2015. december 20., vasárnap

1.Évad 9.Fejezet Veszélyes vizeken

Sziasztok!Most vettem csak észre, hogy a mostani pénteken kellett volna kitennem ezt a fejezetet, de annyira nem voltam magamnál ilyen téren, hogy elfelejtettem, így a mai napra teszem ki. Ilyen se volt még soha és nem is lesz, remélhetőleg.
Jó olvasást eme fejezethez!



Üdv: Cristine Tina Spencer


Két nap telt el, azóta, hogy megtámadtak minket. A sebeink begyógyultak, talán csak a lelkiek maradtak meg bennünk. A fiúk próbáltak mindent megtenni, hogy ez az egész el legyen felejtve, de nem volt könnyű feladat. Élelmet se tudtunk még szerezni, mert úgy éreztük nem vagyunk biztonságban. A mai nap persze már többen is rosszul lettek, így úgy döntöttünk ketté válunk. Aurelia,Andrew és Josh élelemért mennek vadászni, míg James és én egy közeli vízeséshez vettük az irányt.
Ketten, egyedül a sűrű erdő közepén sétáltunk kulacsokkal a kezünkben a bizonyos tavat kutatva eléggé romantikus egy hangulat volt. Persze, ne értsétek ezt se félre, mert nem vagyok szerelmes Jamesbe.
-Itt is vagyunk Varely. -ebben a pillanatban felnéztem és egy gyönyörű vízesés tárult elém, amit egy kristály tiszta tó vett körül.
A társammal és a hatalmas kulacsokkal együtt indultunk el és merítettük tele az eszközöket. Mivel már eléggé régóta nem ittunk, így mind a ketten gyorsan ki ittuk két kulacs tartalmát.
 -Végre, már azt hittem, hogy soha többet nem ihatok semmit. -a srác arca visszanyerte a piros, élettel teli arcát és mosolyogva rám nézett.
Én is így voltam vele, így még pár kortyot ittam, amikor eszembe jutott valami. Olyan régen nem fürödtem és az, hogy itt voltunk egy tiszta víz közelében nem hagyhattam ki eme lehetőséget.
-Ha nem zavar, lefürdöm. -jelentettem ki és levettem a pólómat, így rálátása nyílt a melltartómra. A nadrágomat is levettem, így már teljes egészében a fehérneműmben álltam előtte. Nem vártam meg, míg valamit reagál, hanem beleugrottam a vízbe elfeledve minden gondomat.
Egy pillanat múlva erős csapódást észleltem, így feljöttem a víz felszínére. Megtöröltem a szememet és eme esemény forrását kerestem, amikor valaki lehúzott a víz alá. A vízben persze alig láttam és, mivel még levegőt sem vettem, így csapkodva jöttem vissza a felszínre.
-Ne haragudj, jól vagy? -kérdezte tőlem James aggódva, bár egy kis nevetős gödröcske ott virított a képén.
-Megakarsz ölni? -kérdeztem tőle, tetettet komolysággal. -Tudod mit? -és ekkor visszavágót követeltem és lefröcsköltem egy adag vízzel.
A srác mér szinte fuldokolt, amikor közel húzott magához és a szemembe nézett.
Én is a szemébe bámultam csak, hogy kihúzzam belőle, hogy mit akar. Nem is kellett sokat gondolkoznom, mert ajka az enyémhez tapadt. Olyan tökéletes csók volt, amit jobban tetőzött, az, hogy éppen egy vízben vagyunk egy-két fehérneműmben. Bár igazság szerint nem tudom, hogy én miért csókoltam vissza. Nem vagyok szerelmes a fiúba, de mégis úgy éreztem, hogy ez egy olyan pillanat, amit nem ronthatok el. Nem is én rontottam el, hanem más. Egy robbanás.
  Csak annyit éreztem, hogy kirepültem a szárazföldre és bevertem a fejemet egy kőbe. Zsibbadt is utána rendesen a fejem, de annyira féltem. Nem tudtam mi történt, sőt mindenhol csak fehér ködöt láttam.
-James! -üvöltöttem, de mindig rám tört a köhögőgörcs. Háromszor is elordítottam a fiú nevét, de az nem akart felelni, így nagy nehezen felálltam és elindultam valamerre, de megcsúsztam és ismét a vízben kötöttem ki.
Kapálóztam, mert valahogy nem volt erőm feljönni és a fejem is annyira fájt, hogy nem láttam semmit, csak foltokat.
-Segítség! -a vízben a hangom nem terjed el, sehova, így könnyes szemekkel vártam a halált, amikor valaki kihúzott. Az a valaki James volt.
Mikor megláttam őt, szorosan megöleltem. Ő is így tett és egyáltalán nem volt furcsa ez az egész. Két tini, fehérneműben ölelkeznek, miközben a lánynak vérzik a feje. Nagyon romantikus.
-Minden rendben? -kérdezte tőlem, elcsuklott hangon.
-Igen, azt hiszem, de mi történt? -felnéztem rá, amikor jobban észrevettem, hogy a fehér köd eltűnt és körülöttünk a fák lángokban állnak.
-Megtámadtak minket és a bázis felé mentek. Vissza kell mennünk segíteni. -felállított és a ruháinkat a kezébe véve futottunk a sátrak felé, ahol már nagyban zajlottak az események. Idő közben felvettük a ruháinkat és egymást támasztva jutottunk a helyünkre.
Három Gyilkólót és egy Elrablót láttam. Körülöttük három gyereket, akik a társainkat bombázták.
Auleria és Josh a terepen harcoltak, míg Andrew éppen a fegyverét töltötte újra. Mikor megpillantott minket, döbbenet futott át az arcán.
-Beleestettek a vízbe? -kérdezte tőlünk Andrew nevetve. Nagyon vicces mondhatom.
-Futottunk ahogy csak tudtunk. Segítünk harcolni csak adj egy fegyvert. -dünnyögtem és a kezemet nyújtottam, amikor magához rántott.
-Olyan kívánatos vagy Valery, de nem engedlek harcolni. Menj és szárítkozz meg. -suttogta a fülembe, amire teljesen berágtam. Hogy képzeli, hogy egy háború közepén nem enged harcolni? Hogy teheti azt, hogy ennyire megaláz?
-Cseszd meg Andrew! -lekevertem neki egyet és a fegyverével, amit elvettem tőle, lelőttem egy gyerek fejét. Ennyit erről.

2015. december 4., péntek

1.Évad 8.Fejezet A behatolók

Sziasztok!
Már benne vagyunk a Decemberben, minél közelebb a 2016-os évhez. Mivel a blog nem Januárban, hanem Augusztus-Szeptember közelében nyitott ki, így még nem érkeztünk el ahhoz, hogy egy éves legyen a blog, de az is hamarosan itt lesz, persze idővel.
Feltűnhetett nektek, hogy egy blogversenyre jelentkeztem három kategóriában. Kettő ebből a kinézetre összpontosít, míg a harmadik a legjobb sorozaton alapú történetre. Remélem drukkoltok, hogy sikeres eredményt érjen el a blog.


      Üdv: Cristine Tina Spencer 


A korom feketéset bámulva a kényelmetlen ágyamban nem éppen a legkellemesebb időtöltés volt, hisz a hátam is nagyon fájt és a fejem is sajgott, mióta leestem a fáról. Nem tudom, hogy akkor mi történhetett velem, mert olyan volt ez az egész, mint egy álom. Amikor azt hiszed, hogy valódi történésekben játszol szerepet, pedig csak az agyad szórakozik veled. Nagyon nem volt ez rendben.
Ott feküdtem, miközben Aurelia a mellettem lévő ágyában aludta az igazak álmát.
Talán mostamár tényleg aludnom kéne, hisz ki tudja mit hoz a holnap. Kényelembe helyeztem magamat és próbáltam nem gondolni semmire, és úgy aludni. Egyszer csak sikerült, de sajnos nem jutottam vele semmire, mert mocorgást hallottam. Mellőlem.
-Ne mocorogj már, hallod? Nyughass. -mondta valaki suttogva, amire résnyire kinyitottam a szememet. Persze, hogy nem láttam semmit, de az se láthatta, hogy ébren vagyok, aki beszélt.
-Francba, te ribanc! -üvöltötte ismét az az illető, de gyorsan visszavett a hangjából. Ribanc? Csak nem Aurelia az, aki ezt a nem igazán kulturált kifejezést kapta. És ki az, aki itt van?
-Rohadt életbe! -ez egy másik illető volt, aki valószínűleg a következő műveletet végezhette. Eldobta felém a szőke szépséget, így vele együtt estem le a földre. A fejünk a padlóra volt préselve és úgy néztünk egymásra. Fura, de mivel a nap kezdett felmenni, így láttam egy kicsit az arcát. A szájának a széle felszakadt, a szeme pedig véraláfutásos lett.
-Aurelia? -kérdeztem tőle és megszorítottam a kezét, de annyira remegett szegény. Mi történt?
-Aurelia minden rendben? -kérdeztem újra tőle, de egy kicsit halkabban.
-Nem tudom.-motyogta, de hamar lefagyott a tekintete. Oldalra fordítottam a fejemet és az illető, aki ribancnak nevezte Aureliat megragadta a hajamat és maga elé rántott. A torkomhoz egy éles bicskát szorított, míg a másik kezével a karjaimat tette mozgásképtelenné.
-Eressz el! -üvöltöttem, de a bicska éle megkarcolta a nyakamat, így lett egy kis sebhelyem.
-Mondom eressz! -kifordultam és ellöktem magamtól. A fiú, hátrább lépett pár lépést és, mint valami gyilkos, úgy fogta a fegyverét a kezében.
-Ne húzd az időt Bill. Csak az élelemért jöttünk. -az egyik társa mondta ezeket, de annyira nem hatotta meg ezt a Bill gyereket, hogy az neki lökött a sátor falának és megszorította a karomat.
-A francba Bill. Engedd el a lányt. Már kipakoltuk az ételeket, gyere. -oda jött hozzánk a fiú és, már nem várt, így egy egyszerű mozdulattal kikapta Bill kezéből a bicskát és eldobta.
-Mit művelsz? -kérdezte Bill kiakadva és egy értelmetlen vitát folytatott a másik sráccal, míg én leguggoltam Auraliahoz és felültettem őt.
-Jól vagy? -kérdeztem tőle.
-Igen azt hiszem. Ha szerencsénk van a fiúk meghallják a zajokat és segítenek. Remélem. -félt. Láttam rajta. Erős lánynak ismertem meg, de nem tudtam, hogy mit tehettek vele. Biztos meg akarták ölni, vagy verni, így mit sem sejtve szegény lány, pedig nem tehetett semmit.
Nem volt sok időnk, így rögtön azon kaptam magam, hogy az a nevezetes Bill magához húz.
-Na mi van? -kérdezte tőlem olyan vigyorral a képén, amit oly szívesen letöröltem volna.
Bár ahogy magamat ismertem, nem is történt másként. Leköptem. Igen, de nem azzal a tipikus lányos, ártatlan semmivel. Ha valakinek van egy bátyja, az tudja, hogy hogyan kell köpni.
-Ribanc! -nem tudom milyen ribanc betegsége van, de, hogy ez a kedvenc szava, azt sem tagadom. A köpésemnek hála egy hatalmas monokli díszítette a jobb oldali szemem alatti részt.
  A nagy ütése hatására pedig a földön kötöttem ki. Köszönöm Bill.
-Elég Bill. Menjünk. Te, hozd az elemózsiát. -mondta a harmadik illetőnek, akinek a bőre sötétebb volt mint a többieké.
-Igenis. -motyogta és a mi ételünkkel kilépett a sátorból. Bill is követte őt, hála az égnek, bár szívesen vissza adtam volna az előző pofont.
-Sajnálom. -dörzsölgette a halántékát a bent maradt fiú és hozzátette. -Mi csak parancsot teljesítünk. -és ezzel el is hagyta a sátrunkat.


Talán órákat ülhettünk a földön tiszta sebesen és nyomorultan, amikor a három csapattársunk betért hozzánk. Mind a három arcán olyan düh, aggódás és értelmetlenség tükröződött.
-Mi történt? -kérdezte Andrew egy idő után és leguggolt elénk. A testvérek sem tettek máshogy. Oda jöttek hozzánk és minket figyeltek.
-Megtámadtak minket. -Aurelia a sírás határán mondta ki eme szavakat és a tenyerébe temette az arcát.
Tudom mit érezhetett. Az arca annyira elcsúfított lett, hogy nem mert a többiek szemébe nézni. Én sem mertem, a nagy monoklimmal az értelmetlen arcokat bámulni.
-Hogy lehet az, hogy ennyi sérülést túl élsz? -kérdezte tőlem Andrew, amire értetlenül néztem rá. -Illetve, a vaddisznó támadás, a fáról való leesés most meg a monokli.
-Hogy szerezted? -kérdezte James aggódva és ellökve az útból Andrewt megragadta a kezemet, amint kis-kis sebek díszelegtek.
-Leköptem az egyik behatolót, aki megütött. Valahogy, így. -motyogtam, de azért büszke voltam magamra.
-Bátor egy lány vagy- színlelte a köhögést Andrew és a másik lányhoz fordult.- Aurelia?
A lány felemelte a fejét és kérdőn nézett a vezetőnkre. Gondolom hamar észrevette, hogy Andrew mit szeretne és elkezdte a mesélést, A tekintettel való kommunikáció mindig hatásos.
-Zajokat hallottam és láttam, hogy ezek kipakolják a maradék ételünket. Rájuk támadtam, de az egyik neki nyomott az ágyamnak és hozzám szorított egy kést. Meglöktem, amire a kezemet kezdte el szorítani és mindenfélét vágott a fejemhez. A másik társa, aki kipakolta az élelmünket. -nézett rám a lány és folytatta. -Az felkapott és neki dobott Valeryhez. Olyan erős volt.
-Lehet, hogy ezek olyan gyerekek voltak? -kérdezte Josh.
-Nem volt rajta semmi szokatlan? -kérdezte Andrew.
-Sajnos sötét volt, így nem láttam. -felelte a lány és a vállamra dőlt.
Sok ideig ültünk így, amikor a vezetőnk hirtelen megszólalt.
-Nagyobb bajban vagyunk, mint azt gondolnánk. -egyesévvel végig nézett rajtunk és megállapodott a tekintete rajtam. Nem tudtam kivenni, hogy mit akar, de mintha féltett volna. Ö? Csak álmodom.


2015. november 20., péntek

1.Évad 7.Fejezet A gyakorlat

Sziasztok ide tévedt olvasóim!
Most is kaptam kedves megjegyzéseket, meg persze sok-sok jutalmat. Igen díjat, amiből már három összegyűlt a blognak, de én ezt olyan "évad búcsúztatónak" szeretném majd kiposztolni. Hamarosan értesíteni foglak titeket egy kis változtatással.
Jó olvasást!

 Üdv: Cristine Tina Spencer

Kinyitottam a szememet és észrevettem, hogy a koszos és kemény köveken aludtam el. A fejem fájt, így automatikusan oda helyeztem a kezemet, hogy valamilyen módón enyhítsem a fájdalmat, azzal, hogy simogatom.
-Jó reggelt! Gyere menjünk!-állt elém Andrew teljesen felfegyverkezve.
-Fáradt vagyok. -ellenkeztem és vissza dőltem a kövekre. Egy ideig azt hittem, hogy semmi kedve nem támadt, hogy velem foglalkozzon, de túl hamar jutottam eme gondolatmenetre, mert azt éreztem, hogy egy illető karjaiban vagyok, aki sebes léptekkel vágtat át az erdőn.
-Andrew!-szemeim fel pantanttak, mikor rájöttem, hogy mégis mi történik. Andrew egy kicsit megijedt, hogy ilyen hirtelen és váratlanul szólítottam és elejtett. A földre estem, de szerencsétlenségére  rám esett, így kicsi a rakást képezve feküdtünk a vizes, füves földön.
Nagy levegővételek közt néztünk egymás szemébe. Olyan romantikus pillanat volt, de ö ezt olyan keményen tönkretette, mintha órákig rugdosott volna.
-Nincs kedvem a játékaidra! -förmedt rám és leszállt rólam. Én még mindig a földön feküdtem és elképedve néztem rá.
-Szerinted én játszom? Te vagy az, aki nem hagy aludni. -háborodtam fel.
-Te meg az, aki  megcsókol egy kibaszott barlangban, mert azt hitte, hogy ez a megfelelő pillanat. Hát rohadt nagyot tévedtél, Valery! -szavai olyan mélyre hasítottak, hogy a könnyeim is megeredtek, de gyorsan letöröltem, hogy ne lássa a megtörtségem Erősnek kell maradnom!
Felálltam és magabiztosan mentem tovább. Lehet, hogy nevetségesnek néztem ki, hisz tiszta víz és sár voltam mindenhol, de mint mindenkit, hidegen hagyott a dolog.
Tudtam, hogy Andrew minél hamarabb vissza akar menni a többiekhez, hogy elkezdjünk gyakorolni, hisz túl közel van az ellenség. Felkészűletlenűl pedig semmi esélyünk sincsen.
-Itt is vagyunk. -Andrew előre ment, amire a többiek mind oda jöttek hozzánk. Aurelia átölelte, Josh köszönt neki, míg James engem ölelt át.
-Féltem, hogy történt valami.-súgta a fülembe és nyomott egy puszit az arcomra.
-Minden rendben. -mondta Andrew és szúrós tekintettel rám nézett.
Ezek után Andrew elmesélte, hogy mit talált, hogy mi történt vele és, hogy mit kell csinálnunk.
-A mai nap már el is kezdjük a gyakorlást? -kérdezte Josh, amire a vezetőnk helyeselt.
-Tíz perc múlva mind legyetek az gyakorlati pályán és hozzatok magatokkal egy-egy fegyvert. Ott találkozunk. -Andrew elment a bizonyos gyakorlati pályára, ami persze az a hely volt, ahol neki vágtam egy fadarabot. Régi szép emlékek. 
-Gyere keresünk neked egy fegyvert. -mondta Aurelia kedvesen. Utána mentem a sátorba, de Josh még utánam futott és üdvözölt egy ölelés keretében. Mikor bementem a közös sátrunkba a szekrényből előhalászott egy pisztolyt, amibe bele volt vésve egy betű: P
-Kinek a fegyvere volt? -kérdeztem tőle, amire megnézte a pisztolyon lévő betűt.
-Bizonyára az öcsémé lehetett. Ő faraghatta bele a nevét, Peter. -válaszolta.
-Ő az, aki meghalt? -kérdeztem tőle, amire lehajtotta a fejét.
-Igen. 17 éves volt és a szemem láttára ölték meg. -elkezdett egy kicsit sírni, amire átöleltem.
Mikor megnyugodott, vissza tért a régi szőke lány és egy géppisztollyal a kezében ment ki elöttem a sátorból. James és Josh már nem voltak itt, így mi is elmentünk arra a helyre.
-Itt vagyunk Andrew!-üvöltötte Auerlia, amikor kiértünk a tisztásra.
A fiúk már gyakoroltak. Josh éppen azt gyakorolta, hogy feltudjun mászni egy fára, a menekülés érdekében, míg a testvére a nyilakkal gyakorolt.
-Oké, csajok. Aurelia a te feladatod, hogy minél hamarabb lődd le az összes üvegeket a kövekről. Valery, te gyakorolj lőné. -adta ki a a parancsot Andrew. Neki keztem a feladatnak és beálltam egy pózba, becéloztam egy fát és lőttem.
Hatalmas durranás hallatára a fákon lévő madarak mind elrepültek, így őket kezdtem figyelni. Öten voltak. Az első négy szépen és gyorsan repültek a végtelenbe, míg az utolsó kismadár ügyetlenül szárnyalt az égen.
-Valery, vigyázz! -lerántottak a földre, míg egy pillanat múlva egy vörös nyílvessző szúródott egy fába. Aki a földhöz taszított, az Andrew volt, míg aki a vesszőt lőtte, az James.
-Mi történt?-kérdeztem teljesen értetlenül. James felém futott és megkérdezte, hogy minden rendben van-e,
-James?! -idegesen kapkodtam a fejem, hisz majdnem meghaltam.
-Láttam egy rókát és félre lőttem. Esküszöm nem volt szándékos. -motyogta zavartan, amire Andrewra néztem.
-Megmentettél. -döbbenten néztem rá, amire csak megvonta a vállát.
-Élve kellesz a csapatomba, nem holtan. -hogy rohadna meg ott ahol van. Nem tudom mi a baja, de hogy ennyire ellenséges és bunkó velem, az igen is szemet szúrt.
-Bunkó! -dünnyögtem és felálltam. James teljesen magába zuhant, de mikor megöleltem, sokszor, elég sokszor elmagyarázta, hogy véletlen volt.
-Oké, értettem. -nevettem, amire egy kicsit megnyugodott.
Ez eset után tovább folytattuk a gyakorlást. A lövés már elég jól ment, így oda mentem Aureliahoz, hogy figyeljem a precíz célozásait. Hibátlanul csinálta, hisz mind a tizenkét üveget eltalálta.

Én is kipróbáltam, és úgy gondoltam, hogy eléggé jól megy. hetet eltudtam találni egyből, míg a többi hatot csak a második próbálkozásra.
-Srácok!-Josh üvöltötte a fáról, amire mind oda mentünk hozzá. A fa tetején volt, ezért lejött hozzánk és elkezdett beszélni.
-Láttam valami kiálló vasdarabot nem messze tőlünk. Azt hiszem az ő bázisuk lehet.
-Gondolod? -kérdezte tőle Andrew felvont szemöldökkel.
-Megmutatom, gyere. -a két srác felment a fára, és onnan fentről tudosítottak róla, hogy tényleg van ott valami.
Kiskoromban mindig szerettem fára mászni, így mit sem törödve a veszéllyel elkezdtem felmászni én is a fára. A lentiek James és Aurelia nem értettek eből semmit és könyörögtek, hogy jöjjek le.
-Nem. Tudok vigyázni magamra. -dünnyögtem és tovább másztam.
-Andrew! -üvöltöttem, hogy meghallja és segítsen, de egy ekkor pont rosszul léptem és megcsúsztam egy kicsit. Szerencsémre valaki megragadta a kezemet, hogy ott tartson. Andrew, ki más?
-Menj vissza, Valery! -nézett le rám, de én semlegesen ráztam a fejemet. Hagyta az egész próbálkozást és felhúzott hozzájuk.
-Mindig feszítened kell a húrokat? -kérdezte tőlem, amire csak rámosolyogtam és oda mentem melléjük, hogy jól lássam azt a szerkezetet.
-Nem látatok eddig semmi furcsát? -kérdeztem tőlük, de ők semlegesen bólogattak. Tovább néztük azt a vasdarabot, ami kiállt a fák mögül. Az égbolt persze tiszta üres és fehér volt, hisz idővel egy kis köd is keletkezett körülötte, így a nap se világított és egy felhőt sem láttunk az égen. Csak a fák lombajit és azt a szerkezetett.
Egy idő után valami fényes villant meg a kiálló részében. Villám! Olyan hirtelen történt ez az egész. Már csak azt észleltem, hogy valami különös erő megmozgatott és leestem a fáról. Se Andrew, se Josh nem kötött ki mellettem. Csak én feküdtem ott. Nem fájt semmim, nyitott szemmel néztem az eget, de egyszer csak újabb villanást láttam és felültem a földről. Az idő tisztább lett, és mind a négy társam mellettem állt,
-Valery jól vagy? -kérdezte tőlem Josh agódóan, amire bólogattam.
-Igen. -feleltem, de csöppet sem voltam jól.

2015. november 6., péntek

1.Évad 6.Fejezet Gyermek temető

Sziasztok kedves harcosok!
Ismét elérkeztünk ahhoz a bizonyos péntekhez, amikor kint hever a blogon a legújabb fejezet. Próbáltam egy kicsit izgalmassá tenni ezt a fejezet, így remélem, hogy nem fogtok elaludni a rész olvasása közben, míg arra nem tévedtek, hogy a nevetek által lett bepötyögve hozzászólásként egy igen-igen furcsa szöveg. Erről jut eszembe! Köszönöm, hogy pár kedves bloggerina irt nekem kommentet, amire szívem szerint én kértem őket, de ők olyan aranyos szöveget írtak, hogy megkönnyeztem. Azt is hozzá tenném, hogy a bétám saját mondott le arról, hogy segítsen a részekben, mert úgy gondolta, hogy nem kell nekem béta. Innen is köszönöm, neki, hisz ez olyan boldoggá tett.

     Üdv: Cristine Tina Spencer


Nem tudtam álomra hajtani a fejemet, hisz éreztem valami olyat, ami miatt Andrew után kell mennem. Bár tudom, hogy hülyeség lenne ez az egész, de beszélnem kell vele. Tudnom kell, hogy mégis miért ment el ilyen hirtelen.
Az ágyamon fekve gondolkoztam ezeken, míg arra a döntésre jutottam, hogy megpróbálok utána menni. Felkeltem és szétnéztem a sátrunkban. A közös szekrényünkön alig-alig világított egy petróleumlámpa, de még így is kivettem, hogy Aurelia fegyvergyűjteménye ott hever. Háromból kiválasztottam a legszimpatikusabbat és kirohantam a sátrunkból.
Egyenesen az erdő irányába futottam, de hirtelen neki mentem valaminek, vagy inkább valakinek?
-Ovatosabban ha lehetne! -förmedt rám James, de amikor jobban szemügyre vett elkerekedett a szeme.
-Te mégis mit keresel itt?-kérdezte tőlem a válaszra várva. Nagy szarban vagy Valery!
-Csak kiakartam szellőztetni a fejemet. -válaszoltam neki, de tudtam, hogy ismer már annyira, hogy nem veszi be eme hazugságomat.
-Fegyverrel együtt?-kérdezte és az említett tárgy felé mutatott.
-Fő a biztonság. -mosolyogtam rá, de nem vette be ezt a dumát és rámförmedt.
-Mégis hogy gondoltad, hogy utána mész? He? -köpte felém a szavakat és látszott rajta, hogy nagyon nincs jó kedvében.
-Tudnom kell, hogy Andrew miért ment el. Engedj az utamra!-parancsoltam meg neki és elakartam menni előle, de ő megragadta a karomat és a szemembe nézett.
-Nem mész te sehova. Pihenned kell!-mondta és elkezdett arról beszélni, hogy mennyire veszélyes az erdő és, hogy ha újra megtámadnak ő nem lesz ott. Süket duma!
-Lehet, hogy a csapatotok tagja vagyok, de szabad akaratom van. Bocs. -feleltem és elkezdetem az erdőbe rohanni, de olyan gyorsan és olyan össze-vissza, hogy James nehogy megtaláljon, ha utánam jönne.
Szerencsére sikerűlt úgy elmenekülnöm, hogy ne találjon meg, így már nyugotabban tudtam tovább állni. Igazából fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, de mégis éreztem, hogy nem lehetek túl messze, ahhoz, hogy megtaláljam a vezetőm.
Egy hosszú idő múlva nekitámaszkodtam egy fának és kifújtam a levegőt, ami már annyira nyomta a tűdőmet. Egyszer csak szép lassan újra éreztem azt a mindjárt megfulladok érzést, hisz valaki erősen a számhoz szorította a tenyerét. Segitség! Nem tudom kinek mondhattam ezt, hisz a tudatalattim nem tud orditani. Vagyis tud, de azt senki sem hallja csak én.
-Nehogy sikits Valery!-egyből rájöttem, hogy ki is ez az illető. Andrew!
Lassan eresztette le a kezét a számról és magafelé fordított. Erősen fogta a vállaimat és valamire várt.
-Andrew?-kérdeztem,de ő csak lepisszegett engem és lenyomott a földre.
-Andrew mi az?-kérdeztem ismét, de láttam, hogy ez már nagyon idegesití, igy inkább befogtam a számat és vártam.
Három hatalmas robot ment el elöttünk, akik két-két embert vittek a hátukon. Andrew jobban neki nyomott a földnek, hogy tényleg ne vegyenek észre minket. Amikor ezek elmentek nagy levegőt vett és rámförmedt.
-Mi a szent szart keresel te itt?!
-Neked is szia. -motyogtam és megkérdeztem tőle, hogy mégis mi volt ez.
-Miért vitt embereket ez a három robot?
-Ezek az Elrablók és gyerekeket vittek egy temetőbe. Pár napja vettem észre ezt a furcsaságot és eljöttem kideríteni. Gyere mutatok valamit. -válaszolta és felrántott a földröl. Ekkor jöttem rá, hogy ez lehetett az a bizonyos dolog, amiért elment tőlünk.
Egy hatalmas tisztáshoz vezetett, ahol rengeteg kő vagy nevezzem inkább sírkőnek, hevert a földön.Elöttük felvolt túrva a föld és ezek az Elrablók bizony oda dobták (!) bele a halott gyerekeket.
-Te jó ég! Ez szörnyű. Ök most akkor halottak? -kérdeztem a srácot.
-Igen azok csak azt nem tudom, hogy miért. Még egyiket sem láttam és  nem is öltem meg egyiket sem. Akkor most természetes halált haltak? -kérdezte inkább magától, mint tőlem, így nem feleltem a kérdésére.
-Nagy bajban vagyunk,ugye? -kérdeztem.
-Nagyon közel vannak a táborhelyünkhöz, így igen nagy bajban. Úgy látszik most valóra válik a kérésed. Gyakorolnunk kell, hogy szembe szálljunk velük.
-Végre! -talán túl sok pozitív hormon áradt szét bennem, ami miatt még Andrewt is megöleltem. Csak örültem, hogy végre megtanulhatok bosszút állni ezeken a robotokon.

A temető látogatás után tovább álltunk, hogy visszamenjünk a többiekhez, de sajnos eme tervünkbe az idő is csúnyán belerontott. Elkapott minket egy hatalmas vihar, így kénytelenek voltunk letáborozni egy barlang belsejében.
-Valery? -kérdezte Andrew egy kis idő után, amikor nekidőlt egy kőnek.
-Igen?
-Tudod volt egy kis balesetem. Megsértett egy gólyó. -motyogta és felhúzta a lábán lévő nadrágot.
Egy hatalmas piros,véres seb rejtözött a térdén, amiben tisztán lehetett látni a gólyót.
-Mégis,hogy történt ez? -kérdeztem tőle egy kicsit felháborodva és szitkozodtam magamban, hogy egy kicsit sem értek az orvosláshoz.
-Megtámadott két gyerek és az egyik meglőtt a karjából kiálló fegyverrel. -emlékszetett vissza a történtekre és felordított, amikor a gólyó bejlebb fúrta magát a husába.
-Mit csináljak? -kezdetem el pánikoli és mindenhol kerestem valamit, ami segíthetne, de semmit sem találtam.
-Vedd ki! -parancsolta meg, amire döbbenten néztem rá.
-Talán abba bele is halhatsz. Nem gondolod?
-Tudom, hogy megtudod csinálni. Tedd meg.-szűrte ki a fogai közt, amikor még jobban mélyedt az a rohadt gólyó. Ha most nem fogom tudni kihúzni akkor talán sokkal nehezebb lesz, így nagy erőt véve készűltem fel lelkileg eme feladatra.
Amikor készen álltam rá, megragadtam a gólyót és minden erőmmel azon voltam, hogy kihúzzam, de az sem segített, hogy Andrew veszettűl üvöltött. Megragadta a karomat és oltári erősen szorította.
-Megvan!-sikerűlt kíhúznom, de gyorsan cselekednem kellett. Eldobtam a gólyót és fogtam egy falevelet, amit a sebes térdére tettem.
-Kész vagyunk. -motyogtam tiszta vizesen, hisz annyira megerőltettem magam, hogy megizzadtam.
-Köszönöm. -felelte és rádölt egy kőre.
Valahogy most éreztem valami olyat, amit ha nem történt volna meg ez az egész nagyon bánnák.
-Andrew? -kérdeztem az illetőt, aki felemelte a fejét és kérdőn pillantott felém. Nem tudom, hogy a fejemben a tudatalattim vagy én gondolom így. Vagy netán a szívem érez valamit, aminek itt és most van az ideje? Olyan nehéz, de mégis megteszem. Közelebb hajolok hozzá és mindenféle bűntudat nélkül tapasztom az ajkaimat az övére. Egyenletes táncot járnak ajkaink és még az a legfurcsább, hogy ő is visszacsókol. A kezemet az arcához emelem és óvatosan csókolom, de még ő is olyan ártatlanul teszi ezt. Olyan mintha tudná, hogy vigyázni kell a hasamra, hogy semmilyen hirtelen mozdulatot ne tegyen. Őszintén én is így vagyok vele. Nem akarok se rátámaszkodni, se megérinteni a térdét.
-Valery!-eltolt magától és a szemembe nézett. Semmit sem tudtam kiolvasni gyönyörű tekintetéből, de hamar rájöttem, hogy nagy hibát követtem el. Eltávolodtam tőle és beharaptam az alsó ajkamat.
-Sajnálom. Egy hülye vagyok. -motyogtam inkább magamnak és ledőltem a mellette lévő sziklára.
Elkezdtem gondolkozni, hogy mégis mit képzelhettem magamról. Most biztos megutált és soha többet nem fogja megtanítani, hogy hogyan kell lőni. És mi van akkor, ha van egy barátnője? Akkor mennyire szarul érezném magamat?
Eme értelmes gondolkozásomat  ő törte meg, amikor köhintett egyet. Azt gondoltam ennyi volt a reagálása, de akkor megszólalt.
-Nem volt helyes. Rohadtul szar időzitésben tetted meg ezt a kibaszott lépést Valery! -üvöltötte, amire teljesen értelmetlenűl néztem rá. Mi van?



2015. október 23., péntek

1.Évad 5.Fejezet A fájdalom küszöbén

Sziasztok!
Köszönöm, hogy több, mint 700 villámcsapás érte a blogot, ami ez esetben nagyon jó hír.
Annak érdekében, hogy egy követőm van még, nem csüggedek le, hisz lehet,hogy valami több kell. Dolgozom, hogy legyen a blognak egy előzetese, amit kritika és díj is követhetne, A kritika még egy kicsit várhat, de pár hete kaptam egy díjat, amit még nem volt lehetőségem "kitölteni".
Ha megtalálom eme ajándékot és időt halasztok rá, kiteszem.

Üdv: Cristine Tina Spencer


Amikor egy kis időre megálltunk, James adott nekem egy formás kulacsot, amiben már alig volt víz, de nem törődtem vele és megittam az utolsó cseppig. Ismét útnak indultunk, de már a saját lábamon.
-Biztos, hogy ne vigyelek? -kérdezte tőlem James mosolyt erőltettve az arcára, amire nemlegesen bólogattam.
-Nem kell. Ugy is mindjárt ott vagyunk. -mosolyogtam és erőltetett lépésekkel léptem át sok-sok farönkön.
Úristen, de fáj!  
Már a harmadik farönknél egy kicsit megbotolottam a saját lábamban és James karjaiba estem.
-Bocsánat!-vérvörös arcal távolodtam el tőle és lehajtottam a fejemet.
-Borzasztó, hogy nem vallod be az igazat. Gyere Valery, viszlek! -mondta nekem és felém nyúlt, de én eltávolodtam tőle.
-Nem! Megolodom magam is. -jelentettem ki és tovább sétáltam az erdő közepén magam mögött a megmentőmmel.
Láttam a fehér sátrakat, ami miatt nagyobb bátorsággal, már majdnem futva indultam meg. Mikor kiértem arra a helyre amit a "hazámnak" lehetne hívni, megpillantottam Aureliat.
Az ő tekintetete is találkozott velem és meglepődve futott oda hozzám.
-Jézusom, már annyira féltem, hogy bajod történt. -megölelt, de James erőteljesen elrántotta tőlem, amire a megszeppent lány ránk nézett.
-Megtámadta egy vaddisznó, mert az a rohadék magára hagyta. -mondta James és a tekintetével Andrewt kereste.
-Tessék? Valery, ez igaz? -kérdezte tőlem a lány, amire lehajtottam a fejemet. Féltem bemártani Andrewt, mert részben magamat tartottam bűnösnek. Ha nem lettem volna ennyire makacs, akkor nem történt volna meg ez a baleset.
-Részben igen, de részben nem. -nyögtem ki, de már túl későn. James megtalálta Andrewt és neki támadt, Elkezte rángatni őt és folyamatosan arról beszélt, hogy mekkora egy idióta. Andrew persze nem tágított és egy egyszerű mozdulattal a földre taszította őt.
-Elég legyen! -Josh is megjelent és szétrántotta a két illetőt.
-Aurelia, Josh vigyétek be Valeryt és gyógyítsátok meg! -parancsolta meg James, amire Andrew felnevetett.
-Én vagyok az, aki parancsot ad és szerintem nem szükséges neki egy orvosi kezelés. -gyúnyolodott Andrew.
-Ha nem tudnád, a vaddisznó majdnem megölte őt. -préselte ki a fogai közt James és ráparancsolt a két illetőre, miközben felállt a földről. A többiek becipeltek a hálósátramba,
Aurelia lefektetett a hálózsákamra és letérdelt mellém.
-Josh kérlek, hozz a középső sátor szekrényéből egy kendőt,öngyűjtót és egy vasdarabot. -nézett Aurelia Joshra, aki egy pillanat múlva, már a sátron kivűl volt.
-Rendben. Vedd le a pulcsidat és a pólódat. -mondta nekem  a lány, amire lehúztam a pulcsim cibzárát és óvatosan levettem a pólómat. Csak egy melltartó takarta a felsőtestemet.
-Ugye tudod, hogy mit csinálsz? -dőltem vissza a hálószákamra és reménykedve néztem rá.
-Két évig tanultam az orvosi szakmát. Ez nekem gyerekjáték. -nevetett fel, amire megkönnyebűlten helyezkedtem el.
Josh egy idő után visszatért a dolgokkal és letette Aurelia mellé, miközben egy pillanatra sem nézett rám.
-Csak nem vagy elpirulva? -kérdeztem a fiút, aki nem felelt. Én és Aurelia egyszerre törtünk ki a nevetésből.
-Muszáj bent maradnom Aurelia? -kérdezte Josh, amire Aurelia nemlegesen bólogatott és kiküldte a fiút.
-Mindig is ilyen volt. -mondta nekem Aurelia és neki kezdett a kezelési hadműveletének.
Először a bent lévő szekrényből elővett egy fehér üveget és egy tálat. A fehér üvegből öntött egy keveset a kendőre, amit a sebzett hasamra rakott.
-Egy kicsit csípni fog. -és nem is történt másként. Éreztem azt a mérhetetlen fájdalmat, ami miatt többször is hatalmas üvöltözésbe kezdtem. Még a könnyem is kicsordúlt a fájdalomtól.
Ezt követően a tálba egy folyadékot öntött és meggyújtotta azt az öngyújtóval. A vasdarabot a tűz fölé emelte, ami hamarosan elérte a megfelelő hömérsékletet. Közel emelte a hasamhoz és egy hirtelen mozdulattal ráhelyezte a sebemre.
Az elején még alig éreztem valamit, de később sokkal jobban fájt, mint azt gondoltam. Üvöltöttem!
Többször felakartam kelni és elmenni, de Auerila a szabad kezével mindig a földhöz szorított és nyugtatott, amikor már a sírás határán voltam.


Kinyitottam a szememet és Josh tekintetével találtam szemben magamat, aki mosolyogva rámnézett és adott nekem egy pohár vizet.
-Köszönöm. -vettem el tőle az italt és elkezdtem szépen kortyolgatni, miközben tűrtem a fiú tekintetét.
-Hogy érzed magad? -kérdezte tőlem, amikor oda adtam neki az üres poharat.
-Alig érzek valami fájdalmat. -motyogtam és ülő helyzetbe tornáztam magamat, miközben a fiú udvariasan fogta az alkaromat, hogy nehogy valami baj történjen velem.
-James szeretne veled beszélni. Behívjam? -kérdezte tőlem egy idő után, amire hevesen bólogattam. Josh kiment a sátorból és egy pillanat múlva, már James tért be hozzám, aki leült mellém a földre.
-Mindig is nagy szükségnek tartottam, hogy Auerlia elvégezte azt az orvosi képzést. -mondta, amire helyeseltem, hisz szerintem is nagyon nagy segítség volt.
-Köszönöm, hogy megmentettél.
-Ne köszönj semmit. Azt tettem, amit tennem kellett. -válaszolta és a tekintete egy idő után a hasamra tévedt, amin egy fehér anyag díszelgett. Bár nem teljesen volt fehér, hisz a vérem egy kicsit kitűnt alóla.
-Aurelia mondta, hogy pihenned kell, amíg meg nem gyógyúlsz teljesen.
-Akkor nem is folytathatom a gyakorlatot? -kérdeztem tőle, amire nemlegesen bólogatott.
-Pihened kell Valery! A gyakorlás ráér, hisz még biztonságban vagyunk.
-Nem tudhatod! -háborodtam fel. Felálltam a helyzetemből, bár nagyhezen. James teljesen meglepődött és nem akart kiengedni, de az akaratom sokkal erősebb volt, így már pillanatok múlva kint álltam a sátor elött Andrewt keresve.
-Andrew!-kiabáltam, amikor megpillantottam őt és felérohantam, nyomoban Jamessel.
-Azt hittem, hogy még pihened kell. -nézett rám és széles mosolyra húzta a száját.
-Csinos kis melltartó! -kacsintott, amire teljes zavaromban lehajtottam a fejemet és egy kicsit összehúztam magam, hisz megéreztem, hogy nincs olyan meleg.
-Nem érdekel!-nagy bátorságot véve néztem vele farkasszemet és folytattam. -Folytatni szeretném a gyakorlatot, amíg csak lehet.
-Szerintem eléggé jól megy. -mondta, amikor megakadt a szemem a vállán lévő hátizsákon.
-Elmész? -kérdeztem tőle, miközben James is oda ért hozzánk nyomában Aureliaval és Joshal.
-Csak nem itt hagysz minket örökre?-kérdezte James gúnyosan. Aurelia gyorsan átölelt, mikor észrevette, hogy egy szál melltartóban állok a hüvösben.
-Sajnos nem adom meg neked ezt az örömet. Egy kis időre kiszellősztetem a fejemet.
-És mi lesz a gyakorlattal? Még fegyvert sem használtam. -dünnyögtem, amire Andrew idegesen megcsapta a homlokát.
-Nem tudnád egy kis ideig hanyagolni azt a kicseszett gyakorlatot?!-kérdezte, amire mindenki elkezdett vitatkozni. James igazat adott nekem, miszerint folytatni kéne, míg Josh és Aurelia inkább azzal foglalkoztak, hogy, amíg az egézségem nem javul, addig nem tesznek semmit.
-Egyedül maradtatok! -szűrte ki fogai közt Andrew és büszkén nézett végig Aurelian és Joshon.
Nem mondott ezek után semmit, csak megfordúlt és elment. Senki sem ment utána, még én sem.
Bár akartam,még nem éreztem megfelelőnek a pillantot. Talán éjszaka.

2015. október 9., péntek

1.Évad 4.Fejezet A préda

Sziasztok!
Ismét elérkeztünk, hogy két hét után legyen egy kis olvasnivalótok. Remélem, hogy nem okozok nektek csalódást eme fejezettel. Több, mint 620 villámcsapást kaptam, ami így egy hónap után szerintem nem rossz. Eme rész mellé (Paramore-Decode)  ezt a számot ajánlom hallgatni, hisz  rengeteg segítség volt a fejezet megírásához.

Üdv: Cristine Tina Spencer


Arra ébredtem fel a nem igen kényelmes hálózsákomból, hogy valaki a nevemet üvöltötte. Mérgemben kikeltem a védelmet és meleget nyújtó anyagból és mosolyogva néztem végig a helyen, ahova kerültem. Kimentem a sátrunkból és hunyorogva néztem fel az égre, ahol nap vakítóan sütött. Mikor megdörzsöltem a szememet, összehúztam a kardigánomat, mert éreztem, hogy a levegő igen hűvös. Ismét a nevemet hallottam, de most már tudtam, hogy az erdő irányából. Így hát, arra fele vettem az irányt. Mentem és mentem egyre beljebb a rengetegbe, míg azt nem éreztem, hogy neki csapódtam egy fának. Egy nyílvesszővel voltam oda szorítva, ami a kardigánomat „véste” a fába.
-Mi a fene? -kérdeztem inkább magamtól és meglepődve néztem az elöttem álló fiúra. Andrew!
-Tudod. -kezdte és kihúzta a fából a nyílvesszőt, így közel préselve magát a testemhez a fülembe súgta. -Hogy ha a csapatunk tagja akarsz lenni, akkor fontos lenne az odafigyelés, hísz ki tudhatta volna, hogy nem téged talállak el?-És-tette hozzá.
-Akkor sem kellett volna elengedned a nyílvesszőt. -puffogtam és eltóltam magamtól.-És nem vagy vicces.
-Sajnálom, de nem tehettem mást. Azt hittem egy őz vagy. -nevetett és elrángatott az erdő sűrűjébe, míg ki nem értünk egy tisztásra.
-Itt szoktunk gyakorolni a többiekkel, amikor vadászatra indulunk. -mondta nekem a fiú és egy hatalmas sziklához ment, amin rengeteg nyílvessző foglalt helyet.
-Még mielött a robotok ellen harcolnál. -mondta és, amikor elém lépett a kezembe nyomott egy vesszőt, ami sötétbarna színben pompázott. -Tanuld meg, hogy ölj meg állatokat.
-Nem ölök állatot. Állat barát vagyok. -mondtam büszkén, amire Andrew felnevetett.
-Ne nevettess. Gyerünk állj be és cálozd meg a fát. -mögém állt és megragadta a csipőmet, így közel kerűltem az ágyékához. Istenem!
A keze a derekamról a felkaromra érkezett, így betudott irányítani, hogy hova célozzak.
-Figyeld a fának egy pontját és szép lassan húzd hátra a nyílvesszőt. -utasított, amire hátra húztam a fadarabot.
-Most pedig engedd el! -a nyílvessző olyan sebességgel tűnt el a kezeim közül, mintha egy gyorsan hulló csillagot látnák. A nyílvessző belepréselte a magát az öreg fába, így büszkén feltudtam lélegezni.
-Elsőre nem rossz, de sokkal magabiztosabban kéne ezt csinálnod. Gyerünk gyakorolj! -parancsolta meg és eltávolodott tőlem, de én hátrafordúltam, így a meglepett tekintetévél találtam szemben magamat.
-Köszönöm. -motyogtam és visszafordultam az előző pózomba.
Folytattam eme gyakorlatot és egymás után találtam el azt a bizonyos fát, ami biztosan magában szitkozódik, hogy miért pont ő a célpont. Ne engem kérdezzen, hanem a fiút.
-Andrew!-kiabáltám már a tizenhatodik próbálkozásomnál, amikor a fiú hirtelen a hátam mögött termett és kérdőn nézett rám.
-Már eleget gyakoroltam. -mondtam neki, amire a szemembe nézett és felnevetett.
-Mi van akkor ha éppen nem pontosan célzol az állatra és rádtámad? -kérdezte tőlem, amire nem válaszoltam semmit csak lehajtottam a fejemet és a cipőmet nézegettem.
-Na,ugye. Tessék folytatni. -nevetett és elment, de bennem annyi düh összegyűlt, hogy mikor hátrafordultam neki vágtam a fából készült szerkezetet.
Látszott a fiú mozdulatain, hogy meglepte a dolog,amire egyre rosszabúl kezdetem magamat érezni. Hogy lehettem ekkora idióta? Ő a csapat vezetőm, a főnököm én pedig a makacsságomnak hála, most neki vágtam egy szerkezetetet. Hova süllyedsz Valery? 
-Ugy gondolod, hogy képes lennél megölni egy állatot? -kérdezte tőlem Andrew még mindig háttal állva.
-Azt hiszem, igen. -motyogtam, amire a fiú megfordúlt és sebes léptekkel elöttem termett.
-Akkor fogd ezt a kibaszott nyilat és ölj meg egy vaddisznót. -a kezembe nyomott egy árva nyílvesszőt és elküldött a francba.
Visszament a köhőz és a fadarabokkal együtt eltűnt a helyszínröl, még az elött, hogy bármit is mondhattam volna. Ügyes vagy Valery, ezt most megcsináltad!

Egyedűl maradtam a hatalmas erdőben és annak ellenére, hogy kora reggel volt és világos elfogott a félelem. Persze az is rásegített, hogy mocorgást hallottam a mellettem lévő bokorból. Istenem!
A szívem ezerrel vert és majdhogy nem a kezemből is kiesett a nyilvessző annyira reszkettem a félelmtől.
-Ki van ott? -nagybátorságot véve kérdeztem meg  és hátráltam pár lépést.
Nem kaptam semmi választ, de a bokor még mindig mozgott. Felsikoltottam,
Erre előugrott egy fehér nyúl és tudomást sem véve arról, hogy ott vagyok elugrált az erdőbe.
Nagy sóhajt vettem és lenyugottam. Ez csak egy nyúl. 
Mikor teljen biztonságban éreztem magamat tovább álltam, hogy teljesítsem Andrew kérését, mi szerint meg kell ölnöm egy vaddisznót. Nem tudom, hogyan fogom ezt megoldani, hisz én igazán állatbarát vagyok.Na meg még soha nem lőttem vaddisznót. Ami azt illeti semmilyen mozgó célpontot.  Nagy erőt véve sétáltam az erdőn keresztűl és direkt sok-sok faágra léptem, hogy magamhoz csaljak egy vadat. Ez egyszer csak sikeresnek bizonyult, hisz a távolból feltűnt a szőrős állat. Egy vaddisznó. 
-Oké Valery. Megtudod csinálni! -mondogattam magamnak és lassan az állat közelébe lépkedtem. A vaddisznó még mindig ott volt és ha jól láttam a földet turkálta, Közelebb léptem hozzá és szorosan fogtam a kezemben az egyetlen egy nyílvesszőt, ami arra szolgált, hogy végezzek eme élőlénnyel.
Felemeltem a fegyveremet és hatalmas gyorsasággal mélyesztettem az oldalába. Furcsa hangot hallatot és egyenest rámnézett. Nem tétovázott, hanem dühében tüstént rámugrott.
Rugkapáloztam és próbáltam lerugni magamról, de vastag patáival belemélyett a hasamba, ami minden egyes próbálkozásomnál mélyen a húsomba nyomódott. Fájt. 
Mérhetetlenűl fájt, de tudtam, hogy nincs segítségem, hisz Andrew itt hagyott és, amugy is ki hallaná meg a sikoltozásomat? Az erdő legmélyén vagyok.
Nem mozdult. Dermetten állt a hasamon és egy pillanat múlva kidölt. Az élettelen teste ott terűlt mellettem, így zavartan a legközelebbi fának simultam. Nem érettem ez, hogy lehetséges. Hisz egyik pillanatban még rámtámadt a másikban meg már ki is dőlt.
-Valery minden rendben? -kérdezte tőlem valaki, de nem voltam róla meggyőződve addig, hogy ki, míg fel nem néztem.
-James! -szorosan megöleltem az illetőt, aki egy kicsit megszeppent eme cselekedetemen, de viszonozta az ölelésemet.
-Fáj valamid? -eltólt magától és aggódoan nézett.
-A hasam. Nagyon fáj. -a fiú lehúzta a cipzáromat és feltűrte a pólómat. A tekintetéből semmi jót nem tudtam ki venni.
-Rendben, haza viszlek. -olyan idegennek tünt ez a "haza viszlek" kijelentés, hisz nem ez volt az én otthonom. Sajnos nem.
A fegyverét, amivel a vadat lelőtte felakasztotta az egyik tartójábá és felvett a karjaiba, hogy ne keljen ilyen állapotban sétálnom.
-Köszönöm, James. -motyogtam és minden fájdalmamat elfelejtettem. Próbáltam elfelejteni. 

2015. szeptember 25., péntek

1. Évad 3. Fejezet Az ellenállók csapata

Sziasztok harcosok! 
Nos, mint olvashattátok megtaláltam a tökéletes neveteket, ami remélem eléggé megtisztelő számotokra. Köszönöm, hogy vannak olyanok, akik megtiszteltek azzal, hogy bepötyögtek nekem pár sort a megyjegyzésekhez. Azt is köszönöm és nagy tisztelettel meg is osztom veletek, hogy lett egy bétám. A becses blogger neve Elena Diana Kiara, aki eme részben is segített. Köszönöm D. K 

Üdv: Cristine Tina Spencer 


Ott feküdtem a koszos földön és hallgattam, ahogy ezek még mindig nevetnek rajtam. Nem mertem megszólalni, hisz itt én voltam a vesztes, aki semmit sem tehet. Egyszer csak egyik közülük előrébb lépett és a kezét nyújtotta felém. 
-Hé állj fel. Ezek a barmok csak szórakoznak veled. -egy lány volt az, akinek hosszú szöke haja volt, amihez gyönyörű kék szempár társult. 
-Köszönöm. -motyogtam és megragadtam a kezét, így már előttük álltam tiszta porosan. 
-Hé Aurelia! Te azt mondtad ránk, hogy barmok? -kapcsolt az egyik közülök és a lány elé lépett. 
-Csak nem az igazat montam ki James? -kérdezte Aurelia és nagy vigyorral a képén hozzám lépett és leporolta a ruhámat. 
-Hogy hívnak? -kérdezte tőlem és rámmosolygott. 
-Valery. -motyogtam és lesütöttem a tekintetemet. 
-Hogy kerültél ide? -kérdezte tőlem az az illető, aki a földre taszított. 
Nem válaszoltam neki semmit, sőt úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna a kérdését és Aurelia felé pillantottam. 
-Elviszünk hozzánk, ott majd mindent elmesélhetsz nekünk. -mondta a lány és megragadta a karomat. 
Mint láttam ez a négyes csapat egy lányból és három fiúból állt. 
-Kik vagytok ti? -kérdeztem Aureliat, aki mellettem sétált. 
-Egy ellenálló csapat. -válaszolta a lány. Még sétáltunk egy kicsit, aztán a lány megállított, amikor megérkeztünk három fehér sátorhoz. 
-Itt laktok? -kérdeztem tölök, amire az eddig még meg nem szólaló fiú válaszolt. 
-Ez az otthonunk. Középen van a közös szálló, ahol a megbeszéléseket tartjuk. Jobb oldalt van a fiús, míg a bal oldali a lányos lakrész. 
A sátrak elé mentünk és beinvitáltak a középen lévő helységbe, ahol leültettek egy székre. 
A három srác elment, így csak én meg Aurelia maradtunk. 
-Kérlek mondd el, hogy kik a többiek. -kérleltem a lányt, aki leült mellém és belefogott a mesélésbe. 
-Aki a földre lökött az Andrew a vezetönk. Egy seggfej, de nem mindig volt ilyen. Amióta elvesztettük a tásrunkat, azóta lett ilyen. James, akinek a nevét hallottad nagyszerű fiú, a legjobb barátom. Az öccse Josh, pedig a legbátrabb kisfiú, akit valaha ismerek. -mesélte Aurelia, amire valaki közbevágott. 
-Nem vagyok kisfiú Aurelia. -dünnyögte Josh, aki a sátor ajtaja elött áldogált. 
-Sajnálom Josh. -nevetett a lány és kivezetett a sátorból. 
A többi két srác elöttünk álltak és minket figyeltek. 
-Hogy kerültél ide? -kérdezte ismét Andrew és szúrós tekintettel figyelt engem. 
Ismét nem válaszoltam neki semmit, hanem elmentem melletük, de Andrew megragadta a karomat és visszahúzott magához. 
-Kérdeztem valamit. -szűrte ki a fogai közt és a szemembe nézett. 
-Nem vagyok hajlandó neked válaszolni. -morogtam és kirángattam a karomat, hogy letudjak ülni egy hatalmas köre, ami az egész erdőt beláttata velem. 

Egyszer csak valaki megérintette a vállamat, amire autómatikusan hátra néztem. 
-Hoztam egy kis ételt és vízet. - James volt az, aki átnyújtotta a tényéron és a pohárban lévő vágyamat, hisz már alig emlékszem, hogy mikor ettem utoljára. 
-Köszönöm. -motyogtam és leraktam a földre a poharat, amíg elfogyasztottam az ételemet. 
-Te aztán tudsz enni. Leülhetek melléd? -kérdezte tőlem, amire bólogattam. 
Szótlanól ültünk egymás mellett, míg én az ételemet fogyasztottam. 
-Ugye tudod, hogy már a csapatunk tagja vagy? -kérdezte tőlem a fiú, amire furcsán néztem rá. 
-Azt hiszem, hogy nem. Vagyis, nem tudom, hogy ez jó lenne-e nekem. Én nem akarok ilyeneket ölni. -válaszoltam neki. Nem tudtam mit akarok. 
-Az ilyeneknek két neve van. Az egyik, ami hatalmas az az Elrabló. Ö viszi el a gyerekeket. A fegyveres a Gyilkóló, aki pedig embereket öl. Mi a Gyilkólót és a Hibásodott gyerekeket gyilkoljuk meg. 
-Tessék? -kérdeztem tőle, amikor rájöttem, hogy mit mondott.- Gyerekeket öltök? 
-Ezek nem gyerekek. Már nem is emberek. Nem gondolkoznak és minket akarnak megölni. Érted? -kérdezte tőlem. 
-De ez akkor sem jó. Olyanok vagytok mint a gyilkosok. -motyogtam, amire James nem felelt csak felállt és elment mellölem. 
Nem értettem, hogy miért tette ezt, hisz nem egyértelmű, hogy ha embereket ölnek akkor gyilkosok?Szörnyen éreztem magam.  

Ismét elteltek a percek én pedig figyeltem, ahogy mind a négyen beszélgetnek, egyértelműen rólam. 
-Nem illik hallgatózni, ugye tudtad? -kérdezte tőlem Josh és leült mellém. 
-Ezer bocsánat, de azt sem illik, hogy kibeszéltek valakit a háta mögött. Nem,de? -kérdeztem tőle, amire felnevetett. 
-Jogos. Ott a pont. -válaszolta és elkezdte bámúlni a csillagokat. 
-Minden nap kijövök ide és felnézek az égre. Azon gondolkozom, hogy ezek a robotok honann jöhettek. Egy bolygóról vagy egy ürlény alkotta meg öket? -kérdezte, amire kinevettem. 
-Ürlények? Te hiszed, hogy vannak ürlények? -kérdeztem tőle, amire komoly tekintettel rámnézett. 
-Nem, de sokkal logikusabb, mint hogy ezek a robotok onnan jöttek le. -mutattot az égre és kínosan felnevetett. 
-A robotok miatt vesztettem el a szüleimet. -motyogta, amire egy szúrós érzést éreztem. Ismét fájt, hogy már nincsenek velem azok az emberek, akik mindig mellettem álltak, segítettek. 
-Tudni akarod, hogy hogy kerültem ide? -kérdeztem tőle, amire rám nézett és bólogatott. 
-Most érettségiztem le és az édesapám erdei faházánál ünepeltük meg, de megtámadtak minket. Az édesanyám és a bátyjám meghalt, míg az édesapám eltűnt. Magamra hagyott. Tovább álltam és találkoztam két nővel. Ott is megtámadtam minket, így hát elmenekültem. Így találtatok rám. -válaszoltam neki, amire csak bólogatott és tovább nézte a csillagokat. 
Felálltam és bementem a sátorba, ahol Andrew, Aurelia és James ültek az asztalnál. 
-Hogy, hogy a törpének elmséled, hogy mi történt, de nekem nem?-kérdezte Andrew tőlem. 
-Csak nem hallgatóztatok? Most örültök? Amúgy meg ő nem tolakodott. Nem érzed úgy mintha egy kicsit kedvesebb lett volna velem, mint te?-kérdeztem tőlük önelégült mosollyal. Leültem az asztalhoz. 
-Sajnálom Valery, ami veled történt. Nekem az öcsém végezte így. -mondta Aurelia és rámmosolygott, de az a mosoly nem volt őszinte, Látszott rajta, hogy szomorú.  
-A családaink miatt vagyunk ilyenek. Ezt választottuk Valery. Már te is közénk tartozol. -mondta nekem James és rámnézett. 
-Holnap korán kelünk Valery. -Andrew is megszólalt, amire kérdön néztem rá. 
-Miért? 
-Kifoglak képezni, hogy képes legyél a vadászatra, mint élelem gyűjtésre és harcra, mint megölni azokat, akik a legtöbbet ártottak neked. -válaszolta Andrew és kiment a sátorból. 

2015. szeptember 11., péntek

1.Évad 2.Fejezet A gyógyítók

Sziasztok kedves olvasóim, akiknek még nem találtam ki nevet!
Nagyon hosszú megszólításaim következő töredéke. Tudom, hogy még nem találtam ki nevet, de igyekszem és valami aranyos nevetek lesz az elkövetkezendő fejezeteknél.
Köszönöm, hogy több, mint 450 villámcsapás érte a blogot.
Remélem, hogy nem fogtok csalódni mikor elolvassátok eme fejezetet. Jó olvasást!

         Üdv: Cristine Tina Spencer


Lassan nyitottam ki a szemeimet és döbbenten véltem felfedezni, hogy hol is vagyok. Egy üres tisztáson voltam, amit rengetek fa vett körül. Egy rendezői székben ültem és mellettem egy fehér sátor állt.
Elkezdtem mocorogni és elakartam menni, de annyira fájt mindenem, hogy képtelen voltam egy lépést is megtenni, így hagytam az egészet.
-Anya, felébredt! -egy kicsit megugrottam és össze-vissza kapkodtam a fejemet, amikor találkozott a tekintetem két nővel.
Az egyik idősebb volt, mint a másik, de mind a ketten hasonlítottak egymásra. Kreol bőr és sötét haj.
-A nevem Dr. Anne Lewis, ő pedig itt a lányom Peyton. Az erdőben találtunk rád és elhoztunk ide, hogy meggyógyítsunk téged. Hogy érzed magad? -kérdezte tőlem Anne, amire egy hatalmasat nyeltem és egy kicsit rekedten válaszoltam.
-Valery Neumann vagyok és nem igazán jól. Fáj mindenem. -motyogtam, amire Anne felém nyújtotta a kezeit. Megfogtam őket, ő pedig segített kiszállni a székből és behúzni a sátorba.
Hatalmas helység tárult elém, amiben volt két ágy, egy mosdókagyló és egy polc tele kis üvegekben lévő dolgokkal.
-Tessék ezt vedd be. -Anne kivett az egyik kis üvegből egy fájdalomcsillapító gyógyszert és a kezembe nyomta,
-Köszönöm. -motyogtam és Peytontól is elfogadtam a pohár vizet. Lenyeltem. 
Tudom, hogy egyből nem szoktak hatni ezek a gyógyszerek, de sokkal jobban éreztem magamat.
-Hogy, hogy az erdőben dolgoznak? -kérdeztem tőlük, amire Peyton felnevetett.
-Örülnénk ha tegeznél minket. -Peyton rám vigyorgott,amire bólogattam.
-Amióta ezek a robotok megszállták a városunkat képtelenek voltunk a lányommal elmenekülni ide. Mivel orvos vagyok, így úgy döntöttünk, hogy ide költözünk és itt dolgozunk. Nem is gondolnád, hogy mennyi sérült emberre bukkanunk az erdőben. Még olyan gyerekeket is találtunk, de mind halottak voltak. -válaszolta Anne.
-Én is láttam ezeket a gyerekeket. Annyira szörnyű. -motyogtam, amire mind a ketten helyeseltek és leültettek az egyik ágyra.
-Hogy kerültél az erdőbe? -kérdezte tőlem Peyton, aki mellettem ült.
Hirtelen minden képkocka, ami tegnap történt elborította az agyamat és eleresztettem néhány könnycseppet. Peyton észrevette, hogy valami rosszat kérdezett és átkarolta a vállamat.
-Sajnálom. -motyogta, amire nemlegesen bólogattam és válaszoltam.
-Nem szeretném elmesélni, bocsánat. -szó nélkül felálltam és kimentem a sátorból. Oda mentem az egyik fához és leültem a földre. Csak ültem és gondolkoztam, amikor Peyton megjelent mellettem és leült mellém.
-Apát egy ilyen robot ölte meg, akkor amikor anyukámmal elmenekültünk. -rám nézett és próbálta a tekintetemből kiolvasni, hogy mi van velem.
-Anyukám és a bátyám is így végezte. -motyogtam és a térdembe temettem az arcomat. Zokogtam. 
-Ne haragudj Valery!-átölelt, így már a vállán sírtam ki magamat.
Sokat beszélgettem vele és örültem, hogy ennyire megértő volt velem.
-Szerintem menjünk be és együnk valamit. -mondta, amire bólogattam, hisz már olyan rég nem ettem semmit.
Bementünk a sátorba és oda mentünk Annehoz, aki adott nekünk egy-egy tányért, amin két-két szárnyas díszelgett.
-Köszönöm, hogy ennyire törődtök velem. -mondtam.
-Ez csak természetes. -Anne rám mosolygott, ami után én és Peyton leültünk az egyik ágyra és elkezdtünk enni, miközben egymásnak meséltünk.
-Orvos akarsz lenni? -elkerekedtek a szemeim és Peytonra néztem, aki csak hevesen bólogatott.
-Egy éve tanulom a szakmát és anya is sokat segít. -válaszolta és vissza adta a tányérját az édesanyjának.
-Kimegyek. Ma én őrködöm, anya. -jelentette ki Peyton, amire furcsán néztem rá. Megragadta a kezemet és kiráncigált a sátorból.
-Tudod, mivel bármikor ránk támadhatnak ezek a robotok, így minden este őrködik valaki. Ma én, tőled pedig elvárom, hogy segíts. -mondta és rám mosolgyott.
-Köszönöm. -dünnyögtem és leültem vele a fűre.


Hangos zajokra ébredtem fel és döbbenten néztem körbe a tisztáson, ahol három robot állt velem szemben és mind a hárman rám irányították a fegyvereiket. Sikítottam.
Felálltam a helyemről és befutottam a sátorba, ahol Anne és Peyton az egyik szekrényből pakolásztak fegyvereket.
-Peyton! -motyogtam, amire az illető megfordult és rám nézett.
-Valery! -Peyton megölelt, de én eltoltam magamtól és kérdőn néztem a két nőre.
-Ez mind csak azért van, hogy megvédjük magunkat. Ha most megbocsájtasz Valery, robotokat kell ölnöm. -mondta és kiment egy puskával a kezében.
-Ha jót akarsz magadnak Valery, menekülj! -mondta nekem Peyton és ő is kiment a sátorból.
Egyedül maradtam ebben a helységben és mindig megugrottam egy kicsit, amikor lövés hangot hallottam. Nem lehetek gyenge! 
Kivettem én is egy puskát a szekrényből és kirohantam a "harcmezőre".
Anne és Peyton ügyesen összedolgoztak és, mint látom egy robotot ki is lőttek.
Megragadtam a puskát és becéloztam az egyik robotot, de túl elhamarkodottan, mivel rám irányította a saját fegyverét és kilőtte a gólyóját.
-Valery! -Peyton hangját hallotam,aki felém futott és még időben rám ugrott, így a gólyó csak egy fát talált el.
-Azt mondtam, hogy menekülj el. Nem,igaz? -kérdezte tőlem és megragadta a karomat. Rángatott.
-De,igen. Sajnálom. -motyogtam és letettem a földre a fegyveremet.
-Kérlek menj el és ne nézz vissza.-mondta és eleresztette a karomat. Felálltunk ő pedig visszament az édesanyjának segíteni. Elfutottan. 
Az erdő sűrűjébe futottam és nem néztem hátra. Levegőt is alig voltam képes kapni, de nem álltam meg. Ugyan ugy menekültem, mint anno az apukámmal.
Egyszer megálltam, amikor már jó messze voltam és neki dőltem egy fának. Szaporán vettem a levegőt és eltöprengtem azon, hogy mi lehet most a két gyógyítómmal.
Talán meghaltak mind a ketten? Vagy kinyírták mind a két robotot?
A gondolkodásom közepette hirtelen mocorgást hallottam az előttem és a mellettem lévő bokrokból, így összehúztam magamat.
-Ki van ott? -kérdeztem és körbenéztem. Senki sem válaszolt.
-Ki van ott? -hangom sokkal erőteljesebben szólt, amire négy sötét ruhás alak szegezett rám fegyvereket.
-Ki vagy te? -kérdezte az előttem álló férfias alak, amire jobban összehúztam magamat és elmotyogtam a nevemet.
-Valery Neumann. -erre mind a négyen előrébb léptek és az elöttem álló illető felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam, de ő egy hatalmasat fordított rajtam, így egy-két pillanat múlva a földön hevertem és mindenem fájt. Felém hajolt és megszólalt.
-Andrew Peterson vagyok. -elkezdtek páran nevetni rajtam, ami nagyon mélyen éríntett. Megaláztak.

2015. augusztus 28., péntek

1.Évad 1. Fejezet Menekülés

Sziasztok ide tévedt idegenek, akiknek kedve lett betekinteni eme blogba!
Tudom, hogy egy kicsit hosszú mondattal köszöntöttelek titeket, de annyira boldog vagyok, hogy már a második igényesen "elképzelt" blogomat írhatom.
Itt megszeretném köszönni Szabó Veronikának a csodálatos designet, ami természetesen tükrözi a blog témáját (értsd. a robotok). A két személy, akik a fejlécen szerepelnek a főszereplők. A lány szemszögéből íródik a történet, de ezt már az Információk menüpontban is leírtam,
Az első fejezethez nem fűznék mást, mint hogy a részeket két hetente hozom, de ez is megtalálható az Információk menüpontban és, hogy ne felejtsetek el kommentelni és követni. Jó olvasást!

              Üdv: Cristine Tina Spencer


Az egyik fa tövében ültem apa faháza melletti erdőben, miközben ő és az édesanyám vidáman sütögettek az érettségim ünneplése miatt. Örültem, hogy mind a ketten ilyen életkedvvel tűrték egymás társaságát a válás óta. Bár, tudtam, hogy csak én és a bátyám miatt ilyenek, de nem éreztem csalodotságot, Mindenki itt volt, aki számított. Anya, apa és a bátyám. Ez a három ember, akik színessé tették, teszik és tenni fogják a napjaimat. Ők az én támaszom, akik mindig meghallgatnak és úgy őriznek, mint egy kincset. Egy aranyat érő kincset, amit nem szabad elveszíteni.
Miközben őket néztem egy éles fájdalom nyílalt a bal oldalamba. Megfordítottam a fejemet és a bátyám türkizkék tekintetével találtam szemben magamat.
-Ugye nem gondoltad, hogy nem te kapod az első szelet húst? -kérdezte a bátyám, akiről tudni illik, hogy imád enni, de ez természetesen nem létszik meg rajta.
-Szívesen neked adom az első szelet húsomat. -feleltem és figyeltem, ahogy a bátyám gyorsan feláll mellőlem és az asztalhoz fut, ami tele van marka, sertés és csirke hússal.
-Köszönöm Valery. -motyogja miközben egymás után tömi a szájába a falatokat.
Nem válaszoltam neki csak felálltam a fa tövéből és oda mentem a szüleimhez, akik még mindig sütögettek.
-Milyen érzés, hogy egy érettségi tulajdonosa vagy? -kérdezte az édesanyám és rámmosolygott. Olyan gyönyörű arcvonása volt és a szemét is tőle örököltem.
-Nem is tudom. Nagyszerű érzés. Büszke vagyok magamra. -válaszoltam és megöleltem az édesapámat, akivel két éve élek együtt. A bátyám az édesanyám napjait színesíti, míg én az édesapám napjait teszem színessé.
Még egy kicsit elbeszélgettem velük, de úgy döntöttem, hogy én is elkezdek enni. Leültem a testvérem mellé és elkeztem elfogyasztani az asztalon lévő ételeket,
Nem is tudom, hogy hogyan tudnám megfogalmazni, ami ezek után történt. Rémisztő.
Csak egy hatalmas robbanást hallottam, így automatikusan hátra fordultam, ahol a szüleim  a földön hevertek a grillező pedig darabokban tárult elém, Az édesapám eközben felállt, miközben én repültem el a székből egyenesen egy fának. Az asztalunk lángolt a bátyámat pedig sehol sem találtam. Az édesapám oda futott hozzám és szorosan vont magához. Hirtelen két hatalmas robot jelent meg előttünk, akik egy jó ideje a bolygónkat uralják. Hihetetlen? pedig,igaz. 
A tekintetemmel az édesanyámat kerestem, de mint megláttam, hogy a lángok borítják elkezdtem üvölteni és oda futottam hozzá, de mivel egész testét lángok boritoták, így csak méterekről tudtam figyelni. Nem tudom mennyi ideig figyelhettem, miközben vérvörösre szorítottam a kezemet, de hirtelen feltűnt, hogy sehol sem láttom a bátyjámat. A tekintettemel keresgéltem, amikor megtaláltam egy hatalmas fa tetején. Üvöltöttem! Oda rohantam a fához és nagyokat ugortam, hogy letudjam szedni onnan, de az édesapám meggátólt és szorosan vont magához.
-Istenem.-zokogtam és a vállába temettem az arcomat. Úgy megakartam halni. De, annyira!
Egy idő után az  édesapám megragadta a karomat és magával rántott az erdő sűrűjébe. Hallottam, ahogy a robotok utánunk jönnek, de mi meg sem álltunk. Menekültünk. 
Nem is tudom, hogy mennyi ideig keringtünk az erdőben, de az apukám megállított és leültetett a földre. Egymással szemben voltunk és csak némán ültünk. Gondolom mind a ketten megemésztettük, hogy elvesztettünk két fontos személyt az életünkből.
-Tudom, hogy nem akarsz beszélni, de nagyon sajnálom, hogy ez lett az ünneplésedből. -motyogta apa egy idő után. Felnéztem rá és letöröltem a könnyeimet a pulcsimmal.
-Nem kell semmit sem sajnálod. Nem tehetsz róla. -válaszoltam neki és egy hatalmasat sóhajtottam.
Fájt belül minden. Tudtam, hogy veszélyben vagyunk. Ezek a robotok sok embernek rombolták le az életét, de sosem gondoltam volna, hogy ez velem/velünk is megtörténhet. Annyira lehetetlennek gondoltam, hogy ez már nevetséges,
-Annyira sajnálom Valery!. -eltört nála a mécses és a tenyerébe temette az arcát.
-Kérlek, apa. Ne sírj! -közelebb mentem hozzá és megöleltem, de én sem bírtam sokáig. Elkezdtem sírni és olyan ürességet éreztem legbelül. Fájt. Mérhetetlenűl fájt.
Egy kis idő után éreztem, hogy apa egy puszit nyomott a fejemre, miközben lassan elszenderűltem.
Egy hatalmas égdörgésre ébredtem fel és döbbenten néztem körbe, hisz sehol sem találtam az édesapámat.
-Apa! -szólítgattam, de a hangom olyan halk volt, mint egy egér cincogása, így hagytam a fenébe és felálltam a földről. Nem tudtam felgogni, hogy itt hagyott ebben a hatalmas erdőben. Egyedül. 
Körbenéztem és füleltem, hogy egyedül vagyok e, de szerencsére semmi hangot nem hallottam, így tovább mentem. Hatalmas dombokon mentem felfelé és néha-néha még az arcomat is megkarcolta egy-két faág.
Fel léptem egy hatalmas kősziklára és körbenéztem, amikor megakadt a szemem egy kis gyárnál, ahol sok-sok ilyen robotot láttam, bár kétfélét. Egy hatalmasat, aminek nagy karjai voltak és egy olyat, ami elmehetett volna egy terminátornak is,
Jobban szemügyre vettem őket és észrevettem, hogy emberek is vannak körülöttük.
-Te jó ég! -motyogtam magamnak és előrébb léptem, de hirtelen megcsúztam, így lefelé zuhantam a dombon. A faágak még inkább megkarcolták a testemet, de nagy erőt véve ragadtam meg egy faágat. Belekapaszkodtam és visszahúztam magamat. Leültem a földre és nagy levegővételek után újra felálltam, hogy jobban meglássam, hogy min folyik ott.
Gyerekek. Őket láttam a robotok mellett, de mintha nem is lettek volna emberek. Valamelyiknek a fején volt vas, vagy a kezén és a lábán. Ezek nem emberek! Ezek félig robotok voltak és szerintem azt se tudhatták, hogy hol vannak és, hogy mit csinálnak. Szörnyű! 
Nem tudtam másra gondolni, hisz ez annyira borzasztó volt, Megdolgoztatják a gyerekeket és átváltoztatják őket ilyen szörnyeteggé.
Nem bírtam tovább nézni, így tovább álltam.
Nem tudom, hogy meddig mehettem, de mire elértem egy üres tisztásra az égbolt sötétbe burkolózott. Az idő is lehűlt, így jobban össze húztam a rajtam lévő kardigánt. Lassabban sétáltam, hisz elfáradtam. Leültem a földre és rádőltem a fűre. Az égboltot pásztáztam és szomorúan véltem felfedezni, hogy egy csillag sincs az égen, csak sok-sok felhő, amik néha megvillantak. Igen, villámlik, így gyorsan tovább álltam.
Fájtak a végtagjaim és arcomon lévő hegekből néha-néha még a vér is kicsordult.
Neki döltem egy fának és elgondolkoztam.
Olyan szépen indult a nap. Örültem, hogy suliba kellett mennek, hisz utolsó nap volt. Örültem, mikor átvettem az érettségimet és örültem, amikor a barátaim átöleltek. A lányok vísongtak velem együtt, míg a fiúk megborzolták a hajamat. Örültem, mikor az édesanyám megölelt és elkezdett beszélni hozzám, amire természetesen nem tudtam figyelni, hisz egyfolytában egy srácot figyeltem. Őt.
A legmenőbb fiút az évfolyamon, aki mindig rámkacsintott, ha elmentem előtte. Aki minden szünetben csak úgy átölelt és mindeféle perverzséget súgott a fülembe. Akit szerettem, de ő nem szeretett viszont. Ugye, milyen szomorú? 
Azt ezt követő ölelések, amiket a bátyámtól és az édesapámtól kaptam elfelejtette velem ezt a srácot.
Annyira jól kezdődött minden, de ezek a robotok tönkre tettek mindent.
Fájdalmat okoztak az apámnak, nekem és a bátyjám barátnőjének. Igen volt egy lány az életében, aki nem is tudja, hogy halott a szerelme.
A gondokozásom közepette felerősödött a szél, így ismét tovább álltam. Egy kis idő után hirtelen ismét megcsúsztam, de már nem voltam képes kapaszkodni semmibe. Nevetségesen csúsztam le a dombon és mindig neki ütköztem valaminek. Amikor pedig egy kőnek ütköztem bevertem a fejemet és  az éles érzés miatt elsötétűlt minden körülöttem. Minden.