2015. augusztus 28., péntek

1.Évad 1. Fejezet Menekülés

Sziasztok ide tévedt idegenek, akiknek kedve lett betekinteni eme blogba!
Tudom, hogy egy kicsit hosszú mondattal köszöntöttelek titeket, de annyira boldog vagyok, hogy már a második igényesen "elképzelt" blogomat írhatom.
Itt megszeretném köszönni Szabó Veronikának a csodálatos designet, ami természetesen tükrözi a blog témáját (értsd. a robotok). A két személy, akik a fejlécen szerepelnek a főszereplők. A lány szemszögéből íródik a történet, de ezt már az Információk menüpontban is leírtam,
Az első fejezethez nem fűznék mást, mint hogy a részeket két hetente hozom, de ez is megtalálható az Információk menüpontban és, hogy ne felejtsetek el kommentelni és követni. Jó olvasást!

              Üdv: Cristine Tina Spencer


Az egyik fa tövében ültem apa faháza melletti erdőben, miközben ő és az édesanyám vidáman sütögettek az érettségim ünneplése miatt. Örültem, hogy mind a ketten ilyen életkedvvel tűrték egymás társaságát a válás óta. Bár, tudtam, hogy csak én és a bátyám miatt ilyenek, de nem éreztem csalodotságot, Mindenki itt volt, aki számított. Anya, apa és a bátyám. Ez a három ember, akik színessé tették, teszik és tenni fogják a napjaimat. Ők az én támaszom, akik mindig meghallgatnak és úgy őriznek, mint egy kincset. Egy aranyat érő kincset, amit nem szabad elveszíteni.
Miközben őket néztem egy éles fájdalom nyílalt a bal oldalamba. Megfordítottam a fejemet és a bátyám türkizkék tekintetével találtam szemben magamat.
-Ugye nem gondoltad, hogy nem te kapod az első szelet húst? -kérdezte a bátyám, akiről tudni illik, hogy imád enni, de ez természetesen nem létszik meg rajta.
-Szívesen neked adom az első szelet húsomat. -feleltem és figyeltem, ahogy a bátyám gyorsan feláll mellőlem és az asztalhoz fut, ami tele van marka, sertés és csirke hússal.
-Köszönöm Valery. -motyogja miközben egymás után tömi a szájába a falatokat.
Nem válaszoltam neki csak felálltam a fa tövéből és oda mentem a szüleimhez, akik még mindig sütögettek.
-Milyen érzés, hogy egy érettségi tulajdonosa vagy? -kérdezte az édesanyám és rámmosolygott. Olyan gyönyörű arcvonása volt és a szemét is tőle örököltem.
-Nem is tudom. Nagyszerű érzés. Büszke vagyok magamra. -válaszoltam és megöleltem az édesapámat, akivel két éve élek együtt. A bátyám az édesanyám napjait színesíti, míg én az édesapám napjait teszem színessé.
Még egy kicsit elbeszélgettem velük, de úgy döntöttem, hogy én is elkezdek enni. Leültem a testvérem mellé és elkeztem elfogyasztani az asztalon lévő ételeket,
Nem is tudom, hogy hogyan tudnám megfogalmazni, ami ezek után történt. Rémisztő.
Csak egy hatalmas robbanást hallottam, így automatikusan hátra fordultam, ahol a szüleim  a földön hevertek a grillező pedig darabokban tárult elém, Az édesapám eközben felállt, miközben én repültem el a székből egyenesen egy fának. Az asztalunk lángolt a bátyámat pedig sehol sem találtam. Az édesapám oda futott hozzám és szorosan vont magához. Hirtelen két hatalmas robot jelent meg előttünk, akik egy jó ideje a bolygónkat uralják. Hihetetlen? pedig,igaz. 
A tekintetemmel az édesanyámat kerestem, de mint megláttam, hogy a lángok borítják elkezdtem üvölteni és oda futottam hozzá, de mivel egész testét lángok boritoták, így csak méterekről tudtam figyelni. Nem tudom mennyi ideig figyelhettem, miközben vérvörösre szorítottam a kezemet, de hirtelen feltűnt, hogy sehol sem láttom a bátyjámat. A tekintettemel keresgéltem, amikor megtaláltam egy hatalmas fa tetején. Üvöltöttem! Oda rohantam a fához és nagyokat ugortam, hogy letudjam szedni onnan, de az édesapám meggátólt és szorosan vont magához.
-Istenem.-zokogtam és a vállába temettem az arcomat. Úgy megakartam halni. De, annyira!
Egy idő után az  édesapám megragadta a karomat és magával rántott az erdő sűrűjébe. Hallottam, ahogy a robotok utánunk jönnek, de mi meg sem álltunk. Menekültünk. 
Nem is tudom, hogy mennyi ideig keringtünk az erdőben, de az apukám megállított és leültetett a földre. Egymással szemben voltunk és csak némán ültünk. Gondolom mind a ketten megemésztettük, hogy elvesztettünk két fontos személyt az életünkből.
-Tudom, hogy nem akarsz beszélni, de nagyon sajnálom, hogy ez lett az ünneplésedből. -motyogta apa egy idő után. Felnéztem rá és letöröltem a könnyeimet a pulcsimmal.
-Nem kell semmit sem sajnálod. Nem tehetsz róla. -válaszoltam neki és egy hatalmasat sóhajtottam.
Fájt belül minden. Tudtam, hogy veszélyben vagyunk. Ezek a robotok sok embernek rombolták le az életét, de sosem gondoltam volna, hogy ez velem/velünk is megtörténhet. Annyira lehetetlennek gondoltam, hogy ez már nevetséges,
-Annyira sajnálom Valery!. -eltört nála a mécses és a tenyerébe temette az arcát.
-Kérlek, apa. Ne sírj! -közelebb mentem hozzá és megöleltem, de én sem bírtam sokáig. Elkezdtem sírni és olyan ürességet éreztem legbelül. Fájt. Mérhetetlenűl fájt.
Egy kis idő után éreztem, hogy apa egy puszit nyomott a fejemre, miközben lassan elszenderűltem.
Egy hatalmas égdörgésre ébredtem fel és döbbenten néztem körbe, hisz sehol sem találtam az édesapámat.
-Apa! -szólítgattam, de a hangom olyan halk volt, mint egy egér cincogása, így hagytam a fenébe és felálltam a földről. Nem tudtam felgogni, hogy itt hagyott ebben a hatalmas erdőben. Egyedül. 
Körbenéztem és füleltem, hogy egyedül vagyok e, de szerencsére semmi hangot nem hallottam, így tovább mentem. Hatalmas dombokon mentem felfelé és néha-néha még az arcomat is megkarcolta egy-két faág.
Fel léptem egy hatalmas kősziklára és körbenéztem, amikor megakadt a szemem egy kis gyárnál, ahol sok-sok ilyen robotot láttam, bár kétfélét. Egy hatalmasat, aminek nagy karjai voltak és egy olyat, ami elmehetett volna egy terminátornak is,
Jobban szemügyre vettem őket és észrevettem, hogy emberek is vannak körülöttük.
-Te jó ég! -motyogtam magamnak és előrébb léptem, de hirtelen megcsúztam, így lefelé zuhantam a dombon. A faágak még inkább megkarcolták a testemet, de nagy erőt véve ragadtam meg egy faágat. Belekapaszkodtam és visszahúztam magamat. Leültem a földre és nagy levegővételek után újra felálltam, hogy jobban meglássam, hogy min folyik ott.
Gyerekek. Őket láttam a robotok mellett, de mintha nem is lettek volna emberek. Valamelyiknek a fején volt vas, vagy a kezén és a lábán. Ezek nem emberek! Ezek félig robotok voltak és szerintem azt se tudhatták, hogy hol vannak és, hogy mit csinálnak. Szörnyű! 
Nem tudtam másra gondolni, hisz ez annyira borzasztó volt, Megdolgoztatják a gyerekeket és átváltoztatják őket ilyen szörnyeteggé.
Nem bírtam tovább nézni, így tovább álltam.
Nem tudom, hogy meddig mehettem, de mire elértem egy üres tisztásra az égbolt sötétbe burkolózott. Az idő is lehűlt, így jobban össze húztam a rajtam lévő kardigánt. Lassabban sétáltam, hisz elfáradtam. Leültem a földre és rádőltem a fűre. Az égboltot pásztáztam és szomorúan véltem felfedezni, hogy egy csillag sincs az égen, csak sok-sok felhő, amik néha megvillantak. Igen, villámlik, így gyorsan tovább álltam.
Fájtak a végtagjaim és arcomon lévő hegekből néha-néha még a vér is kicsordult.
Neki döltem egy fának és elgondolkoztam.
Olyan szépen indult a nap. Örültem, hogy suliba kellett mennek, hisz utolsó nap volt. Örültem, mikor átvettem az érettségimet és örültem, amikor a barátaim átöleltek. A lányok vísongtak velem együtt, míg a fiúk megborzolták a hajamat. Örültem, mikor az édesanyám megölelt és elkezdett beszélni hozzám, amire természetesen nem tudtam figyelni, hisz egyfolytában egy srácot figyeltem. Őt.
A legmenőbb fiút az évfolyamon, aki mindig rámkacsintott, ha elmentem előtte. Aki minden szünetben csak úgy átölelt és mindeféle perverzséget súgott a fülembe. Akit szerettem, de ő nem szeretett viszont. Ugye, milyen szomorú? 
Azt ezt követő ölelések, amiket a bátyámtól és az édesapámtól kaptam elfelejtette velem ezt a srácot.
Annyira jól kezdődött minden, de ezek a robotok tönkre tettek mindent.
Fájdalmat okoztak az apámnak, nekem és a bátyjám barátnőjének. Igen volt egy lány az életében, aki nem is tudja, hogy halott a szerelme.
A gondokozásom közepette felerősödött a szél, így ismét tovább álltam. Egy kis idő után hirtelen ismét megcsúsztam, de már nem voltam képes kapaszkodni semmibe. Nevetségesen csúsztam le a dombon és mindig neki ütköztem valaminek. Amikor pedig egy kőnek ütköztem bevertem a fejemet és  az éles érzés miatt elsötétűlt minden körülöttem. Minden.