középen van a közös szálló, ahol a megbeszéléseket tartjuk. Jobb oldalt van a fiús, míg a bal oldali a lányos lakrész. 
A sátrak elé mentünk és beinvitáltak a középen lévő helységbe, ahol leültettek egy székre. 
A három srác elment, így csak én meg Aurelia maradtunk. 
-Kérlek mondd el, hogy kik a többiek. -kérleltem a lányt, aki leült mellém és belefogott a mesélésbe. 
-Aki a földre lökött az Andrew a vezetönk. Egy seggfej, de nem mindig volt ilyen. Amióta elvesztettük a tásrunkat, azóta lett ilyen. James, akinek a nevét hallottad nagyszerű fiú, a legjobb barátom. Az öccse Josh, pedig a legbátrabb kisfiú, akit valaha ismerek. -mesélte Aurelia, amire valaki közbevágott. 
-Nem vagyok kisfiú Aurelia. -dünnyögte Josh, aki a sátor ajtaja elött áldogált. 
-Sajnálom Josh. -nevetett a lány és kivezetett a sátorból. 
A többi két srác elöttünk álltak és minket figyeltek. 
-Hogy kerültél ide? -kérdezte ismét Andrew és szúrós tekintettel figyelt engem. 
Ismét nem válaszoltam neki semmit, hanem elmentem melletük, de Andrew megragadta a karomat és visszahúzott magához. 
-Kérdeztem valamit. -szűrte ki a fogai közt és a szemembe nézett. 
-Nem vagyok hajlandó neked válaszolni. -morogtam és kirángattam a karomat, hogy letudjak ülni egy hatalmas köre, ami az egész erdőt beláttata velem. 

Egyszer csak valaki megérintette a vállamat, amire autómatikusan hátra néztem. 
-Hoztam egy kis ételt és vízet. - James volt az, aki átnyújtotta a tényéron és a pohárban lévő vágyamat, hisz már alig emlékszem, hogy mikor ettem utoljára. 
-Köszönöm. -motyogtam és leraktam a földre a poharat, amíg elfogyasztottam az ételemet. 
-Te aztán tudsz enni. Leülhetek melléd? -kérdezte tőlem, amire bólogattam. 
Szótlanól ültünk egymás mellett, míg én az ételemet fogyasztottam. 
-Ugye tudod, hogy már a csapatunk tagja vagy? -kérdezte tőlem a fiú, amire furcsán néztem rá. 
-Azt hiszem, hogy nem. Vagyis, nem tudom, hogy ez jó lenne-e nekem. Én nem akarok ilyeneket ölni. -válaszoltam neki. Nem tudtam mit akarok. 
-Az ilyeneknek két neve van. Az egyik, ami hatalmas az az Elrabló. Ö viszi el a gyerekeket. A fegyveres a Gyilkóló, aki pedig embereket öl. Mi a Gyilkólót és a Hibásodott gyerekeket gyilkoljuk meg. 
-Tessék? -kérdeztem tőle, amikor rájöttem, hogy mit mondott.- Gyerekeket öltök? 
-Ezek nem gyerekek. Már nem is emberek. Nem gondolkoznak és minket akarnak megölni. Érted? -kérdezte tőlem. 
-De ez akkor sem jó. Olyanok vagytok mint a gyilkosok. -motyogtam, amire James nem felelt csak felállt és elment mellölem. 
Nem értettem, hogy miért tette ezt, hisz nem egyértelmű, hogy ha embereket ölnek akkor gyilkosok?Szörnyen éreztem magam.  

Ismét elteltek a percek én pedig figyeltem, ahogy mind a négyen beszélgetnek, egyértelműen rólam. 
-Nem illik hallgatózni, ugye tudtad? -kérdezte tőlem Josh és leült mellém. 
-Ezer bocsánat, de azt sem illik, hogy kibeszéltek valakit a háta mögött. Nem,de? -kérdeztem tőle, amire felnevetett. 
-Jogos. Ott a pont. -válaszolta és elkezdte bámúlni a csillagokat. 
-Minden nap kijövök ide és felnézek az égre. Azon gondolkozom, hogy ezek a robotok honann jöhettek. Egy bolygóról vagy egy ürlény alkotta meg öket? -kérdezte, amire kinevettem. 
-Ürlények? Te hiszed, hogy vannak ürlények? -kérdeztem tőle, amire komoly tekintettel rámnézett. 
-Nem, de sokkal logikusabb, mint hogy ezek a robotok onnan jöttek le. -mutattot az égre és kínosan felnevetett. 
-A robotok miatt vesztettem el a szüleimet. -motyogta, amire egy szúrós érzést éreztem. Ismét fájt, hogy már nincsenek velem azok az emberek, akik mindig mellettem álltak, segítettek. 
-Tudni akarod, hogy hogy kerültem ide? -kérdeztem tőle, amire rám nézett és bólogatott. 
-Most érettségiztem le és az édesapám erdei faházánál ünepeltük meg, de megtámadtak minket. Az édesanyám és a bátyjám meghalt, míg az édesapám eltűnt. Magamra hagyott. Tovább álltam és találkoztam két nővel. Ott is megtámadtam minket, így hát elmenekültem. Így találtatok rám. -válaszoltam neki, amire csak bólogatott és tovább nézte a csillagokat. 
Felálltam és bementem a sátorba, ahol Andrew, Aurelia és James ültek az asztalnál. 
-Hogy, hogy a törpének elmséled, hogy mi történt, de nekem nem?-kérdezte Andrew tőlem. 
-Csak nem hallgatóztatok? Most örültök? Amúgy meg ő nem tolakodott. Nem érzed úgy mintha egy kicsit kedvesebb lett volna velem, mint te?-kérdeztem tőlük önelégült mosollyal. Leültem az asztalhoz. 
-Sajnálom Valery, ami veled történt. Nekem az öcsém végezte így. -mondta Aurelia és rámmosolygott, de az a mosoly nem volt őszinte, Látszott rajta, hogy szomorú.  
-A családaink miatt vagyunk ilyenek. Ezt választottuk Valery. Már te is közénk tartozol. -mondta nekem James és rámnézett. 
-Holnap korán kelünk Valery. -Andrew is megszólalt, amire kérdön néztem rá. 
-Miért? 
-Kifoglak képezni, hogy képes legyél a vadászatra, mint élelem gyűjtésre és harcra, mint megölni azokat, akik a legtöbbet ártottak neked. -válaszolta Andrew és kiment a sátorból. 

2015. szeptember 11., péntek

1.Évad 2.Fejezet A gyógyítók

Sziasztok kedves olvasóim, akiknek még nem találtam ki nevet!
Nagyon hosszú megszólításaim következő töredéke. Tudom, hogy még nem találtam ki nevet, de igyekszem és valami aranyos nevetek lesz az elkövetkezendő fejezeteknél.
Köszönöm, hogy több, mint 450 villámcsapás érte a blogot.
Remélem, hogy nem fogtok csalódni mikor elolvassátok eme fejezetet. Jó olvasást!

         Üdv: Cristine Tina Spencer


Lassan nyitottam ki a szemeimet és döbbenten véltem felfedezni, hogy hol is vagyok. Egy üres tisztáson voltam, amit rengetek fa vett körül. Egy rendezői székben ültem és mellettem egy fehér sátor állt.
Elkezdtem mocorogni és elakartam menni, de annyira fájt mindenem, hogy képtelen voltam egy lépést is megtenni, így hagytam az egészet.
-Anya, felébredt! -egy kicsit megugrottam és össze-vissza kapkodtam a fejemet, amikor találkozott a tekintetem két nővel.
Az egyik idősebb volt, mint a másik, de mind a ketten hasonlítottak egymásra. Kreol bőr és sötét haj.
-A nevem Dr. Anne Lewis, ő pedig itt a lányom Peyton. Az erdőben találtunk rád és elhoztunk ide, hogy meggyógyítsunk téged. Hogy érzed magad? -kérdezte tőlem Anne, amire egy hatalmasat nyeltem és egy kicsit rekedten válaszoltam.
-Valery Neumann vagyok és nem igazán jól. Fáj mindenem. -motyogtam, amire Anne felém nyújtotta a kezeit. Megfogtam őket, ő pedig segített kiszállni a székből és behúzni a sátorba.
Hatalmas helység tárult elém, amiben volt két ágy, egy mosdókagyló és egy polc tele kis üvegekben lévő dolgokkal.
-Tessék ezt vedd be. -Anne kivett az egyik kis üvegből egy fájdalomcsillapító gyógyszert és a kezembe nyomta,
-Köszönöm. -motyogtam és Peytontól is elfogadtam a pohár vizet. Lenyeltem. 
Tudom, hogy egyből nem szoktak hatni ezek a gyógyszerek, de sokkal jobban éreztem magamat.
-Hogy, hogy az erdőben dolgoznak? -kérdeztem tőlük, amire Peyton felnevetett.
-Örülnénk ha tegeznél minket. -Peyton rám vigyorgott,amire bólogattam.
-Amióta ezek a robotok megszállták a városunkat képtelenek voltunk a lányommal elmenekülni ide. Mivel orvos vagyok, így úgy döntöttünk, hogy ide költözünk és itt dolgozunk. Nem is gondolnád, hogy mennyi sérült emberre bukkanunk az erdőben. Még olyan gyerekeket is találtunk, de mind halottak voltak. -válaszolta Anne.
-Én is láttam ezeket a gyerekeket. Annyira szörnyű. -motyogtam, amire mind a ketten helyeseltek és leültettek az egyik ágyra.
-Hogy kerültél az erdőbe? -kérdezte tőlem Peyton, aki mellettem ült.
Hirtelen minden képkocka, ami tegnap történt elborította az agyamat és eleresztettem néhány könnycseppet. Peyton észrevette, hogy valami rosszat kérdezett és átkarolta a vállamat.
-Sajnálom. -motyogta, amire nemlegesen bólogattam és válaszoltam.
-Nem szeretném elmesélni, bocsánat. -szó nélkül felálltam és kimentem a sátorból. Oda mentem az egyik fához és leültem a földre. Csak ültem és gondolkoztam, amikor Peyton megjelent mellettem és leült mellém.
-Apát egy ilyen robot ölte meg, akkor amikor anyukámmal elmenekültünk. -rám nézett és próbálta a tekintetemből kiolvasni, hogy mi van velem.
-Anyukám és a bátyám is így végezte. -motyogtam és a térdembe temettem az arcomat. Zokogtam. 
-Ne haragudj Valery!-átölelt, így már a vállán sírtam ki magamat.
Sokat beszélgettem vele és örültem, hogy ennyire megértő volt velem.
-Szerintem menjünk be és együnk valamit. -mondta, amire bólogattam, hisz már olyan rég nem ettem semmit.
Bementünk a sátorba és oda mentünk Annehoz, aki adott nekünk egy-egy tányért, amin két-két szárnyas díszelgett.
-Köszönöm, hogy ennyire törődtök velem. -mondtam.
-Ez csak természetes. -Anne rám mosolygott, ami után én és Peyton leültünk az egyik ágyra és elkezdtünk enni, miközben egymásnak meséltünk.
-Orvos akarsz lenni? -elkerekedtek a szemeim és Peytonra néztem, aki csak hevesen bólogatott.
-Egy éve tanulom a szakmát és anya is sokat segít. -válaszolta és vissza adta a tányérját az édesanyjának.
-Kimegyek. Ma én őrködöm, anya. -jelentette ki Peyton, amire furcsán néztem rá. Megragadta a kezemet és kiráncigált a sátorból.
-Tudod, mivel bármikor ránk támadhatnak ezek a robotok, így minden este őrködik valaki. Ma én, tőled pedig elvárom, hogy segíts. -mondta és rám mosolgyott.
-Köszönöm. -dünnyögtem és leültem vele a fűre.


Hangos zajokra ébredtem fel és döbbenten néztem körbe a tisztáson, ahol három robot állt velem szemben és mind a hárman rám irányították a fegyvereiket. Sikítottam.
Felálltam a helyemről és befutottam a sátorba, ahol Anne és Peyton az egyik szekrényből pakolásztak fegyvereket.
-Peyton! -motyogtam, amire az illető megfordult és rám nézett.
-Valery! -Peyton megölelt, de én eltoltam magamtól és kérdőn néztem a két nőre.
-Ez mind csak azért van, hogy megvédjük magunkat. Ha most megbocsájtasz Valery, robotokat kell ölnöm. -mondta és kiment egy puskával a kezében.
-Ha jót akarsz magadnak Valery, menekülj! -mondta nekem Peyton és ő is kiment a sátorból.
Egyedül maradtam ebben a helységben és mindig megugrottam egy kicsit, amikor lövés hangot hallottam. Nem lehetek gyenge! 
Kivettem én is egy puskát a szekrényből és kirohantam a "harcmezőre".
Anne és Peyton ügyesen összedolgoztak és, mint látom egy robotot ki is lőttek.
Megragadtam a puskát és becéloztam az egyik robotot, de túl elhamarkodottan, mivel rám irányította a saját fegyverét és kilőtte a gólyóját.
-Valery! -Peyton hangját hallotam,aki felém futott és még időben rám ugrott, így a gólyó csak egy fát talált el.
-Azt mondtam, hogy menekülj el. Nem,igaz? -kérdezte tőlem és megragadta a karomat. Rángatott.
-De,igen. Sajnálom. -motyogtam és letettem a földre a fegyveremet.
-Kérlek menj el és ne nézz vissza.-mondta és eleresztette a karomat. Felálltunk ő pedig visszament az édesanyjának segíteni. Elfutottan. 
Az erdő sűrűjébe futottam és nem néztem hátra. Levegőt is alig voltam képes kapni, de nem álltam meg. Ugyan ugy menekültem, mint anno az apukámmal.
Egyszer megálltam, amikor már jó messze voltam és neki dőltem egy fának. Szaporán vettem a levegőt és eltöprengtem azon, hogy mi lehet most a két gyógyítómmal.
Talán meghaltak mind a ketten? Vagy kinyírták mind a két robotot?
A gondolkodásom közepette hirtelen mocorgást hallottam az előttem és a mellettem lévő bokrokból, így összehúztam magamat.
-Ki van ott? -kérdeztem és körbenéztem. Senki sem válaszolt.
-Ki van ott? -hangom sokkal erőteljesebben szólt, amire négy sötét ruhás alak szegezett rám fegyvereket.
-Ki vagy te? -kérdezte az előttem álló férfias alak, amire jobban összehúztam magamat és elmotyogtam a nevemet.
-Valery Neumann. -erre mind a négyen előrébb léptek és az elöttem álló illető felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam, de ő egy hatalmasat fordított rajtam, így egy-két pillanat múlva a földön hevertem és mindenem fájt. Felém hajolt és megszólalt.
-Andrew Peterson vagyok. -elkezdtek páran nevetni rajtam, ami nagyon mélyen éríntett. Megaláztak.